Tolna Megyei Népújság, 1965. június (15. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-15 / 139. szám
1965. június 15. TOLNA WEG VEI NEPCJSAG 5 Ácsok a foton Abban a világméretű gazdasági versenyben, amely a két társadalmi rendszer között folyik — a szocialista országok sorában —, hazánk is részt vesz. Magyar- ország azon versenyzők egyike, amelynek különösen érdeke, hogy mielőbb felzárkózzék az élen haladókhoz. Ennek — a többi között — az az oka, hogy a magyar népgazdaságban lényegesen nagyobb szerepe van a külkereskedelemnek, mint például a nagy országokéban. Ezt bizonyítja, hogy nemzeti jövedelmünk mintegy harmada az export és import útján, a külkereskedelmi forgalommal van kapcsolatban. Hazánkban az egy főre jutó külkereskedelmi forgalom — dollárban számítva — eléri az Egyesült Államok, és meghaladja Olaszország egy lakosra jutó külkereskedelmi forgalmának színvonalát. Mint ismeretes, a világpiacon nem annyit adnak termékeinkért, amennyibe az kerül, hanem any- nyit, amennyit a nemzetközileg elismert munkaráfordítás indokolttá tesz. Márpedig ennek színvonalát általában az adott terméket nagy tömegben szállító, viszonylag fejlett országok diktálják. Ezért arra kell törekedni, hogy lehetőleg olyan termékeket exportáljunk, amelyeknek hazai összes munkaráfordítása nem haladja meg a nemzetközi piacon is szükségesnek ítélt munkát. színvonalat. Az aránytalanul sok munkaráfordítást igénylő magas műszaki színvonal, jövedelem helyett esetleg veszteséget okoz a népgazdaságnak. Ezért a világ- színvonal „megcélzása” a műszaki paraméterek nemzetközi összehasonlításán túl a munkaráfordítások (a termelékenység) nemzetközi összehasonlítását és elemzését is szükségessé teszi. A világszínvonal elérését sokszor az egy lakosra jutó termelés színvonalával jellemzik. A társadalmi gazdaságnak valóban fontos mutatója az egy lakosra jutó szén, villamos energia, acél, gyapjú, lábbeli, stb. termelése. Ezért sokan tették fel a kérdést: jó-e, ha az ipari termelés évi növekedési üteme csökken, nem fokozódik-e ezáltal lemaradásunk a világszínvonaltól? Ideje túltenni magunkat azon, hogy gazdasági előrehaladásunkat elsősorban egyik, vagy másik népgazdasági ág termelésének egyébként is igen sok tényezőtől befolyásolt növekedési üteméből ítéljük meg. Az előrehaladás döntő ismérve, hogy az, amit termelünk, magas színvonalon és hatékonyan elégítse ki a társadalmi szükségleteket. Ezért a termelés fejlődésének ütemét alá kell rendelni annak, hogy — adott gyártmányösszetétel és választék mellett —, milyen szükségletek kielégítésére van gazdaságosan mód, s a termelést a reálisan kiA világszínvonalat sokan csak műszaki-technikai szempontból íté lik meg. Világszínvonalú mondják: a legjobb műszaki paraméterekkel rendelkező gyártmány, a legélenjáróbb tudományos vívmányokat megtestesítő termék (elektronikus számológépek, automati- kák, stb.). Ez igaz, de a dolognak csak az egyik oldala. A világszínvonal: nemcsak műszaki, hanem gazdasági kategória is. A műszakilag korszerű gyártmány is csak abban az esetben gyarapítja az ország nemzeti jövedelmét, ha az előállítására fordított összes munkaráfordítás valóban „kifizetődővé” teszi a termék előállítását, és a kül-, vagy belföldi érté- k-sílését. Általában igaz, hogymi- jobb minőségű valamely gyárt- n ány, berendezés, annál több munkát ismertet el, viszonylag annál nagyobb értéket képvisel a világpiacon. Ámde a műszaki korszerűség mellett mindig mérlegelni kell a gazdasági korszerűséget is, vagyis azt: milyen társadalmi munkaráfordítással állíthatjuk elő ezt a bizonyos műszaki elégítő szükségletek határáig kell növelni; a termelés növelése valóban hozzájáruljon a népgazdaság egyensúlyi helyzetének javulásához, a befektetések (anyag, bér, import, beruházások, stb.) hatékony megtérüléséhez. Természetesen távol áll tőlünk, hogy most azt bizonygassuk: az alacsonyabb fejlődési ütem éppen olyan kedvező, mfnt az előrehaladás gyor7 945 június 12-én, vagy 13- -*■ án vége szakadt a nemtudom miben főtt sárgaborsó- és a még annál is fértelmesebb bu- rizs-időszaknak. Száz- (vagy talán ezer-?) egynéhánynak utolsó pillantást vetett a Szent György kórház siralmasra lőtt épület- csoportjára, félig odafigyelve meghallgattuk az orosz főhadnagy búcsúszavait és intelmeit, aztán ki merre lát, pontosabban, kinek merre van