Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-02 / 154. szám

4 ÍOLNÁ 'WfifeVET KEPOJSÄG 19e5. július 2. MOSZKVAI KÉPESLAP Szinetár György: Ilyen lesz a Kalinyin sugárút. Moszkva. — Üj lakóházak a délnyugati városrészben. A cipő meg a hála A hálaérzés olyan emberi tu­lajdonság, amelyről megszám­lálhatatlan sok paradoxont fa­ragtak már szellemes vígjáték- szerzők, komor drámaírók és érzelgő poéták az emberemlé­kezet kezdete óta, és nyilván jönnek még sokan, akik szép és okos szavakkal fogják dicsőíte­ni a finom és érzékeny lelkü­letű embert, aki tudja, mi a há­la. Magam is sokszor gondoltam már nehéz pillanatokban hogy milyen hálás tudnék lenni egy jó szóért, vagy biztató tekinte­tért — hogy csak a nagy dol­gokat említsem — és amikor megkaptam a jó szót, vagy biz­tató pillantást, legtöbbször nem­csak meghálálni, de még meg­köszönni is elfelejtettem azt. Az évek múlásával lassanként bennem is megérlelődött egy paradoxon: „Az emberekben határtalanul nagy a hála akara­ta, de rendkívül kevés a hála cselekedete!” Hogy ez mennyi­re így van, ezt akkor ismertem fel teljes tragikomikumában, mikor meghallgattam egy ba­rátom nyári kalandját. — Két héttel ezelőtt történt '— mesélte barátom, — Siófok­ról hajón átrándultam Tihany-' ba. Egy házaspár ült mellettem s velük „Napsugaruk”, „szeme- fényük”, „csillagocskájuk”, egy­szóval mindenük, azaz hatéves •kislányuk, foglalkozására néz­ve gyakorló ördögfióka. A pa­pa nem túlzottan beszédes em­ber, Igaz, nem is volt sok ideje a beszélgetésre, mert egész úton nevelési problémák foglalkoz­tatták. „Pimpike, ne taposd le a bá­csi cipőjét!... Ne dugd a katica­bogarat d kisbaba fülébe!... Ne töröld a vajas kezedet a kis­asszony szoknyájába!... Ne ha­jolj ki a korláton!... Pimpike!!” Mást sem hallottam egész úton, csak Pimpike így!... úgy! De szegény, kopasz apuka hiába könyörgött, Pimpike akkor is így, és azért is úgy. Az volt a meggyőződése: a papa azért ta­lálta ki a hajót, hogy ő kedvé­re letaposhassa a bácsi cipőjét és bedughassa a bogarat az alvó baba fülébe. Szerinte a Bala­tont is a papa találta ki, sőt a mamát is a papa találta ki abból a célból, hogy mint néma mártír hol vajas zsemléért sza­ladjon, hol meg málnaszörpöt fakasszon a büfés kősziklájából. Pimpike tehát betöltötte a hajót bájos hat esztendejével. Én már előbb is sejtettem, hogy egy Pimpikének ez nem lehet elég. Ö a Balatont is be akarta tölteni. Ennek tulajdonítom, hogy két intő atyai szótag kö­zött egyszerre... zsupsz..., átesett a korláton és elmerült a víz­ben. A kopasz apának torkán akadt az intő szózat, a mártír mama pedig utánozhatatlan egyszerűséggel elájult. A kö­vetkező pillanatban felülkere­kedett bennem a jó érzés és mi­előtt kitörhetett volna a pánik, ahogy voltam, ruhástul a vízbe vetettem magam. Megmentettem. Az egészet megúsztam néhány karcolással és a bal cipőm elvesztésével. Pimpike a kalandot megúszta pofon nélkül. A mártír mama utánozhatatlan egyszerűséggel magához tért és folytatta útját a büfé és Pimpike megújuló vágyai között, a papa pedig a nyakamat szorongatta és keze­met csókolgatta, közben apai könnyek között mély, örök és határtalan háláról beszélt és a nevemet kérdezte, címemet tu­dakolta, bizonyára hálaüayben. Pimpike fütyült rám. ö leg­alább őszinte volt. Tegnap egy kis belvárosi ut­cában, egy cipőműhely ajtajá­ból valaki rámkiáltott. Pimpi­ke kopasz és határtalanul há­lás papája. Megragadta a ka­rom, berángatott a műhelyébe és közben bugyborékoló hálá­val lihegte: — Jöjjön, uram..nem en­gedem el..., jöjjön... biztosan szüksége van egy pár szép cipőre, hiszen el is