Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-14 / 164. szám
4 tolna Megyei népújság 1965. július 14. Jugoszláviába utazik a Szekszárdi Központi Művészeti Együttes A kontyos borbély A Szekszárdi Központi Művészeti Együttes ebben az évben tartotta megalakulásának 10 éves évfordulóját. Ebből az alkalomból felújították Dunajevsz- kij: Szabad szél című három- felvonásos nagyoperettjét, melyet az elmúlt hónapban nagy sikerrel mutattak be a szekszárdi közönségnek is. A lelkes együttes 10 év alatt sok szép eredményt ért el a műkedvelő színjátszásban és nevét nemcsak a megye határain belül, hanem az egész országban megismerték. Tagjai fáradtságot nem ismerve járták a megye falvait, előadásaikkal eljuttatták a kultúra csiráit a legnyugodtabb községekbe is. Nem egyszer megtörtént, hogy a vasárnap esti szereplések a reggeli órákba nyúlottak, de hétfőn hajnalban már a munkapad mellett kellett helytállniuk. Becsülettel teljesítették mindkét feladatot. A művészeti együttes 10 éves munkájának jutalmaként a megyei és a városi tanács hozzájárulásával a jövő héten jugoszláviai turnéra indul. Az elmúlt évben a Vajdaságból a becsei és a péterrévei amatőr színház vezetője megtekintette a szekszárdi műkedvelő együttes műsorát, majd meghívta őket vendégszereplésre. A jubileumi évben, a jubileumi előadással, valamint jó felkészültséggel most valóra vált az együttes régi vágya, a külföldi vendégszereplés. A csoport július 23-án, pénteken reggel 7 órakor autóbusz- szal indul a 11 napos túrára. Ez alatt 8 előadást tartanak a Vajdaság különböző községeiben jubileumi darabjukkal, a Szabad széllel. A hátralévő napokban ellátogatnak a vendéglátók szervezésében Szabadkára, Újvidékre és az ország fővárosába Belgrádba. A turné fénypontja az utolsó két nap lesz, amelyet Fiúméban a tengerparton töltenek. Az együttes tagjai között nagy az izgalom, mindenki örül a nagyszerű kirándulásnak, amely költségeinek egy részét maguk a tagok fedezik. Úgy tervezik, hogy az egész útról filmet készítenek, melyet visszaérkezésük után a nagyközönségnek is bemutatnak. Ezenkívül a külföldi kiránduláson készült fényképekből fotókiállítást rendeznek. A jugoszláv vendéglátók a jövő hónapban viszonozzák a látogatást. A vezetők ott beszélik meg a hazai programot, amely a vajdaságiakéhoz hasonlóan gazdag és szórakoztató lesz. „Tessék helyet foglalni, ön következik!” A magas férfi fanyalogva feláll, és bizonytalan léptekkel indul a fodrászkislány felé. Várakozás közben kifaggattam, bízik-e a fodrásznőkben. — Ennél a kislánynál még netn voltam_ Talán megkérdezi, hogy milyen frizurát szeretnék, csak nem megy neki mindjárt borotvával a fejemnek? Nekem elég nehéz hajam van — mutat sűrű, göndör fejére. Aztán az sem mindegy, hogy kezdi el a pajeszom borotválását. Ollóval kell, különben kilátszik, hogy szőke. Na és a borotválásról nem is beszélek. Csak a nőkhöz ne menjen az ember! Körülményesek és agyonkínozzák az embert. Hű de nehéz dolga lehet egy fodrászkislánynak! — gondolom, mikor végre helyet foglal a székben. Mennyi mindenre kell ügyelnie, és mit ér női gyengédségével, amikor itt a határozottságot hiányolják tőle? Mielőtt választ kapnék a kérdésére, munkájára figyelek. Látszatra semmiben sem különbözik férfi kollégáitól. Rutinosan simítja a kendőt, feni a borotvát. Egy gondolattal sem időzik sehol tovább a keze, mint amennyire szükséges. A hajnyírást már be is fejezte, egészen megnyerő külsőt adott az imént még borzas fejnek. Lássuk csak: Most borotválni kezd! Hiszen a vendég azt mondta, ö otthon szokott! Miért ilyen merész? Így I most elkészült, mindjárt fizet. Már jön is. — Figyelte? Ugye, milyen aprólékosan húzza a borotvát? Ezt I akartam bemutatni, ezért kértem, hogy borotváljon. Megszenvedtem érte. — Elárulná a nevét is? — Fodor Ferenc vagyok, a 11-es AKÖV-nél dolgozom. Az önkéntes vállalkozó, és saját bevallása szerint mártír, tükörsima és szemlátomást elégedett képpel távozik az üzletből. Ilyen könnyen felejtené a szenvedést? A szőke kontyos, kék szemű fodrászkislány előtt már újabb vendég ül összehasonlításként egy