Tolna Megyei Népújság, 1965. június (15. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-10 / 135. szám
1965. június 10. TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG 5 K í sér tét j árás A ház vadonatúj, a homlokzat és az elülső fal még vakolatlan, de a rolót már felszerelték, s nem hiányzik a televízióantenna sem. — Itt laknak. — Kalauzom arcán kíváncsiság, hogyan fogadom a bejelentést. Mi tagadás, valóban mást vártam, de hát ez van. — Most építették — teszi hozzá. — Mondták a tanácsnál is — felelem. — Ott is járt? — Igen. — Ott hallotta? — Ott. — Hát... ez az. Tehát helyben vagyunk.;; Itt lakik két család és itt vert tanyát a pereskedés, amelyhez fogható az elmúlt tíz év alatt nem volt a faluban. Három nagy szoba és egy konyha. Meg a hozzávaló mellék- épületek. Jómód. Ügy szokás mondani, középparaszti színvonal. Én inkább úgy fogalmaznék, polgári jólét. Csak az öregasszony van itthon. A kölcsönös üdvözlés után, úgy teszek, mintha észre sem venném gyanakvó tekintetét. — Szép ház. Felcsillan az öregaszony szeme. — De drága is. — Mennyiből jött ki? — Sokba került az nekünk. — Mégis, mennyibe? — Száznyolcvan — kisvártatva hozzáteszi — ezer. — Meg is látszik rajta. — Nem sajnáltuk a pénzt. Kalauzom közbeszól: — Ahol van, ott lehet. — Volt. — Ez már a gőg hangja, s ki is húzza magát az öregasszony. — A maguké? — Ügy látszik, korai volt a kérdés, ment a néne bezárkózik, gyanúsan végigmér, alulról felfelé. Kísérőmről tudja, kicsoda, micsoda, de bennem ki tudja, kit sejt. Talán adóellenőrt, vagy a telekkönyvtől valami nad- rágos embert. Az öregasszony befordul a folyosóra, aztán marék kukoricát vet a csirkéknek. Csak később, a konyhában mondja. De megint az előbbi hang, a gőgé. csak mintha valami zavartság keverednék benne. Bár lehet, csak én érzem úgy, mert ismerem az előzményeket. — Kié lenne?! Persze, hogy a miénk. A konyhában két ágy. Itt laknak az öregek. Az egyik szobában a fiatalok. A másik szobában a televízió. A harmadik a „tiszta szoba”. * A ház előtt traktor berreg. Kísérőm megjegyzi1 — Dutra. A legújabb típus. Az öregasszony felfigyel. — Megjött a Feri. A Feri a vő. Traktoros. Kiváló termelőszövetkezeti tag. Nemcsak társai tudják annak, hanem oklevelet és jelvényt kapott róla. Az oklevél a tiszta szobában függ, bekeretezve. A konyhában, a sublód felett hímzett falvédő: „Hit, Remény, Szeretet”. * Ferivel könnyebben megy az ismerkedés. Bőbeszédű ember. Szeret magáról beszélni, de egyetlen dicsekvő szót sem mond. Most éppen takarmányt szállít az istállókhoz, csak éppen beugrott egy percre, hogy nyeljen néhány falatot. — Régen volt már fél öt. Rábólintunk. A kínálást nem fogadjuk el, hanem a bort nem uta'fH”k vissza. ő nem bzik. azt mondja, „gyerekkel van”. Mármint a traktorral. Szép ez a ház — mondom neki is. mint elébb az öregasszonynak. Megelégedetten bólint: — Szép. — Száznyolcvanezerért..; — Megérte. Higgye el, megérte. Őszintén néz a szemem közé. Ha már benne vagyunk a közepében, tőle is megkérdezem: — A maguké? Rámcsodálkozik: — Hát kié lenne? — Ügy hallottam, hogy. .. — Jól hallotta, és ha hallotta, azt is tudja meg, hogy nem hagyom, ami az enyém. Én építettem. Az én pénzem van benne. A miénk, a feleségemmel; Körülnézek. Az öregasszony közben