hazája, útnak eredtünk. Szabadon engedtek a székesfehérvári hadifogolytáborból. Június 12-e, vagy 13-a volt, 1945- ben, pontosan húsz évvel ezelőtt. Ballagás a Lengyel! Szakmunkásképző Iskolában (Tudósítónktól). Szombaton a Lengyeli Szakmunkásképző Iskolában ünnepélyes ballagással búcsúzott 150 szakmunkástanuló. Három éven keresztül sajátították el itt az iskolában a különböző mező- gazdasági szakmák elméleti alapjait és szereztek kellő gyakorlatot azok megvalósítására. A virágillattól terhes osztálytermekben és folyosókon több száz búcsúztató — szülő, testvér, barát, munkatárs — szorong. Hét megyéből jöttek össze a ballagásra. Jóleső érzéssel, nem egy esetben kitörő örömmel nyugtázták a tanulók a szerződtető gazdaságok érkező vezetőit, akik kisebb- nagyobb ajándékokkal kedveskedtek jövendő munkatársaiknak. Sok tsz-vezető már jövendő beosztásáról is tájékoztatta a végzős tanulókat. A tantermektől, diákotthontól való búcsúvétel után a tangazdaságba vonult a menet, ahol Né- mesi Sándor párttitkár, a gazdaság főkönyvelője búcsúzott a diákoktól. Végezetül az iskola kultúrtermében Balázsovits László i??z- gatóhelyettes vett búcsút, s"' oi kert kívá"" - vizsgáikhoz és r munkához. armadnap reggel értem haza, azt hittem senki ismerős sem látott, az ismeretleneknek meg nem tűnt fel a kopott, félig egyenruhás, félig civil alak, amint csont-bőrré soványodva, tágrakerekült szemekkel bámulja az ismerős házakat, utcákat. De úgy látszik mégis van valamiféle immár nem is emberi hírközlés, mert délutánra, szinte hiány nélkül megjelentek a barátok, s miközben én meséltem a háborús meg hadifogoly-élményeimet, számomra furcsa-nagyokat nevetve vedelték a bort, amiből én, legyengült gyomromra tekintettel, kortyolni is alig mertem. Aztán meghívtak másnap estére a MADISZ-ba, gyűlésre. Minek tagadjam, nem éreztem jól magamat az első este. Sután ültem az utolsó előtti sorban, és féltem Nem múlt még el belőlem a háború reitenete, meg a fogolytábor emléke és nagyon idegennek tűntek ezek a vidám, felszabadult fiatalok, akik között lányok, fiúk úgy tegezték egymást, ahogyan mi annak idején, néhány évvel előbb még csak a harmadik csók után mertük. Utána váló nap megint találkoztunk, aztán mindegyre, minden este. Körülbelül egy hét múlttá Sz. Lajos ötletére, valami sze- metvadító piros, meg kék színű festékkel jemondatokat festettünk az ifjúsági székház nagytermének sabb üteme. Nem is erről van szó. Az előrehaladás gyorsabb üteme kétségtelenül jobb, feltéve, ha az egyben megfelelő hatékonyságot és stabilitást biztosít az ország számára. Ellenkező esetben reálisabb és ésszerűbb az előrehaladás ütemének átmeneti csökkentése, ami alkalmat ad „a sorok rendezésére”, a népgazdaságon belüli aránytalanságok megoldására, áthidalására. Az idei tervelőirányzatok szerint például az állami iparban a termelés emelkedésének 70 százalékát a termelékenység növekedéséből kell fedezni. Kedvező jelnek tekinthetjük, hogy az első negyedévben ez az arány több mint 80 százalék volt, sőt egyes iparágakban létszámnövekedés nélkül növelték a termelést. Ez arra utal, hogy — legalábbis az élőmunkaráfordítások tekintetében —. javult a termelés hatékonysága. Az elmondottakból következik, hogy a békés gazdasági versenynek csak az egyik része az egy lakosra jutó termelés és fogyasztás növelése. Nem kevésbé fontos része azonban a termelés hatékonyságának, a termelékenység színvonalának növelése. Magyar- országnak tehát nemcsak az egy főre jutó termelés és fogyasztás tekintetében kell egy idő múltán megközelíteni vagy elérnie a legfejlettebb országokat, hanem a ráfordítások, a termelékenység színvonala tekintetében is. A társadalmi gazdaság növelésének ugyanis éppen a termelékenység fokozása a legfontosabb forrása. Ez a feltétele a gazdasági növekedés üteme gyorsításának, az előnyös külkereskedelmi tevékenységnek és ezen keresztül az élet- színvonal növelésének. Dr. Varga György | Húsz év emlékeiből A valóra vált jelmondatok falára. Az akkori ifik, akik mára őszülő családapák, családanyák, felnőttek, a nemzet gerince lettek, bizonyosan emlékeznek még rá. A rémisztőén vad színekből csodálatos jelmondatok lettek. Olyanok, mint: Egységben az erő! Éljen az ifjúsági egység!, meg Tanulj, hogy taníthass! Persze ezek a jelmondatok ma már nem sokat mondanak a maiaknak, de nekünk mesélnek. A