Tolna Megyei Népújság, 1965. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-04 / 182. szám

4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1965. augusztus 1. Nyolcszáz sorstragédi a Nyolcézáz gyermek tartozik a gyönki gyermekotthonhoz. A megye, s az egész ország leg­különbözőbb részeiből összeve­rődve, s valamennyiőjük mö­gött szívszorongató sorstragé­dia. E. Anna 17 éves. Szülei Szombathelyen laknak. Züllött körülmények között élnek. A felnövő gyermeket állami gon­dozásba kellett venni. A kis Anna jól is érezte magát a gyönki gyermekotthonban ta­nult, szépen fejlődött értelmi képessége, kellemes otthonra talált itt. De az intézet hivatásánál fogva arra is törekszik, hogy a gyerekek visszakerülhessenek igazi szüleikhez. Úgy látszott, hogy megváltoztak a régi vi­szonyok és amikor a szülők kérték vissza a gyermeket, ter­mészetesen visszakapták. Sajnos, a valóság nem egye­zett a látszattal. Kiderült, hogy a szülők ragasz­kodása nem volt egyéb lelketlen anyagiaskodásnál: arra számí­tottak, hogy a gyermek, mivel már felnőtt, anyagi hasznot hozhat a szülőknek. A kis An­nát szabályosan áruba bocsá­tották, feleségül kínálták (!) egyik fiatalembernek is, a má­siknak is, azzal a feltétellel, hogy fizesse meg azt az össze­get, amit a szülőknek kellett fizetniük az otthonnak a gyer­mek neveléséért. Ez az összeg körülbelül 10 000 forintot tett ki. Az első fiatalember felesé­gül vette volna, de pénze nem volt, így ez az ügylet abbama­radt. Jött a következő „vevő”, annak már volt pénze, tudott volna fizetni, de a lánynak ki­nyílott a szeme, rádöbbent a valóságra. Megszökött hazulról. Vissza a gyönki gyermekotthon­ba! Gyalog... — Sajnos elég gyakori jelen­ség — mondotta Bálint Elemér megyei tanulmányi felügyelő —, hogy a szülők nem törődnek a gyermekkel, amikor még kicsi, de ragaszkodnak hozzá, amikor dolgozni tud, vagy — mint a kis Anna esetében — „áruba bocsáthatják”. Kemler András, az intézet igazgatóhelyettese kapásból so­rolja az ilyen eseteket. Anya, aki 15 éven keresztül még csak arra sem volt kíváncsi, hogy hol él gyermeke, hirtelen keres­tetni kezdi, felébred benne az „anyai szeretet”, mert meg­számlálta az éveket és úgy sejti, hogy gyermeke már dol­gozhat, kereshet. A szülők el­válnak, a gyermekre sem az apa, sem az anya nem tart S órányit a dohányfüst Nem igaz, hogy azok az em­berek, akik abbahagyják a do­hányzást, hirtelen meghíznak. Ezt a kijelentést dr. Passey, a londoni Royal Coincer Hospital igazgatója tette. Passey nemrégi-% ben hosszú jelentésben fordult a rák ellen küzdő egyesülethez, amelyben érdekes eredményekről számol be, amelyekhez hosszas laboratóriumi kutatások után jutott. Kísérletei folyamán megálla­pította, hogy azok a fiatal ege­rek, amelyek nagymennyiségű cigarettafüstöt voltak kénytele­nek nyelni, nem híztak meg olyan mértékben, mint a tiszta levegőn élő, ugyancsak fiatal egerek. A tudós a továbbiak során felnőtt -egerekkel kísérletezett. Megállapította, hogy azok, ame­lyek nagymennyiségű cigaretta- füst hatásának voltak kitéve, hir­telen lesoványodtak, de testsú­lyuk tíz nap elteltével állandó­sult. Amikor aztán a füst hatá­sától