Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-01 / 153. szám

4 _________ tOLNA MEGYEI NEPCJSÁG S zentiványi Kálmán: B u hamarosan körülfog a a víz, Tót­z g a r A következő történetet a kite­lepített falu iskolaigazgatója mondta el az üdülőben; különben ötvenes, zömök, őszülő férfiú, vi­gyáz a gyerekekre s egy könyvön dolgozik; megírja a szigeti fal­vak történetét. Közben lenézegettünk a hegy­ről. Széles a Duna, még mindig mossa a leányfalusi parton a fák lombját, hétvégi házak falút, a folyamra szolgáló utcák derekán csónakok vesztegelnek kikötve. A szigeten, a töltés tövén dömperek vonulnak, a legázolt eperföldeken nemcsak a Vízművek cementgyíL rűi látszanak, hanem a buzgárok homokzsákkal ledöngölt kráterei, mint furcsa sebhelyek. A kiürített falvak némák — vékonyan szaka­dozik a kutyaugatás. A szennyes folyam felett fülledten reszket a nyári délután. Az iskolaigazgató hunyorogva beszél. — ... Az első jelentések halla­tán csak félfüllel figyelt a nép, hogy milyen magas ár készülődik lefelé a Dunán, hitetlenkedtek, nem jön ilyen időben a zöldár, mindig aratás utolján lep meg bennünket... A Dunától, az áradástól nem félnek úgy a szi­geti emberek, mint az avatatlan hihetné, őseink évszázadok óta itt élnek, vérükben van a ve­szély érzete, a gát mögött, a régi ártéren terem a legremekebb eper, könnyű ott öntözni is — lefelé folyik a kiemelt víz — élnek is a folyamból... Négy falu van a szigeten. Kisoroszit falu is elég magasan van. Amint jöttek az árhullámok, nálunk magasítani kezdték a töltést, hozták a rengeteg homokzsákot. Pócsmegyer és Szigetmonostor már mélyebben volt a vízszint­nél. Nemcsak a katonáit szorgos­kodtak a gáton, hanem a szigeti férfiak is, — az asszonyok meg kapkodták az eper elejét féléret­ten, kaszálták a takarmányt, ki­teregették a dombokon .. S mmdenki az eget kémlelte, mert az eső naponta többször eleredt, a szembeni hegyekből felhősza­kadások zúdultak. Éjjel is szólt a rádió, figyelték a híreket. Men­tek a napok, a Dunát a töltés­koronára hevenyészett nyúlgát tartotta. Felköltözkodtek sokan a padlásra, alá polcoljak a kőalapú názakban a bútort — ne érje majd a bezúduló áradás. Az iskolaigazgató egy pepita füzetbe mindennap felírta a vízállást, mérte maga is a falu alatt, egy parti fa derekán, amelyhez a csónakja van kötve. — Mikor az első buzgárok fel­törteik az eperföldeken, a töltés mögött, asszonyok futottak a hír­rel a faluba s azonnal félrever­ték a harangot is, mint nagy veszedelemben szokás... S az asszonyok is azzal foglalkoztak már, amivel a férfiak... Gátat magasítottak, lefojtották a buzgá­rok erejét. Egyébként .. .de ezt ne írja meg... a szigeti falvak­ban még ina is asszony-uralom van, maradványa ez a messzi múltnak, mikoris a férfiak Má­tyás fekete seregébe álltak, hajó­vontatók, dereglyések lettek ... itthagyták a családot, az asszo­nyoknak kellett helytállni; sütöt­ték a dombos kenyeret a viseg­rádi udvarnak s dereglyéken csorgatták le Budára is, külön árulóhelyük volt a Hal-téren. Az áradás és a történelem elmosott már több szigeti falut, Puszta- monostort, Bolgárt, Szem