vesztette az egyiket..., jöjjön, válassza ki a legszebbet..., legfino­mabbat. .., ne szégyenítsen meg egy hálás szívű apát. .. Mit tehettem? Bementem. Egy perc múlva csodálatos cipőhalom hevert lábam előtt. Arra kényszerűéit, hogy sorba próbáljam valamennyit. Végre az egyiknél megállapodott. — Igen,... ez az... — mond­ta rajongva —, ez való önnek. Kissé zavarban voltam. Nem tudtam, mit tegyek, majd merő formaságból megkérdeztem: mi az ára ennek a cipőnek? — Mama?! — harsogta a hálás férfiú —, mit írtunk erre a cipőre? — De választ sem várva, már mondta is. — Hat­száz forint! De ilyen cipő nincs több Európában. Még nyugaton sem! — Hm... izé..., ez nekem nagyon sok... Én kész cipőt szoktam — hebegtem — két­százért,. .. kétszázhúszért... Nevetett. Gőgösen és meg­vetően. — Kétszáz, egy ilyen példát­lan cipőért? ... Ne tegye ma­gát nevetségessé... De lássa... én hálás akarok lenni,... le­gyen háromszáz! Szabadulni akartam ettől a hálás szívű embertől. — Sajnálom! Kétszázhúsz forint az egész vagyonom e pillanatban — jelentettem ki határozottan. — Kétszázhúsz forint? — sziszegte gyűlölettel. — Mit kép­zel, hiszen nekem magamnak kétszáznegyvenben van! Nem vettem meg a cipőt természetesen. Mikor elmen­tem, nem köszönt vissza. Ilyen vevőnek nem is szoktak visz- szaköszönni, még akkor sem, ha mély, örök és határtalan hálát érzünk iránta. Egy ilyen vevőnek, aki még a belvárosban is alkuszik? Az ilyen vevő olyan hálát­lan, hogy még hálát sem ér­demel. .. Japán, húsz évvé! a bomba után A Távol-Kelet kirakata pafl a hirosimai táborban, illet­4. A hivatalos japán útikalauzban a következő kis megjegyzést ol­vashatjuk: „Idegenek ne kérje­nek belépési engedélyt az atom­bomba áldozatainak kórházába, minthogy utóbbiak súlyos állapot­ban vannak és nem kívánnak lát­ni senkit.” A kalauz egyébként arról tájékoztatja a külföldieket, hogy az 1945-ös atom-bombázás következményeit vizsgáló ameri­kai kutatóközpont szintén nem nyitja meg kapuját az idegenek előtt. * Kétségkívül nem vagyok esz­ményi turista: nem néztem meg Hiyajima csodálatos szigetét és vörös templomát; viszont elmen­tem a hirosimai kórházba és meg­látogattam olyanokat, akik a bombatámadás után életben ma­radtak. Sikerült bejutnom az amerikai kutatóközpontba is. Mit is láttam Hirosimában? Az új Japán városai között Hi­rosima, a legújabb. Széles sugár­útjain állandóan az a gondolat kísért, hogy a 1 ialmas háztöm­bökből még semmi sem volt meg 20 évvel ezelőtt. Újak a házak és az emberek, roé'1 az ut't " ző fák, sőt járdák aszfaltja és a parkok füve is. Mert 1945. augusz­tus 8-án égett a fű és elolvadt az aszfalt Hirosima utcáin; az em­berek lárogpló ruhában vetették magukat az Óta folyó forró és fe­kete vizébe. Az egész város szem- pillantás alat lángra lobbant, mi­közben égből koromfekete atom- eső hullott. Az atombomba kelet­kezésének középpontjában mint­egy 300 000 fokos hőség volt; a támadás után 240 000 halott ma­radt Hirosimában. A Béke Múzeumban összewűj- tött tárgyak borzalmas képet ad­nak a robbanás erejéről. Annak­idején Pompejiben láttam meg­olvadt üvegeket és a tűzben meg­üvegesedett házakat; hasonlókat láthattam Hirosimában. De van ennél borzalmasabb is: a „meny- nyei tűzben” teljesen összesült rizses szilkék, szögek, pénzdara­bok és villanylámpák furcsa alak­zatokba ötvözött fürtjeit. AZ „ELTŰNT” EMBER NYOMAI Az egyik hirosimai bank grá­nitlépcsőjére a robbanás „oda­fényképezte” az egyik „eltűnt” ember árnyékát. Az atomégés a robbanás pillanatában olyan in­tenzív volt, hogy az ásványi anyagban levő fémoxidok megol­vadtak. A kő teljesen fehér lett, kivéve azon