Tolna Megyei Népújság, 1965. május (15. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-05 / 104. szám
Y í 4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1965. május 5. msj VALI~ALOAA.. VILLANY- \ SZEfZELÖ VA&VO/C... wkn$ A VÉJir a/a'o MAC HAV/AZT - HÓML OK <M£V* ' (C<?í MAPOK. 9>-A A PUMA - m'OAKOK) AT, V A • » OT IRTA: MORST KUUS SCWEE! 6. A három kormányfő megállapodott a további katonai műveletekben. E téren alig volt véleménykülönbség, a konferencia résztvevői egységesek voltak abban, hogy a fasiszta csapatoknak feltétel nélkül kell kapitulálniuk. Vorosilov marsall biztosította az amerikai vezérkari főnököt. Marshall tábornokot és angol kollégáját, Brooket arról, hogy a Vörös Hadsereg februárban és márciusban továbbra is támadásban marad. A nyugati szövetségesek képviselői nagy megelégedéssel vették tudomásul e kijelentést, mert a maguk részéről március hónapra támadást készítettek elő a Rajnán való átkelés kikényszerítésére. A továbbiakban a szovjet küldöttség így nyilatkozott: amint Európában a harci cselekmények befejeződnek, a Szovjetunió aktívan támogatni fogja az angol—amerikai erőket Japán elleni háborújukban. Ugyanilyen gyorsan és súrlódásmentesen egyeztek meg a tárgyaló felek egy általános nemzetközi szervezet létrehozásáról a béke és biztonság megóvása érdekében. Ebből az elhatározásból bontakozott ki nem sokkal később a San Francisco-i konferencián az ENSZ. Ezután ismét a németországi probléma politikai kérdéseiről beszéltek. A nyugati hatalmak elejtették a Morgenthau-tervet. Űjabb feldarabolási tervet terjesztettek elő, amely többek között egy Dél-Németországból. Ausztriából és Magyarországból álló „dunai állam” létrehozását irányozta elő! A szovjet kormány nem egyezett bele. Külügyminisztere a következőképpen nyilatkozott: „A Vörös Hadsereg a fasiszták és a militaristák, és nem a német nép ellen harcol. Németországnak fenn kell maradnia nemzetként”. A tárgyalások tovább folytak. Roosevelt láthatóan azon fáradozott, hogy felül emelkedjék az országában érvényesülő csoportérdekeken. A három ország kormányfője végül is megegyezett abban, hogy Németországban először megszállási övezeteket hoznak létre. Az amerikai elnök ismételten kifejezésre juttatta a Livadia-palotában, hogy őszintén együtt akar működni a Szovjetunióval és gyakran csatlakozott a szovjet állásponthoz, vagy tett elfogadható ellenjavaslatokat. E példán fellelkesedve Churchill is sokat engedett merev magatartásából. így tekintve, a jaltai konferencia eredményes volt a hitleri Németország elleni koalíció fennmaradása szempontjából. Sztálin, Roosevelt és Churchill közös nyilatkozatban jelentette ki: „Nem célunk a német nép megsemmisítése, de a német nép reményei a megfelelő életre és arra, hogy helyet kapjon a népek közösségében, csak a nemzeti szocializmus és a militarizmus kiirtása után válhatnak valóra”. A harc német földön eközben változatlan erővel folyt tovább. A NAGY BLÖFF Jeges januári szél söpört végig a lengyel országutakon. Hosszú járműoszlop mozog előre, nyugat irányában. Az emberek hangulata nyomott. A nágyhatósugarú rakétatank és kísérleti osztály technikusai és katonái. Szokatlan sietséggel kellett elhagyniok Tuchola- beli szállásaikat. A Vörös Hadsereg téli offenzívája pusztító tűzvészként tör előre. Az emberek azzal a tudattal vonszolják magukat előre, hogy a hátukban szovjet páncélosok, a környéken pedig a lengyel szabadságmozgalom partizánjai működnek. Az osztály parancsnoka, Moser alezredes sietésre ösztökél. Kocsijával hol a menetoszlop elején, hol a végén .bukkan fel. Fejével felel az akció sikeréért. Egyetlen tehergépkocsi sem veszhet el. A gépkocsiknak értékes a szállítmányuk: rakéták, rakétarészek, konstrukciós okmányok, rajzok, feljegyzések, jelentések. Az elérendő cél: Wolgast. A szállítmány dél felé érkezik meg, de a parancsnokok nem engedélyeznek pihenőt, szünetet. Az agyonhajszolt embereket a környező erdőkbe terelik. CINKELT KÁRTYÁKKAL Goebbels, a demagógia zongorájának vitathatatlan mestere, kellemetlen válságba került. A Vörös Hadsereg viharos előretörése szétrombolja meséjét, a „végső győzelmekként” feltüntetni. Csak egy egészen nagyszabású blöff mentheti meg a helyzetet. A pókerjátékos Goebbels, cinkelt kártyákat tesz az asztalra; a „csodafegyverekről” szóló legendát. A sajtóban és a rádióban napról napra jelenteti meg a tudatosan homályba burkolt beszámolókat, hogy rövidesen „teljesen új fegyverekkel” kényszerítik ki majd a változást. Ugyanakkor maga is pontosan