tét; itt van Királyhalom, egy dűlő nevé­ben, ahol Béla király egy ideig a tatárok elől rejtőzködött, a szájhagyomány szerint. Maradjunk csak a buzgárok­nál. Mikor kidobolták, hogy Mo­nostort és Megyert ki kell ürí­teni, fellázadtak az öregasszo­nyok. Mondom, megvannak a nő­uralom maradványai... Ennek a régi világban megvolt a haszna, ma már terhes, a fiatalság a pomázi, kalászi, óbudai gyárak­ba jár, másképpen akarna élni, de felettük sötétiik a hagyomány, az öregasszonyok árnyéka. Most is a nénék mondták ki, sehova sem mennek a faluból, nem is igaz a veszedelem, hanem át akarják vágni a gátakat, öntse el a szigetet a Duna, így men­tenék Pestet. . . Ha mindenki a házában marad, ezt nem merik megtenni. Közben a gátak mö­götti lapályon, katonák vereked­tek az örvénylő buzgárokkal, egy­re több helyen áttört az átszi­várgó víz, áztak a töltések... A kényes holmit régebben a padlás­ra hordták. Bejártak a teherautók a faluba. Járt a motorjuk, siet­tették a népet, de vijjogtak az öregasszonyok! Nem mind, csak néhány, de azoknak a hangja be­töltötte az estét. Gyalázták a fér­fiakat, bujtogattak, hogy marad­jon mindenki a portáján! Még a kiürítéssel megbízott katonai pa­rancsnak is megzavarodott, mit csináljon? Mert a hangadó öreg­asszonyok ráadásul még el is bújtak. Kutassanak utánuk? — Nekem támadt az ötletem, összehívtuk a nagyobb iskolás Japán, húsz évvel a bomba után A Távol-Kelet kirakata Az olimpiai játékok alkalmával rendelettel írták elő, hogy bizo­nyos övezeten belül WC-ket állít­sanak fel, mert az emberek eddig az utcán és a folyóparton végez­ték el szükségleteiket. A faházak, bán, — amelyeket csak a turisták találhatnak „festőinek” — van te­levízió, de nincs vízvezeték. Vidé­ken oly nagy a nyomor, hogy évente 800 000 paraszt megy a városokba, hogy ott növelje a munkanélküliek seregét. Kiu-shuban, a japán bányakin­csek hazájában a munkások még petróleummal világítanak. Az öregeket, a nyomorékokat és a betegeket országszerte a dolgo­zóknak kell eltartaniok. A mun­kanélküliek ezrei kóborolnak vá­rosról városra; a munkaközvetí­tők maguknak tartják meg a bérük 30—40 százalékát. Minden­felé csak szegénységet, nyomort, munkanélküliséget és kétségbe­esést láthatunk abban az ország­ban, amely magát — statisztikák­kal alátámasztva! — „a szabad világ negyedik gazdasági hatal­mának" tartja. „A TÜLFEJLETT KAPITALIZMUS” Nem tagadom sem a tényeket, sem a számokat, sőt kimondom, hogy a kapitalizmus ereje szem- beszökőbb itt, mint bárhol má­sutt. A Fortune című amerikai folyóirat szerint a világ legna­gyobb monopóliumai között há­rom japán cég van: a Hitachi, a Toshiba és a Mitsubishi. A „túl- fejlett” kapitalizmus országában egyáltalán nem meglepő, ha „fes­tőinek” találják a kontrasztokat: a legsötétebb nyomort a legna­gyobb vagyonok árnyékában, s a pompás autóút áthidalásai alatt élő szerencsétlen családokat. Ta­lán az egész világon nincs ször­nyűbb látvány, mint a szeren­csétlen gyöngyhalásznők, akik a tenger fenekén gyűjtik a vagyont a Ginza kereskedelmi hatalmas­ságainak. Az 1945-ös vereség után Mac- Árfhur tábornok „demokratizál­ni” akarta Japánt: félreállította a nagyiparosokat a „zaibatsu- kát” mint háborús bűnösöket. De Washingtonban hamarosan ar­ról suttogtak, hogy MacArthur ki akarta Japánt szolgáltatni a kom­munistáknak. Erre bekövetkezett ugyanaz, ami a Ruhr-vidéken: a „zaibatsuk” ismét felszínre ke­rültek úgy, mint a Kruppok és a Thyssenek; A koreai háború alatt aztán még tovább tisztázódott a hely­zet. Az Egyesült Államoknak tá­vol-keleti támaszpontra volt szük­ségük: elérkezett „a japán cso­da” korszaka. Ez a jap>án kapi­talisták szerint a történelem leg­szebb néhány esztendeje volt, Jimmu császár — az i. e. VI. év­század — óta. Annyi bizonyos: a japán ipari termelés a háborús dollárok ha­tására 1955-ben egy év alatt 170 százalékkal emelkedett. * A „zaibatsuk” 12 családból áll­nak: leányvállalataikkal együtt az össíes japán vállalkozásoknak mintegy 2 százalékát tartják ke­zükben, de a nemzeti termelés 50 százalékát ellenőrzik. A tő­kés koncentráció e nagy foka nem igen fordul elő más orszá­gokban. Az ember azt gondolhatná, hogy a „zaibatsuk”, — akik kezükben tartják csaknem az összes ban­kokat, bányákat, a legnagyobb iparvállalatokat, műhelyeket és kereskedelmi vállalatokat, — tud. nak kenyeret adni a 46 és fél­millió japán munkásnak. Való­ban tudnának is, de felfedezték a kizsákmányolás legkifizetődőbb és legeredetibb formáját. Japán­ban milliószámra vannak 14—20 éves leányok; közülük 8 610 000 dolgozik a különböző vállalatok­nál, mint elárusító, telefonkezelő, ruhatervező, tolmács, szállodai alkalmazott, stb. Ott vannak min­denütt, a vonatokon, a pályaud­varokon, az üzletházakban és a kávéházakban. Mindent ők csi­nálnak, az ő munkájukon ala­pulnak a legfontosabb iparágak: a gépgyárak, a műszergyárak, a fényképészeti, rádió-, tranzisztor- és óraüzemek, stb. Rengetegen vannak és több mint 50 órát dől. goznak hetenkint. De az üzlethá­zak és gyárak tulajdonosai nem­csak a szép szemükért alkalmaz­zák őket, hanem főként azért, mert munkabérük a férfiakénak mindössze 43 százalékát teszi ki. No meg azért is, mert Japánban a bérrendszer nem a képzettsé­gen, hanem a munkában töltött éveken alapul. A leányok tehát két szempontból is eszményi dol­gozók: jó munkaerők és „olcsók”. A japán vállalatok havi 10—15 000 jenért (legkedvezőbb átszámítás mellett 140—200 frankért) kitűnő munkaerőt kapnak heti 50 órára. Érthető módon arra állították be üzemeiket, hogy évente minden­nap 24 órán át dolgozzanak. Japán ilyen módszerekkel biz­tosítja magának a harmadik he­lyet — az Egyesült Államok és Nagy-Britannia mögött a „ter­mészetes textiláruk” és a máso­dikat a műrostok terén. A Matsushita villamossági és elektronikai vállalat — külön­böző neveken — 120 országba exportálja áruját. Igazgatója a világ leggazdagabb emberei kö­zé tartozik; legutóbb büszkén je­lentette ki, hogy jelszava a lehető legegyszerűbb: „A legjobb termé­kek világviszonylatban, a legala­csonyabb árakon”. Ez kétségkí­vül így is van De azt már nem teszi hozzá, hogy ez nyilvánvaló­an csak azért lehetséges, mert ő fizeti világviszonylatban a lehe­tő legalacsonyabb béreket. összebarátkoztam