kiment a konyhából. A sublód felett a hímzett falvédő: „Hit, Remény, Szeretet”. * Az öregek és a fiatalok fél év óta haragban élnek. Az öregek a konyhában, a fiatalok az egyik szobában, a másikban a televízió, a harmadik a tiszta szoba. A ház száznyolcvanezerért épült. Főleg a vő kereste a rávalót. A téglák tehát ők illetnék, de a régi ház, amelynek helyén emelkedik most az új, az öregek nevén szerepeit a telekkönyvben, s így az új is. A harag tart, úgy mondják, rövidesen perre mennek. Az öreg éjjeliőr a szövetkezetben, a vő traktoros, kiváló termelőszövetkezeti tag, az öregasz- szony a ház körül végez minden munkát, a fiatalasszony a háztájit műveli. Évi jövedelmük összesen közelebb van a nyolcvanezerhez, mint a hetvenhez. Az egyik szobában televízió, a tiszta szobában variabútor. Naponta kétszer Dutra-traktor áll meg a há* előtt, és a sublód fölött ott a fajvédő. Amelyik ebben a házban hazudik. * Tanulság? A múltat nem lehet olyan könnyen levetni, mint egy nyűtt ruhát. A kórokozó, amely belül rág, még nem pusztult el, s táptalaja is akad. A felszín már össze sem hasonlítható az évtized előttivel, de a mélyben még ősrégi indulatok dúlnak. És időnként hullámokat vetve idézik a régvoltat, keserítve az újuló jelent. A tanácsnál mondják, hogy a per folyik. Kiért? Uramisten, miért? Ők tudják? Nem hiszem. Borsószüret a kurdi határban ; ? /? «fiié Csatáry György Foto: Túri M. ryrfffytyyyf?yff* Ehhez a csilléhez keresnek tolót m. --mAI NE Néhány évvel ezelőtt a Kölesdi Téglagyárban korszerű téglaprést szereltek fel, s az idén már hétmillió nyerstéglát gyártanak; A jól kijavított gépek a szerelők munkáját dicsérik, a jól szervezett munka a gyár vezetőit. Bár az időjárás okozta kiesés nagyrészét hősies munkával pótolták, sajnos a munkaerőhiány hovatovább lehetetlenné teszi a munkát. A képünkön látható csillékkel hordják el a préstől a friss, nyers téglát A csilléket fiatalok, iskolából kikerülő fiúk, lányok tolják. De nehéz a csillét tolni, mert a vágányhálózat nem sík terepen van. És felnőtt ember e munkát nem vállalja, részben azért, mert a fizetés e munkáért nem sok, másrészt pedig a szaladgálást a gyerekek jobban bírják, A gyár vezetői már a környező falvakban is toboroztak munkásokat. Sajnos, mindhiába. A munkabíró emberek ma már inkább a tsz-ben maradnak, vagy az útépítéshez mennek, ahol többet keresnek mint a gyárban ;: A csilléik továbbításának gépesítését csak a jövő évre tervezik Kölesden. Idén, tehát valószínűleg egész évben, a csilletolóhiány miatt sok bosszúságot okoz a termelés akadozása A munkáshiányt enyhítené, illetve megoldaná, ha a kölesdi gyár központja — a Baranya— Tolna megyei Téglaipari Vállalat — felülvizsgálná a csilletolók bérezését, I? ozsdamarta pléhdoboz. A teteje ketté is törött már, elrágta az idő vasfoga. Kivehe- tetlen a mintája is, amelyet az egykori kézműves vésett ró. A tetején toronyszerű kiemelkedés, s ez már magában véve is azt mutatja, hogy nem közönséges dobozzal áílunik szemben. Szent áhítattal várom, hogy belepillanthassak. Próbálom beleélni magam az évszázadokkal ezelőtti világba, amikor egy ilyen doboznak a birtoklása magát a világot jelentette, de még a megtekintése is ünnepszámba ment, átszellemüléssel járt. Hiába, semmi különöset nem