Tolna Megyei Népújság, 1965. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-20 / 196. szám
a V Kenyérszegő Reflektorfényben Fábri Zoltán VÁRNAI ZSENI: Mint óriás kenyér Alkotmányunk sugárzó reggelén hazánk olyan, mint óriás kenyér, úgy mosolyog, és ontja illatát, szülöttei közt szétosztja magát. Búzakoszorú ékesíti öt, jelképezve a tág búzamezőt, piros pipacs és kék búzavirág, mosolyog benne, mint az ifjúság. A föld szerelme: eső, és fény, itt ragyog most az ember kenyerén, s dicséri őt, ki szánt, vet és arat, mint a boldog, teremtő akarat. S hol nemrég még ellenség öldökölt, most százszorta virágzóbb lett a föld, közös erővel munkál rajt' a nép, pacsirta szól, és zakatol a gép. De legszebb, hogy Törvénybe írva már: kenyér, és munka mindünknek kijár, márványba vésve őrzi a .logot, az Alkotmány, mit népünk alkotott. Légy köznapon is boldog szép honunk, mi benned élünk, érted dolgozunk, mert minden égtáj más, és idegen, nekünk csak itt jó a te szíveden! BIHARI SÁNDOR: Reggel Mellettem a város: kezdődik a nap, s mint egy színes centrifuga, pörög, fehérré válik a lila, és dől a nép, borzong a víz, a lomb. ahogy megbomlik az édes nyugalom, s kémény: napóra jelez a gyárudvaron. Baktatok, félig vad, félig modem világon át. ezüstös feszesen, csikorog a drótkötélpálya fenn, s a csillék, ők is mérik az időt, mely hoz-visz, űrit és újra tölt, — átringanak az országút fölött. Könyvek közé, ide jütok. a világ ezt jelöli nekem, rendet, statisztikát, melyen millió álom sugárzik át, csak én tudom, míg a halhatatlanok között nyolc órát élek, dolgozva, hogy halandónak lenni is örök dolog. ^sak azért kezdem személyes emlékkel, mert ez nagyon jellemző moszkvai nagydíjas filmünk, a Húsz óra rendezőjére, Fábri Zoltánra. Tavaly nyáron Tihanyban töltött néhány napot. Családi körben, üdülőben, barátok között. Pihennie kellett volna, de képtelen volt rá. A Húsz óra regényváltozatával és készülő forgatókönyvével, rajzó ötleteivel, formálódó gondolataival töltötte a vakációt. Szeretett volna kikapcsolódni. ám nem is igen hagyták. A „stáb” megkereste, hol le- 1 vélben, hol személyesein. Egyszer el is vitték terepszemlére. Fel- villanyozódottan, lelkesen jött vissza, mert útközben ismét javítottak valamit a forgatókönyvön. Megint közelebb kerültek az „elképzelt”-hez, ami Fábrit ezekben a napokban lázban tartotta. Akkor már bízott a Húsz óra ügyében, rajongott a témáért, az izgalmas konfliktusért, munkatársaiért: Mint később kiderült, többek fejében megfordult a gondolat: milyen kín lehet az ilyen munkára, alkotásra termett embernek tétlenkednie, vagy hittel táplált tervei elvetélésének tanúja lenni. Mert Fábrinak mindkettőben része volt már. Európaszerte és itthon is legtöbben őt tartják az egyik legjobb, legeredetibb egyéniségű magyar filmrendezőnek. Sikerei bizonyítottak. Nemcsak a Cannes-ban díjazott Körhintá-ra gondolhatunk, hanem olyan filmjeire is, mint a Hannibál tanár úr, vagy a Két félidő a pokolban. Ezek a produkciók sablonok és könnyű sikerek keresése helyett korszerű, izgalmas gondolatok kimondására, problémák jelzésére, gondolatébresztő, lel kiismeret-felrázó szerepre vállalkoztak. Kritika és közönség egyaránt üdvözölte Fábrinak ezt a törekvését Filmjei nem esetlegességek, véletlen alkalmak fonalán követték egymást hanem belső terv igényei, szigorú rendje szerint. S az ilyen