a Sohyo szak- szervezet egyik fiatal vezetőjé­vel. A Sohyo több mint négy­millió japán munkást tömörít so­raiban, s elkeseredett harcot vív a munkásság helyzetének javítá­sáért ebben az országban, amely­ben nem ismerik el a munkásság sztrájkjogát, ahol a tulajdonosok maguk döntenek az alkalmazot­tak felvételéről és elbocsátásá­ról, s ahol a szakszervezetek kép­viselőit minden lehető ürüggyel elbocsátják, üldözik és letartóz­tatják. Emlékezhetünk a vasuta­sok esetére, akiket a tulajdono­soknak sikerült halálra ítéltetni valamilyen állítólagos műhiba miatt; emlékezhetünk arra, hogy 1962-ben Chikuho-medencében egycsapásra 30 000 bányászt bo­csátottak el. Bár japán barátom egész éle­tén át az igazságtalanság és a kizsákmányolás ellen harcolt, a japán illem előírásaihoz híven egyetlen panasszót sem ejtett ha­zájának rendszerére. Ellenkezőleg testvéri fogadtatásban részesített, megkínált a családi asztalnál tempurával (olajos sült) és saké- val, a japán borral, 6 mintha mosolyával is azt akarta volna bizonyítani, hogy Japánban min­den a legszebb rendben van. De távozáskor átnyújtotta a Sohyo harcos röpirataát. Ezekből megtudtam, hogy a ja­pán munkások átlagbére — azonos munkáért — kilencedrésze az amerikaiakénak. Éveken át tartó kegyetlen harc árán sikerült biz­tosítani a minimális munkabért, amely mindössze 150 jen napon­ta. 1960-ban 430 000 munkanél­küli volt Japánban, de 3 160 000 volt azok száma, akiknek mun­kabére nem érte el a havi 5000 jent 70 (frank). Ez azt jelenti, hogy a dolgozók egyharmada nem keresi meg a létminimumot: ugyanakkor 40 százalékuk alkal­maztatása nem állandó. Japán a tőkésvilág negyedik hatalmassá­gának mondja magát, de míg az amerikaiak 95 kiló húst esznek fejenként és évenként, a fran­ciák 74-ét, a németek 57-et, a ja­pánok mindössze hat kilót, s míg az Egyesült Államokban három lakosnak van egy gépkocsija. Franciaországban nyolc, Német­országban tíz lakosra jut egy, Ja­pánban 327-re. Az úgynevezett szabad világ negyedik hatalmassága nem elég gazdag ahhoz, hogy kenyeret ad­jon a munkanélkülieknek, sza­badságot a dolgozóknak és meg­szervezze a társadalombiztosítást! Nem csoda hogy a sztrájkjogot sem adja meg nekik. MIT LÁTTAM HIROSIMÁBAN? A lap mottója: A Japánba látogató külföldi turisták tájékoztatására nagy számban kiadott útikalauzok és prospektusok viszonylag nem so­kat beszélnek a beltenger partján fekvő Hirosimáról, pedig ez a nagyváros joggal híres folyóinak és tengerpartjainak szépségéről. A tengerpart közelében fekszik a szent sziget, Hiyajima amelynek vörös temploma mintha a ten­gerből emelkedne ki... (Folytatjuk) 1965. július i; gyermekeket, kiszeseKei, kérjük a segítségüket. így aztán nem volt nagyoob kavaró aas. A fiatal­ság fogadta a katonaival, mun­káséi öaet a kapuban, oaavezet­ték őket a néne re; teKiielyenez,.. Egyik öregasszony a paalasra felvitt szekrényben lapult, masiK a kiürített búzásnomoarban, nar- madik a vetett ágyban rejtozKö- dött. Maguk az unokák mutatták, meg, hová bújtak el. Volt olyan, ölben kellett kihurcolni a tener- autóra, jajongott, hogy a maga iábán egy