megszabadultak, hízni kezd­tek, de sohasem érték el azok­nak testsúlyát, amelyek mindig tiszta levegőn éltek. YYYYYYYYYVVYVYVVYYYYYYYVYYYVYYYYWY 3 Pintér István: GYILKOSSÁG NEW YORKBAN igényt, szinte odadobják a gyer­mekotthonnak. Az apa is, anya is új élettirsat talál, az új há­zasságból azonban nem szüle­tik gyermek, s akkor ismét „felfedezik” az első házasság­ból származót, hogy ne marad­janak családtalanok. Nagyobbacska leány ül és kézimunkázik a kerti pádon. Fiatalsága mögött felnőttes ko­molyság. A neve Éva. Szülei nem törődtek vele, Évából gyer­mek létére utcalány lett. Egy fiúval meg is szökött. .. Köny- nyezve meséli el viselt dolgait. Megcsömörlött családi környe­zetétől, magára hagyatottan nem tudta mihez kezdjen, el­kapta a „sodrás”. Most már látja, hogy a lehető legrosszabb, amit tett és magatartása, visel­kedése reménykeltő. Minden arra vall, hogy megcsömörlött kalandjaitól is. Szorgalmasan dolgozik. Kézimunkázik, az in­tézet vezetősége pedig egyengeti az útját egy szakközépiskolába. — Vissza a szülőkhöz? — Nem, nem... Ne küldje­nek vissza! Szeretnék megja­vulni, tisztességes életet élni, mint a többiek. Sajnos, a szü­leim e.ddig sem törődtek ve­lem, csak ütöttek-vertek. Az igazgató, Horváth István váratlanul toppan az intézetbe, nagy bőröndöt cipelve. Nyári szabadságáról jön vissza és ide vezetett az első útja. Az udva­ron játszadozó gyermeksereg. Amint megpillantják, hozzáro­hannak, körülcsókolják, köszön­tik, megfogják a kezét, legszí­vesebben valamennyien ölébe kéredzkednének. A nevelőben, a nevelőkben gondviselőt látnak. Ilyen fogad­tatásban csak a szeretett apát részesítik. Az otthon, igazi ott­honuk. Az állam körülbelül 1700 forintot fordít egy-egy in­tézeti gyermek nevelésére, gon­dozására. — A gyermek helye mégis elsősorban otthon, a szülőknél, a családban van — vallják az intézet nevelői. Szerencsére, elég gyakran nyílik meg az út vissza a szü­lőkhöz is. Gyakori, hogy az in­tézet és a különböző társadal­mi szervek közbenjárására va­lóban — nem mint a kis Anna esetében — megváltoznak a kö­rülmények, és biztosított a gyer­mek gondozása, nevelése csa­ládja körében. Az intézeti nyil­vántartásban ilyen nevek is ta­lálhatók. Boda Ferenc Foto: Bakó Jenő A legfiatalabbak a homokozóban. Megjött az igazgató bácsi. ' YYVYVYYVYYYYYYVVYYYVVVVVVVVYYYYVYYYV — 40 — Megállapíthatják, hogy igyekezett késleltetni, hátráltatni a nyomozást, és ezért megátalkodott bűnözőnek bélyegezhetik. Az ilyesmi pedig nem kellemes, különösen akkor, ha a tisztelt bíró­ság tagjai éppen azon meditálnak, hogy húsz, vagy huszonöt évi börtönt, avagy pedig villa­mosszéket sózzanak-e a nyakába. Szóval, én barátilag azt tanácsolom magának, hogy ne kér­je a huszonnégy órás haladékot... — Ragaszkodom hozzá! — vágtam rá. Úgy okoskodtam, hogy ha ez az ellenszenves alak valamit barátilag tanácsol, akkor legjobb az ellenkezőjét cselekednem. Igaz, fogalmam sem volt róla, mit változtat a helyzetemen, ha holnap kell folytatnom ezt a tortúrát és vála­szolnom ezekre az ostoba kérdésekre. De azért reménykedtem. Aki időt nyer, életet nyer! Búrt kénytelen volt kiengedni a karmai közül, leg­alábbis egy