igények vállalása, ilyen út törése és követése nem mindig könnyű. Fábrit érték csalódások, vélt és valódi sérelmek. Nem mindig sikerült elképzeléseit realizálnia, olykor pedig el sem juthatott odáig, hogy forgatókönyvbe írt álmait elkezdje megvalósítani. Éppen ez volt tehetségének igazi próbája. Sem a kudarcok, sem a bosszúságok nem törték meg. Ambícióit sem adta fel. egyéniségét sem szorította kalodába. Kihasználta tehetségének sokoldalúságát: díszletet tervezett, színpadi rendezői feladatra vállalkozott. Nemzeti Színházbeli vendégszereplése, az Oppenhei- mer-ügy című érdekes dráma színrevitele sikert is hozott, ö azonban mégiscsak a filmet te- k7ntT~ az önkifejezés, a világ ügyeibe való állásfoglalás számára a legmegfelelőbb eszközének. Kereste és keresi fáradhatatlanul az új alkalmat, azt a forgatókönyvet, amely izgatja, érdekli, kivitelezésre ösztönzi. Sánta Ferenc Húsz óra című regénye ilyen alkotás. Nagyon jellemző Fábrira, hogy ezt késedelem nélkül észrevette. Rendezői portréjának különben egyik legjellemzőbb vonása az irodalmi műveltség és az irodalomszeretet. Miközben külföldön és itthon is arról vitáznak, hogy a modern film elszakadóban van az irodalomtól, hitelességének és rangjának záloga a minél nagyobb önállóság Fábri együtt él az irodalommal. Csaknem valamennyi jelentős sikerét irodalmi alkotás filmre-költéséve! érte el. Móra Ferenc, Sarkadi Imre. most pedig Sánta Ferenc epikus művészete adott szárnyat képzeletének, filmrendezői ihletének. S mindjárt ezután kell említenünk, hiszen az előbbiből következik, hogy Fábri Zoltán jellegzetesen magyar filmrendező. Amikor moszkvai sikeréről nyilatkozott, a legnagyobb örömmel arra hívta fel a figyelmet, hogy a fesztivál közönsége az általános emberi, az általánosan igaz szűrőjén át azt is felfedezte s megértette, ami sajátosan magyar. A Húsz óra alkotói érthető szorongással várták filmjük visszhangját. Vajon megértik-e a világ minden részéből Moszkvába sereglő rendezők, színészek, kritikusok egy kis magyar falu vívódásáról, az új társadalmi és életformák születésével együttjáró vajúdásról szóló produkciót? A rendezőnek és munkatársainak legnagyobb sikere, hogy erre a kérdésre a fesztivál-mozi közönsége és a zsűri lelkes igennel: tapsokkal, s a kitüntető díjjal válaszolt. Ha a siker okait keressük, sokfelé kell vizsgálódnunk. Ezúttal még két további motívumra utalnánk. Az irodalmi nyersanyagot szuverén biztonsággal kezeli, na- gyonis modern felfogásban dolgozza fel. A Húsz óra szintén ezt a legjobb értelemben vett korszerűséget valósította meg. Merészen vágott képmozaikok összhatásából kikerekedő szerkezete mellett utalni kell arra a fojtott szenvedélyességre, ami a szituációkat és a szereplők játékát oly szembetűnően jellemzi. Fábrit ez rendkívül izgatja. A mai ember pszichológiája, az, ahogyan különböző élethelyzetekben viselkedik, eseményekre, tettekre, szavakra reagál. Uj típusok tűntek fel az életben, és Fábri szüntelen nül figyeli: mi jellemzi ezt az újat? Ezért tudja filmjeiben visz- sza is adni. Ezért tud csaknem tévedhetetlenül szerepet osztani, színészt válogatni. A Húsz óra sikerében ennek is része lehet. Hiszen a főszereplők — alig egykét kivétellel — valóban nem játsszák, hanem élik a történetet. Van azután a filmrendező munkájának olyan része is, amiről ritkán esik szó. Ez a szféra már alig tart