lépést se, mintha vesz­tőhelyre vinnék! — Az iskolaigazgató kissé teker- vényes példázatokat mond még, s neveket sorol; nemcsak a gátak mögötti lapályon, az emberek gondolkodásában is vannak fel­törő buzgárok, szidták Pestet, a fővárost, amelynek védelmében — úgy vélik — át akarják sza­kítani a szigeti gátakat. S őket elviszik erővel a faluból, mikor nem hagyták el harminc eszten­deje. — Nohát tudja ... Á férfinép a gátakon maradt. Az öregeket, gyermekeket, asszo­nyokat áthozták a vizen, ide a leányfalusi üdülőkbe. Az öreg­asszonyok az első két napon a szökést szervezték, utasították a férfiakat, hol, mit lehetne men­teni még. Nem voltak hajlandók tizenkét forintot fizetni, az üdü­lőbeli tartásért, mivel azt is meg_ mondták, aki nem fizet, az ál­lam vendége... Furcsa, hogy két nap múltán éppen itt nyugodtak meg a nénék ... Lent vannak a parton egy másik üdülőben, de feljárnak ide az unokákhoz... mert a hegyekről messze el lehet látni. Belátni a fél szigetet, mind a két kiürített falut. S számba- vehetik, mennyi a nép a gátakon, hogyan vonul gépekkel a kato­naság, a rengeteg dömper, autó hordja a követ, homokot. Jót tett, hogy a hatóság szer­vezte meg a folyamatos eper­szedést a buzgáros földeken, de ott voltak a teherautók készenlét­ben, ha áttör az áradat, menekí­tik az asszonyokat. így aztán néhány nap múlva maguk a nénék jelentkeztek, hogy fizetni akarnak a tartásért, nem kíván­ják igyen ... Noha tizenkét fo­rintért valójában ingyen van. A vejek, fiák innen járnak a gyár­ba. A falvakban csak őrség ma­radt. S mindenki más a gátakon. Nézze csak ... jönnek már ebéd utáni látogatásra! — Az igazgató lemutatott az árnyas fasorba. Egymást bevárva, pihengetve jöttek felfelé a hegyre a fekete­ruhás, falusi öregasszonyok, kém­lelték az áradást, meg a felhős eget. — Énrám nem haragszanak már, amiért az unokákat felbíz­tattam, mutassák meg, hol rejtőz­ködnek ... Úgy tesznek, mintha csak azért bújtak volna el, hogy megtudják, valóban akkora-e a veszély? Innen látni, hogy fojt­ják el a derékig sáros katonák az új buzgárokat. S nem jut eszébe senkinek, hogy átszakítsa a gá­takat, látják már! Az unokákkal nézik a tv műsorát s arra bizto- gatnak engem, fogalmazzak egy levelet a Kormánynak, köszönik a gondoskodást s hogy védik a gátat a kiürített falvakat. Jöttek a pihegő nénék, arcukon nyári barnaság, árnyékolják fá­tyolos szemüket, hogy jobban be­lássanak a szigetre. Aztán fehér köpönyeges felszolgálók kakaót hoznak és kalácsot — felkészül­tek már a vendégek fogadására. Egyik néne kezében a Rádió és Televízió műsorfüzete. Azt bön­gészi. S az iskolaigazgató iratokat rendezget. A sziget a honfoglaló Megyer törzs birtoka volt — Pócs_ megyer, Kánosztásmegyer bizo­nyítja — a Bolgár nevezetű, az­óta eltűnt faluba pedig Szvatop- luk udvari nénét telepítették a Gellérthegy déli lejtőjéről, lévén ez Árpád személyes intézkedése. Nem merem az igazgatónak ajánlani, hogy a messze múlt he­lyett a jelenről írjon könyvet. A szigeten dömperek vonulnak I a aát mögött, úgy tűnik derékig i vízben mozognak a kő-teherrel.^

Next

/
Oldalképek
Tartalom