napra. Amikor utasította az ajtó előtt álló őrt, hogy egyelőre kísérjen vissza a cellámba, olyan arcot vágott, mint a macska, amely már fogja az egeret, de aztán parancsot kap az oroszlántól, hogy csak másnap fogyaszt­hatja el cincikét. A cellában most valamelyest jobban éreztem magam, mint éjszaka. A poloskáknak csak híre- hamva volt, a falon szétnyomott példányok ké­pében. Ebből — mert éles eszem még ebben a nehéz helyzetben sem hagyott el —, azonnal levontam a következtetést, hogy a poloska és Búrt különbözik egymástól. A poloska éjjel dol­gozik és nappal alszik. Búrt viszont éjjel alszik — él­és nappal dolgozik. Persze, az is előfordulhat, hogy nincs kedve éjszaka aludni. De nem tudom elképzelni, hogy akadhat a földön olyan elvetemült és elkókadt nőszemély, akinek kedve lenne egy ilyen alakkal ébren maradni. Kicsit elszunnyadtam, és ez nem volt rossz. Azt álmodtam, hogy otthon vagyok, Magyar- országon, és dolgozom. Szerszámokat csinálok és nyakamra jár a diszpécser. Hol ígérget, hol fenyegetőzik, hol pedig sír, hogy dolgozzak gyorsabban. Azt magyarázza nekem, hogy raj­tam az egész gyár szeme, sőt egy élő miniszter is telefonált: mondják meg Kásának, hogy ha nem ver rá, elúszunk az exporttervvel és oda a negyedévi prémium. Egy külkereskedő — aki személyesen jött ki a gyárba, hogy biztasson egy kicsit — .izgalmában nem is magyarul, ha­nem angolul agitált, hogy ne aludjak, de erre én, amúgy magyarosan elküldtem melegebb tájakra. Az a szegény börtönőr, akit ily módon a ma­gyar néphadseregben tiltott, de azért elég gyak­ran alkalmazott és az ősi katonai hagyományok keretében ránk maradt kifejezésekkel illettem, szerencsére nem tudott magyarul, de azért igen meglepődött. Én is. Kiderült, hogy nem egy magyar külkereskedő, hanem egy amerikai bör- lönőr noszogatott angolul. És nem is álmom­ban, hanem a valóságban. — Van időm! — feleltem felriadva. — Holna­pig senkivel sem vagyok hajlandó tárgyalni. Erre nekem a maguk törvényei módot adtak. És — 42 — ha én e jog alapján kénytelen vagyok teljesen ártatlanul itt csücsülni, akkor kijelentem, hogy hagyjanak békén. — Kérem — szólt az őr lágyan —, megmon­dom a látogatóinak, hogy nem óhajt velük tár­gyalni. És már csukta is be a cellaajtót. Odaugrot­tam és hármat rúgtam a vasajtóba. Az őr visz- szajött, hogy mit akarok. — A látogatóimmal akarok beszélni — je­lentettem ki. — Ügy tudom, ehhez is jogom van... Sejtettem, hogy a látogató csak Ruth lehet. Igazán nagyszerű lány, ha a bajba sem hagy el. Az őr rosszallóan csóválta a fejét, s elkísért a beszélgető helyiségbe. Morgott valamit, de már nem figyeltem rá. Azt mond, amit akar. A kék szemet kissé kisírtnak láttam, de azért derűsen ragyogott. Oda akartam ugrani Ruth-hoz, hogy megcsókoljam, de a drótháló megakadályozott ebben. Nem kellemes dolog az ilyen dróthálós beszélgetés. Akármennyire sze­reti is az ember azt, aki a drótháló másik ol­dalára kerül, kellemetlenül érzi magát. És Ruth nem is volt egyedül: két férfit ho­zott magával. De egyelőre nem mutatta be, sőt figyelemre sem méltatta őket. — Hello, drágám, hogy töltötted az éjszakát? — csicseregte.

Next

/
Oldalképek
Tartalom