érzek, pedig tudom, hogy mH rejt magába a pléhdoboz. Annyi, mintha valaki a bazárosdobozát tette volna az asztalra, hogy megmutasson belőle valami csecsebecsét. Nem jön a különös érzés akkor sem, amikor végre felnyílik a doboztető és kezembe kerül a pergament. De a mohó kíváncsiság annál inkább. Mert elvégre mostanában nem mindennap bukkan a kuriózumot keresgélő újságíró nemesre, aki eme kiváltságát még dokumentálni is tudja. A pléhdoboz tornyából előkerül a szépen kifaragott fakeretbe foglalt királyi viaszpecsét, alóla pedig maga a nemesi oklevél. »Isten dicsőségére írattatott”, s utána a XVIII. századeleji dátum. A név: Mihaetís Sörös. A hosszú latin szöveg már megfakult, nehezen olvasható, a gyűrődéseknél pedig egyszerűen elkopott az írás. Ez sem bizonyult örökéletünek, még ha maga a király irta is alá.,. A „jogutód" Béres István nagydorogi lakos. Kovács Pál tanár, a helyi történeti múlt jó ismerője mutatott be egymásnak bennünket. Megismerkedésünk nem éppen a .,nemesi etikett" szerint játszódott le, hanem egészen „póriasán”. Nem volt ugyanis kéznél egy nemesi kúria, estélyt sem rendezlek eladó széplányokkal, az inasok sem hajlongtak körülöttünk, hanem Kovács Pállal egyszerűen elsétáltunk az egyik nyakigparos mellékutcába, megkerestük a termelőszövetkezet szerelőműhelyét, s ott meg is találtuk az egyik vontató alatt ütemes Ééres Istvánt. A vonószerkezettel valami baj történi és éppen azt próbálta megreperálvi. Kérésünkre előbújik a vontató alól, kicsit szabadkozik, hogy csupa olaj a keze, így nem illik kezet nyújtani, de azért mégis kezet fogunk, s elmondjuk jövetelünk célját. — Talán a múzeumnak, vagy a levéltárnak akarják elvinni? — Nem — mondom — csak szeretném megtudni, hogyan éi egy mai nemes. Jót kacag, — Mai nemes... Hol van már a nemesi világ... Ránk maradt az oklevél, magunk sem tudjuk hogyan. Mindenesetre megőrizzük. — Ez helyes is — hagyom helyben. — Meg kell becsülni minden történelmi dokumentumot. Nem sokkal ezután benyitunk Béresék lakásába. Szerény, rendes falusi otthon. Mint a többi. A feleség nincs otthon, valahol a határban dolgozik. Az öreg szüle, a kacsákat gondozza. A férj a termelőszövetkezet szerelője. A közösből, meg a háztájiból élnek tisztességesen. Amikor az oklevelet forgatjuk, meglep, hogy Béres István milyen magabiztossággal olvassa a latin feliratot. Hogyan, ő még latinul is... Mit juthatna az embernek ilyenkor és pont ezen a helyen más az eszébe, mint Petőfinek a magyar nemesekről írt híres verse. Alig néhány kilométerrel odébb, a borjádi Sass-kúrián rendezett nemesi összejövetel ihlette e versre, ezekről a nemesekről vette a mintát. „Nem írok, nem olvasok, Én magyar nemes vagyok!” Sörös Istvánt szülei annak idején beíratták középiskolába. Járt is néhány évet, kedve is volt hozzá, csak éppen abba kellett hagynia. — A vagyon miatt — emlékszik vissza. — Talán tudja hogyan volt akkoriban. Ebből maradt még bennem egy kis latintudás. De most végre tovább folytathatom. Most fejezte be a harmadik évet a palánki mezőgazdasági technikumban. Jövőre érettségizik, kapja kézhez az érettségi oklevelet. Ezt viszont bekeretezteti majd és kiakasztja a falra. — A nemesi oklevél? — Szívesen átadnám a levéltárnak, Az ilyen dolgok odavalók. BŐD A FERENC