szkeptikusok, meg akik sohasem lettek többek kibicnél egy-egy világmegváltó ragaszkodásukhoz, ma nevetnek rajtunk. A mai fiatalok, akik a szigorú realitásokban élnek, s akik a nagyon sok készen kapott talaján rugaszkodnak nálunknál sokkal nagyobbakat, talán ők sem sokat értenek már belőlük, frázissá lettek, de nekünk akkor sokat mondtak. Pedig egynémelyikről hányszor hallottuk később, hogy szociáldemokrata demagógia — ha jól emlékszem a tanulásra szántóról mondták a legtöbbször —, de akkor sem hittem, hogy hazugság és félrevezető, máig sem hiszem, hogy az volt és az marad. Igaznak éreztem és érzem. Hogy tényleg szociáldemokrata jelmondat voll-e, vagy sem, én nem tudom, de azt hiszem nem is lényeges. A tartalmáról, meg az igazáról pedig talán H. Jóska tudna a legtöbbet beszélni, aki ott a MADISZ-ban még bennünket sem mert tegezni, a lányoknak meg kezitcsókolommal köszönt, aztán ma tanársegéd az egyik egyetemünkön. Tanult, most tanít. M. Feri rendőr lett. Most már főtiszt. Közben kikiáltották egyszer revizionistának, aztán mint ügynökgyanúst két évre internálták, az ellenforradalom idején sztálinistának nevezték és agyon akarták lőni. mert fegyveresen védte a Rádiót. H. Pista nem lett -főem- ber”, gépkocsiszerelő, aminek annak idején tanult. Kiváló munkás és párttitkár. Saját autója, háza nincs, és azt mondják, még egyszer sem adott ki selejtes munkát a kezei közül. Szertelenek voltunk és zavarosak is nem egyszer. Az öregek, akik naponta meglátogattak bennünket a párttól, nem győzték a csititást. úgy kellett visszafogni az akkori húszéveseket, mint a betöretlen csikókat. Ragasztottunk plakátot, és szórtunk röpcédulát a választások idején. Szidtuk a Barankovicsot és botrányba fullasztottuk P. Gy. polgári demokrata nagygyűlését a Béla téren. Kisajátítottuk H. Karcsival és B. Gyurkával, ifjúsági iskola céljaira, a fácánkerti Kunffy kastélyt. Segítettünk valósággá tenni a tanonctörvényt, és ha többre nem, de írnokként, ott voltunk az első államosításoknál. Közben egyikből tanár lett, néhányból katonatiszt, mérnök, orvos is akad, de legtöbb szakmunkás, — és disszidens mindösz- sze egy akadt. Hadd mondjam el róla, ötvenhatban, amikor egy fegyveres szakaszt vezetett a nagykörúton, találkozott egyik régi társával, akivel együtt pingálták az emlékezetes jelmondatokat, s akiből később államvédelmi tiszt lett. B. T. az ellen forradalmár és későbbi disszidens egy pillanatra megtorpant, már előre húzta géppisztolyát, aztán elfordította a fejét és úgy tett mintha a háztetőket nézné, nem fenyegeti-e onnan valami veszély. F. Géza, most már főorvos, Pesten jártamban, erővel lenyomott rendelőjének heverőjére és megvizsgált. Kopogtatott elől, hátul, megmérte a vérnyomásomat, aztán rámförmedt: — Úgy látszik jól megy az elvtársúr sora, most már azt a luxust is megengedheti magának, hogy magas legyen a vérnyomása. Nem ártana egy kis sárga borsó pajtikám, a sok zabálás helyett. Meg, le a pocakkal, hájas kispolgár — Ezen aztán nevettünk egy sort, s az emlékek idézéséből nem maradtak ki a szemetkápráztató jelmondatok sem. * I? észt vettem a múltkor egy ifjúsági gyűlésen. Alapos szervezettség, mértanpontos beszámoló, fegyelmezett hozzászólások, bírálat és önbírálat, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A jelen volt központi kiküldött biztos csupa dicséretet ír a jelentésbe. És nekem mégis keserű maradt a szám íze. Mi hiányzott? A húsz év előtti mimagunk. Nem voltunk ilyen fegyelmezettek. ilyen pontosak, ilyen szabatosak. De fiatalosabbak és mindenáron meg akartuk váltani a világot. Hogy aztán ez nem egészen úgy ment végbe, mint ahogy mi akartuk? No, de azért mégis csak megtörtént! * TJa valaki most azt kérdezné tőlem mi maradt meg bennem legélesebben a húsz év előttiből, feltétlenül azt mondanám, hogy azok a jelmondatok, amit a fogolytáborból való szabadulásom után egy héttel festettünk. Sz. Lajos, akkor szobafestő-tanuló, vezényletével a MADISZ-székház falára. És mindjárt arra is válaszolok, hogy miért? Mert minden jelmondatunkból valóság lett. És ebből a valóságból nem lehet kihagyni a mi jelmondatainkat, meg a mai negyvenévesek botlásokkal és tév- kitérőkkel tarkított, de mégiscsak szép munkáját. Meg hadd tegyen még hozzá. Hogy m a nincs szükség jelmondatokra, ahhoz szükség volt akkor azokra a jelmondatokra. CSATARY GYÖRGY