kapcsolatot az irodalommal, a színészi játék többé- kevésbé közismert problémáival. Ez a technika világa, a különböző kamerák, reflektorok, fények és árnyékok hasznosításának tudománya. Fábri ebben is mester. Mindent tud, amit a szakmáról tudni lehet, ami összefügg azzal a bonyolult, gyakran nehéz, de mindig gyönyörű hivatással, ami a filmrendező munkája. Dersi Tamás KL Barta Lajos: Három érkezés A vonat éjfélkor befutott az állomásra. Fél óra múlva a harmincéves férfi, ballonkabátban — kezében orvosi táska és bőrönd — megállt egy barna házkapu előtt. Recsegve nyílt a kapu. A küszöbön fiatal nő állt. A hangja közvetlen volt és vidám: — Jó estét... Hazaért végre? Régen láttam! — Aludni akartak a betegeim... hazaküldtek. A fiatal nő a férfira mosolygott és benyomta a kaput. A bérház folyosóján a férfi papírpénzt nyújtott a nő felé: — Ha már ritkán lát, kárpótlásul — mondta. A nő keze a levegőben járt, kapkodott, de a pénz elugrott előle... A nő durcásan ajkát biggyesztette, mint aki azt mondja: tedd el, nem is keltű Csak kis idő után indult el az orvos felé. Megállt előtte. Halkan, alig hallhatóan mondja: — Szervusz. — Szervusz — szólt a férfi is, és lassan, szerelmesen csókolva, magához ölelte a nőt. A fiatal nő csók közben kirántotta a férfi kezéből a papírpénzt és nevetve szaladt az udvar felé. A férfi az udvar közepén érte él. Karjába kapta és csókolta, csókolta ... A nő meg csak nevetett, nevetett: — Bolond! Te bolond, Felébred a ház... Négy emelet sötétség és az ég nézett vissza rájuk — messziről. A házmesterlakás kisebbik szobájába alig szűrődött világosság az utca felől. Két gyerek aludt — két heverőn. A nagyobbik szobában falilámpa adott világosságot. A fiatal nő — az orvos felesége — a rekamié- ra igazította a takarót. A férfi az asszony mellé lépett, magához emelte, orrát játékosan a felesége pisze orrához ütögette. — Nagyon boldog vagyok, édes. Az asszony szeme megcsillant; fürkésző volt: — Mit tagadsz? — Titok? — Vége — mondta az orvos. Aztán nem bírta tovább: — Kineveztek. Átkapta az asszonyt — pörgette, pörgette, mint a szél... Lihegve megállt. Az asszony nézte férje boldogságát, halkan szólt: — Akkor itthagyjuk a házmesterséget? Hirtelen csengő berregett, követelőn. Az asszony a férfira nézett: — Azt hiszem, a részeg Koncz... Beengedem. A férfi nem engedte el az asz- szonyt, húzta magához: — Hadd várjon ... Az asszony a férfihoz, a nyitott kabát alá bujt. És a csengő hiába berregett. A gyárban hatalmas lemeztábla dongott. Vaskalapács zuhogott rá. Visszhangzott a szerelőcsarnok. Az orvos ballonkabátban a csarnok ajtajában állt. Tekintete végigfutott az embereken és a tárgyakon. Elindult egy idős ember felé. Megállt mögötte, hangját torzítva, dörmögve szólt: — Megjött a vándormadár, jó reggelt! Az idős ember zavartan hátra kapta a fejét: — Sándor!... — Jó reggelt, apám. Az öreg csak nézte: — Hát, megjöttél? — Meg. — Ez nem klinika, mi?! A kazán tetejéről nyakigláb ember kiabált: — Idegen a műhelyben! — és már ugrott is lefelé. A darus nem szaladhat — csak integetett: — Höhö... professzor, régen láttalak! Az orvos köré jött az egész műhely. Kezét szorították, ölelték. — Az egész műhely nevében köszöntőm birodalmunkban — szónokolt az egyik —, és régi szokás szerint üdvözlöm önt... essen beléd a ménkű, ha nem tartasz velünk! Nevetett az orvos, nyitott száj-