pillantást vetek sarokban dolgozó férfikollégájára, aki szintén borotvál. Ugyancsak óvatosan dolgozik, a kislány mintha az ő mozdulatait másolta volna le. — Mikor versenyre készültem, ő volt a mesterem — mondja később beszélgetés közben Piszter Júlia, az 5-ös számú férfifodrászat női borbélya. Kislánykoromban is fodrász szerettem volna lenni, persze női. Most már nem mennék a nőkhöz. Más a modora a férfiaknak, és nem túrják össze az elkészült frizurát. Az a halálom, ha elrontják! A férfiak nem tesznek úgy, mintha jofiban értenének a fodrászathoz, mint aki tanulta. A székeken mindig ülnek és várakoznak Most egy barna hajú férfi készült el. Aktatáskáját kézbe, veszi és már indulna is. Az ajtóból hívjuk vissza. — Hogy tetszik a hajam? Elégedett vagyok vele Már másodszor jövök ehhez a kislányhoz, így bátrabban ültem le. De először sem féltem. Csak nem tesznek ide olyan valakit, aki nem ért a szakmához ugye? Szekszárdon szebben is kidolgozzák a hajat, mint némelyik vidéki üzletben. Sokfelé járok. A npvem? Kozma Imre. A helyére egy szőke férfi került. A 11-es AKÖV-nél dolgozik, kollégái türelmesen várnak rá. Négyen vannak, és egybehangzóan dicsérik a női fodrászokat — Könnyebb a kezük, jobban borotválnak — mondják. Ez szöges ellentétben van az előző fiatalember kijelentésével, úgy látszik a tapasztalatok megoszlanak. Azért sok a dicsérő szó. Kedves nevetésre figyelünk fel, először kacag hangosabban a fodrászkislány, egy fiatal katona ül előtte a széken. Dús> haját egy kettőre átformálja, már végzett is. — A katona egyik barátnőmnek udvarolt, onnan ismerem. Megtetszett-e már valaki, aki bejött az üzletbe? Itt még soha nem ismerkedtem. A férfiak csak fejek, munkadarabok, amelyeken pontos munkát kell végezni, mert ha elrontok valamit ki nem javíthatom. Nincs bőrtoldás, hajragasztás. Nekem mindenki egyforma, kivéve a vőlegényemet. öt borotváltam-e már? Nem, de nem is akarom rászoktatni. A haját szívesen rendbehozom, de az arcát gondozza maga. Nagyon vékony bőre van, és a vastagbörűeket könnyebb borotválni. Csupa gödör az arca, amikor elmosolyodik ezen a megállapításon. A fülében parányi kék fülbevaló, olyan színű, mint a szeme. Amikor munkaasztalához indul, elgondolkodom. Csinos, ügyes, jól borotvál, vajon hányán irigylik a szerencsés vőlegénytől? MOLDOVÁN IBOLYA F. M. HIRDESSEN a TOLNA MEGYEI Népújságban! BAi.CZ EP ELE MER: Az operáció sikerült. Az orvosok sokat beszéltek a bravúros műtétről, amivel Kircskov professzor megmentette az összeroncsolt kart. Maga a prof. is büszke volt a nem mindennapi esetre. Egyszer szólt is Szonjának. — Nem is érdeklődsz a prote- zsáltad iránt? — Tudom, hogy jól van. Ez nekem elég. Rengeteg dolgunk van. — Eléggé megviseltnek látszol. Mikor kapsz szabadságot? — Egy hét múlva esedékes. Akkor meglátogatom a magyart, jó? — Lehet. Egy hét múlva már nem okozol neki olyan megrázkódtatást, ami most még veszélyes lehetne. * A kórterem nyitott ablakán friss tavaszi illatokat sodort be a szellő. Reggelenként tiszta nap- sugárpászták nyújtózkodtak a fehér ágyakon. István behunyta a szemét. Arcát a nap felé tartotta Hetekig feküdt bódultán a vér- veszteségtől, és az erős csillapító- szerektől. Ma azonban tiszta volt a feje, teljesen öntudatánál volt, A bal karja még vállig gipszkötésben volt. Mozdítani sem tudta. Emi... drágám, hogyan értesíthetnélek? Mi lehet otthon veled? — gondolta újra /meg újra. A professzor hangja hozta visz- sza a jelenbe. — Jól érzi magát? — Igen. — Próbálkozzék meg, menjen ki a parkba. Jót térné a napfény és a levegő magának. — Köszönöm professzor úr! Természetesen megpróbálom. És professzor úr, mindent nagyon köszönök... — Mit? — mosolygott a prof. — Hát, amit értem tett. Hogy visszaadott az életnek, és megmentette a karomat és olyan jó volt hozzám és mindent. Bódult tavasz tombolt odakint a kertben. István beleszédült a fényözönbe. Egy pillanatra behunyta a szemét. Milyen egyforma mindenütt a tavasz — gondolta. — Az orosz kórházkert olyan mint a pesti Sziget. Lassan egy pádhoz sétált. S leült. A levegőben fecskék cik’káztak. A fákon