tudja, hogy a hitleri Németország gazdasági potenciálja már túlságosan gyenge az effajta „csodafegyverek” előállításához. Határtalan cinizmussal tálalja mégis a német nép elé a hazugságok egész sorozatát. Aki nem akar az árulás, vagy a defe- tizmus gyanújába kerülni, úgy tesz, mintha hinne. A valóságban Németországban csupán egyetlen bevehető „csodafegyver” létezik: Goebbels minisztériuma Berlinben. Ezt nagyon jól tudják a Keleti tenger melletti Peenemündében is. Ott van a fasiszta V-fegyverek központja. A hatezer technikust, számtalan koncentrációs táborbeli foglyot és kényszermunkást foglalkoztató óriási tábor élén egy, a nyilvánosság számára teljesen ismeretlen ember áll, jóllehet titokban ő jelenti Hitler utolsó reménységét. A neve: Wernher von Braun. SS-Strumbannführer. A rabszolgamunkások kíméletlen bevetéséért Heinrich Lübcke a felelős, aki később a nyugatnémet kü- lönállam élére kerül. SZERTEFOSZLOTT ÁLMOK Wernher von1 Braun, a régi porosz junkercsalád fia, vitathatatlanul okos koponya, aki ismert rombolási vágyáról. A V—1 és a V—2 az ő műve, s rendszeres tájékoztatást kér arról, hogy gyártmányai milyen pusztításokat okoznak Londonban. A szovjet téli offenzíváról szóló hír letaglózza. A Moser alezredes parancsnoksága alatt álló osztálynak, a Tuchola-i pusztán, a Braun- féle „Amerika-rakéták” kipróbálása volt a feladata. A rakétabáró New Yorkot akarta ezekkel a rakétákkal bombázni és az amerikaiakat megadásra, vagy legalábbis fegyverszünetre kényszeríteni. A fasiszták bíztak Braunban, Braun pedig a rakétákban. Mindent megtett a kísérletek folytatására. A wolgasti erdőségekben sietve kilövőhelyeket létesítettek. (Folytatjuk) A társadalom perifériáján Egyszer, pár évvel ezelőtt, Tolnán, vagy Faddon, Wild Frigyessel, a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének főtitkárával beszélgettünk a nemzetiségi kérdésről. ö biztosan nem emlékszik már erre a beszélgetésre, hiszen rám nézve volt megtisztelő, én viszont hálás vagyok érte, mert egy mondatával segítségére vált megszületni ennek az írásnak, s talán még többnek is ebből a témakörből. A nemzetiségi kérdésről lévén szó. nem kerülhettük el a cigánykérdést sem — noha tudom, hogy nem nemzetiség a cigányság, hanem „csak” népcsoport, de azért talán érdemes rájuk parazolni néhány szót — Wild Frigyes egyszer azt mondta: — Nálunk a cigánykérdés, sajnos, sokszor egy kicsit négerkérdés. A megállapítás éles, s kétségtelenül elmarasztaló. Nem a hivatalos szerveket marasztalja el, hanem az emberi, vagy engedtessék meg egy kis irónia, a polgári közvéleményt. Vitatkozni nem akarok a megállapítással, így utólag nem is lenne ildomos, hanem hadd járuljak hozzá pár adalékkal a kérdés jobb megismeréséhez. * A Télikert zsúfolt. Üres asztalt sehol sem lehet találni. Csak egy asztalnál van két üres szék. A gazda — tudvalevőleg az, aki elsőnek ült asztal mellé — régi ismerős. Sőt, régi jó ismerős. Együtt rúgtuk valaha a port. az alsóváros sárgásszürke porát. így hát kézenfekvő a lehetőség, helyet kérni az asztal mellett, az egy pohár sör erejéig, amit elfogyasztani betévedtem. De még el sem jutok a kérésig, már megérkezik a szíves invitálás zavarom láttán: üljek oda, van ott hely számomra is. A kedves hívásnak nehéz ellenállni, de..., de a régi jó ismerős cigány. Szekszárdi cigány, aki most itt szórakozik feleségével együtt Az asszony limonádét iszik, a férj előtt egy üveg sör. Leüljek hozzájuk, ne üljek? Nem akarok Hamletet játszani, hát leülök, tudomásul véve az 6 elégedettségüket, hogv egy „magyar” az asztaltársuk lesz és tudomásul véve egynémely más pillantásokat, amelyekben benne van, hogy, no ... szóval az is benne van. Az idő múlik, a sör nem nagyon fogy, közben az asz- szonykát táncoltatják. Vannak más cigányok is a helyiségben, azok kérik táncra. Mi pedig beszélgetünk régi barátommal, gyerekkori cimborámmal, akinek bizonyára van anyakönyvezett, törvényes, igazi magyar neve, de én csak a legigazibban ismerem, — a Sundival. Hogy jön ez az egész ahhoz a bevezetéshez, amit a riport elejére írtam? Hát így. A Sun- di panaszkodik. Azt mondja: — Nézd Gyurikám, az én feleségem, tudod te is, dolgozik. Nem is rossz munkás. Erre rábólintok, mert tényleg nem rossz munkás, nem a legjobbak közül való, de nem is a legrosszabbakból. — De már nem sokáig dolgozik. — És miért nem? — Ne szólj bele, hadd mondjam végig. — Furcsa cigányos akcentussal beszél, néha nevetni szeretnék, de legyűröm. — Nem sokáig dolgozik, mert az én feleségem cigány, kiné-