a helyen, amelyet egy ember teste pillanatokra megvédett a sugárzástól. Ez az ember „otthagyta árnyékát” a lépcsőn, mielőtt eltűnt. A bombázás után néhány nap­ve a nuji yamai iskolában készí­tett fényképek minden elképzel­hető borzalmat felülmúlnak. Az ottani iskolahelyiségekben gyűj­tötték össze a bombatámadás mintegy százezer formátlan és sok sebből vérző áldozatát. Ne essünk tévedésbe: Hirosima 360 000 lakosa, az 1945-ös Japán 72 milliójához hasonlóan nem állt csupán békés halászokból. Az isten-császárnak vakon en­gedelmeskedő Japán megtámad­ta Kínát, bombázta Tiencsint és a nankingi egyetemet: kilépett a Népszövetségből és Berlinben provokatív katonai szövetséget kötött Hitlerrel. Tudjuk, hogy a japán hadsereg milyen dühhel támadta meg a Pearl-Harbour- ban horgonyzó amerikai flottát és milyen vad kegyetlenséggel kerítette kezébe Manilát és a Fülöp-szigeteket. Tudjuk azt is, hogy a háború következtében in­dultak virágzásnak az óriási hiro­simai hadiüzemek. De aki egy pjillantást vet a hirosimai fényképekre, tudja, hogy Hirosima lakói sokszorosan megbűnhődtek a japánok min­den háborús bűntettéért, LÁTOGATÁS AZ ATOMBETEGEK KÓRHÁZÁBAN A hirosimai Útikalauz tanácsa ellenére ellátogattam az új kór­házba, az atomsérültek osztályá­ra. Fujimoto doktor vezetett kö­rül; ő is Hirosimában volt a bombázás napján, s éppen utaz­ni készült: vonatját várta a pá­lyaudvaron. Beszorították a be­tontető alá, amely megvédte a sugárzástól. Elmondta, hogyan dolgozott a néhány megmaradt orvos, minden erejét megfeszít­ve a bombázást követő napok­ban. A kórház irattárában meg­mutatta a különböző fényképeket, amelyek az első orvostudományi dokumentumok a különböző atomsérü lésekről Ezután tört angolsággal elma­gyarázta: húsz évvel az atom­robbanás után 90 százalékban meghaltak azok, akiiének meg kellett halniuk. A nyílt sebek a bombát követő első két eszten­dőben még nehezen gyógyultak: öt-hat év alatt eltűntek, vagy legalább is behegedtek. A gene­tikai hatást ma még nem lehet felmérni. De annyi bizonyos: ab­ban a mértékben, amelyben a fertőzött férfiak és nők tovább élnek és gyermekeknek adhat­nak életet, az atomfertőzés tovább terjed az egész emberi nemre. Legfontosabb a radioaktív fe­hérvérűség kérdése: Hirosimá­ban napjainkban 15-ször annyian halnak meg vérrákban, mint mindenütt az egész világon. Meg­bízható megfigyelések azt bizo­nyítják, hogy a leukémia nagy­arányú kifejlődése közvetlen kap­csolatban áll a radioaktív sugár­zással. Amellett örökölhető be­tegség. A BOMBASÉRÜLT GYERMEKEK EMLÉKMŰVE Hosszasan elbeszélgettem az egyik leukémiás beteggel. Tos- hido Kihorával, aki 23 éves ifjú, tehát hároméves volt a bomba- támadás napján. Tudatában már elmosódott a bombázás emléke, de húsz év óta kórházban fek­szik; ott nőtt fel. Soha senki nem magyarázhatja meg neki, miért kellett egy hároméves gyermek vérét és velejét szempillantás alatt egész életére megfertőzni. A kórteremben egész nap papír­láncokat készít, amelyeket nevé­ben a bombasérült gyermekek emlékművére akasztottunk. A papirosfüzérek gondolata egy bombasérült kisgyerek, az 1955- ben meghalt Sadoko Sasaki fejé­ben született meg. Szegény kis­lány azt képzelte, hogy ha ezer lánccal elkészül, meggyógyul. De meghalt, mielőtt célját elérte volna. A hirosimai gyermekek az ő emlékére összefogtak és fel­állították az említett emlékmű­vet, amelyen állandóan ezerszám­ra függnek a papírláncok. Nem messze tőle örök láng ég, éjjel-nappal, ezzel a felirattal: „Ez a láng csak akkor alszik ki, amikor az utolsó atombomba el­tűnik a Föld felszínéről.” Vége

Next

/
Oldalképek
Tartalom