világos zöld levelek tapogatóztak a nap felé. Langyos szél borzolgatta a gyepszőnyeget. A fű között sárga, és lila virágfejek bólogattak. S ebben a nagy tavaszi parádéban egy lány jött az úton. Világos, lenge ruhában Két hosszú lábú, fehér, orosz agár kísérte. Megállt, az útkanyarban Háta mögött virágzó aranyesőbokor lángolt a fényben. Rövid, fekete haja simán hátrafésülve. Ruhájába belekapott a szél. Valószínűtlenül szép volt c kép. Akár egy Szinnyei-Merse- festmény. Megállt a pad előtt. A sötét szemekben mosoly bújkált István zavartan szorította meg a feléje nyújtott kis kezet. — Hogy van? — kérdezte a lány franciául. Istvánnak egyetlen ép francia mondat sem jutott az eszébe. — Mercy! A lány arcán elömlött a mosoly. Egyenletes fehér fogai ki- villantak. — Nem ismer meg? A prof. lánya vagyok. Kicsit asszisztáltam az operá- ..ciónál... István szája sarkában halo- vány mosoly vibrált: — Szóval... két lánya van a professzor úrnak... Egy pilóta, aki lelövi az áldozatot. S egy másik, amelyik segít megmenteni? — Igen! Egy személyben kettő. Az ellenséget meg kell semmisíteni, a barátokat pedig megmenteni. — Nehéz elképzelni most így szemtől szembe magát a félelmetes Loreleynek... — Tényleg félelmetesnek tartanak odaát? — nevetett a lány. — Nagyon. A Fritzek valami babonás tisztelettel emlegetik... — Arról beszéljen, hogyan érzi magát? Leültek a padra. A fehér agarak elnyúltak a pad alatt. Hoszszú, keskeny fejüket két lábukra fektették. — Köszönöm az érdeklődését. Ma egészen jól érzem magam. — Ennek örülök. Szomorú lettem volna, ha valami tragédia történik magával. . . — Minden lelőtt ellenséget megsirat? — Ugyan! Maga nem ellenség. Nem is volt az. Az egész légiharc maga ellen tévedés volt. Az tévesztett meg, hogy a bombái robbantak. Aztán tisztázódott a helyzet. A mi emberünket — a montőrt — elkapták a nácik és már nem volt alkalma értesíteni magát. — Mit mond? Ferit elfogták? — Igen! — Szörnyű! Talán mégis tévesen informálták? — Nem! Az 56-os lebukott. A rádióleadót bemérték és megtalálták. Azt is megfigyelték, hogy maguk ketten sokszor találkoztak és sokat beszélgettek. És persze megfigyelték: a maga bombái nem robbantak... — Az 56-os a sógorom volt. .. A feleségem bátyja. Egyetlen élő rokonom... Ő hát ottveszett. És rólam sem tud semmit már hónapok óta... — Bizony, ez a háború! Talán nincs olyan család, amelyik ne hozott volna áldozatot. S legtöbben azt sem tudják, miért kell szenvedniük. . . Mindketten lehajtották a fejüket. István viaszsárga arccal, előreesett vállal ült. Egyszerre sajogni kezdett minden, gyógyulófélben lévő sebe. A lány nem nézett rá és nem vette észre szavai hatását. A prof. ment át a kerten. Civilben, könnyű felöltővel a karján. A kutyák feléje rohantak a virágágyakon, bokrokon át. — Hol van az asszonyotok? Szonja felállt. S az apja elé sietett. A professzor megcsóválta a fejét. Odament a pádhoz. — A kutyáid hűségesebbek hozzám és jobban szeretnek, mint te... — Ugyan, kedvesem! Szerethet téged jobban valaki, mint én? Bocsáss meg! Elbeszélgettük az időt, pedig érted jöttem. A professzor Istvánra nézett. — Kimerítetted a betegem! Rosszul van? — Megfogta a pulzusát. — Bekísérnéd a kórterembe, Szonja? Vagy hívjak valakit? István összeszedte magát. — Köszönöm. Azt hiszem; egyedül is be tudok menni. — Bekísérem. Támaszkodjék rám! A professzor leült a padra. A két kutya, mint két mozdulatlan őr, állt mellette. S néztek a lány után. István fáradtan vonszolta magát. Arcán torz fintorrá vált az erőszakolt mosoly. Szonja érezte, hogyan súlyosodik rá a férfi. A bejáratnál egy lábadozó átvette, szólt a nővérnek és ketten bevezették. Amikor már elnyúlva, behúnyt szemmel feküdt, a lány az ágya szélére ült. — Nagyon sajnálom magát.. mi a keresztneve? — István — súgta, de a szemét se nyitotta ki. — Nagyon sajnálom, István — kezdte újra a lány —, nem tudtam, hogy ilyen gyenge még. Ostobaság volt tőlem annyi rémhírt leadni. Most mit tegyek, mondja meg?! — Semmit, kedves Szonja, — szabad így szólítanom? — Riadt, boldogtalan pillantása a lány szívébe hasított. • (Folytatjuk)
