Tolna Megyei Népújság, 1965. május (15. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-23 / 120. szám
4 90Utá KEGY® SEFÜJSÁQ 196S. május 25, Elhullott egy sertés Az eddig nyugodt mederben, teljes egyetértésben folyó vezetőségi ülést alaposan felkavarta az elnök bejelentése; amelyben kártérítés kiszabását javasolja az egyik jószággondozóra. Az esetről többé-kevésbé valamennyien tudnak, hiszen a szűkebb vezetőség előző este meghallgatta a vétkessel együtt a vele dolgozókat is. A SERTÉSGONDOZÓ mulasztása kórt okozott a szövetkezetnek. A falka összemarta az egyik sertést, mire ő kiengedte a karámból. A száz kilós jószág elpusztult. Olyan eset, hogy a falka megmarja valamelyiket, már máskor is előfordult, sőt, előfordul a jövőben is. A károkozás azzal kezdődött, hogy a gondozó nem nézett utána a kiengedett jószágnak, de az elhullást sem jelentette a brigádvezetőnek. De másnap délelőtt az ott tevékenykedő állatorvosnak sem. A többi jószággondozó is hallgatott, annak ellenére, hogy tudomást szereztek a történtekről. Percekig tartó hallgatás követte az elnök javaslatát, hogy az elhullott jószág árát, 1570 forintot téríttessék meg a gondozóval. Aztán megszólalt az egyik vezetőségi tag: — Én soknak tartom. Családja van. Sajnálom azt az embert..: — De ilyen felelőtlenség mellett nem szabad elmennünk — válaszolt rá a másik. — Mert az első mulasztást újabbal tetézte. Amikor a megmaradt disznót kiengedte, utána kellett volna néznie, mi történik vele. Ha látja, hogy nem marad meg, szúrta volna le. Akkor legalább a húsát fel lehetett volna használni, hiszen kényszervágás máskor is előfordul. És utána, miért hallgatta el? És miért nem szóltak a többiek? — Eddig rendesen ellátta a munkáját... — Nem elég az, hogy valaki rendesen elvégzi a munkáját. Azt felelősséggel kell végezni. Nemcsak a saját jószágáról van szó, hanem valamennyiünkéről. — Nemcsak az övé a felelősség, hanem a többié, is, .„ — De hogyan feleljen az, aki ott sem volt? — Úgy, hogy hallgatott az is, mint a többi. — De miért hallgattak? — Nem könnyű azt elmondani. Amikor ott van hat ember, és jóformán nem is beszélnek egymással. Tudják, milyen a természete. A VEZETŐSÉG egy másik tagja ismét megtorpant. Látszott rajtuk, rágják, emésztik a szót, amelyet . kimondanának. A szócsatából kipattant tehát valami. Valami, ami már régóta érett. Az, hogy a sertésgondozók közt nincs valami rendjén, az, hogy valami súlyos nézeteltérés van köztük. — Hogyan határozzunk tehát? — törte meg az ismét beállott csendet sürgetőleg a főkönyvelő. — Természetesen tisztázni kell a nézeteltéréseket, mert ez az ügy nem egyszerűen hat ember ügye, hanem az egész szövetkezeté. Hogy ennyire elfajulhatott, abban valamennyien hibásak va gyünk. De most elsősorban a kártérítés ügyében kell határoznunk. Tehát a teljes kárt megtéríttes sük, vagy a felét? — kérdezte az elnök. — A felét..; — Akkor úgy javasolnám, hogy a 785 forintból 285-öt fizessen a tényleges károkozó. Százötvenet a brigádvezető, hiszen a bejélentés elmulasztásában ő is részes. A fennmaradó háromszázötven forintot pedig egyelően elosztva az öt sertésgondozó. — Rendben van.;. — Főkönyvelő elvtárs.;. Azt is vegye bele a jegyzőkönyvbe, hogy a vezetőség a főbűnöst részesítse írásbeli figyelmeztetésben; végre most már változtasson a magatartásán, mert hiába dolgozik jól, ha mindenütt összeveszik a többiekkel, ha mindenhol megcsinálja a kellemetlenséget.:. A vezetőség tehát, hosszú vita után meghozta a kártérítési határozatot. Jogosan, igazságosan. Elhullott egy sertés. El lehetett volna kerülni. A gondozó vitathatatlanul vétkes volt, de vétkes volt a többi, hogy elhallgatta. Elhallgatta öt ember a hatodik vétségét, mondván, inkább nem szólok mint, hogy veszekedjek vele. A SZÖVETKEZETI TAGOK közt nem egyszer találkozhatunk a passzivitásnak ezzel a nagyon káros formájával. Olyanok közt is, akik a legszorgalmasabb, legoda- adóbb tagjai a közösségnek. A „Miért éppen én szóljak, ha más nem szól?” elv rendszerint pénzt vesz ki a zsebből. Hol többet, hol kevesebbet. Elgondolni is rossz, mi lett volna a hallgatás ára a ten- gelic-s2őlőhegyi szövetkezetben, ha a sertés nem a többiek marásától pusztul el, hanem valamilyen fertőző betegségben. És, hogy a közösségi tudat formálásán még sokat kell munkálkodni, bizonyítja ez az eset is. A szövetkezet nagy családját képviselő, bizalmát élvező vezetőségi tagok is milyen nehezen jutottak közös elhatározásra. Köztük is volt, aki azt mérlegelte, a kártérítés milyen sérelmet okoz a vétkesnek, és mi lesz, ha elkezd miatta méltatlankodni? A békesség ára nem lehet sohasem a közösség kára. BI. Izményben egy öregasszony, „ki akarta böjtölni” a tsz-elnököt. Két hétig kenyéren és vízen élt, s gyertyát égetett. Az eset előzménye a következő. Az asszony későn kapálta meg a cukorréparészét, ezért arról a területről jóval kevesebb terményt takarítottak be, mint a szövetkezet legtöbb tagjának répaparcellájáról. Természetes, hogy a prémiumból is kevesebb járt neki. Cselhez folyamodott, szerzett néhány nagy répát esténként, otthon elrakta a pincében. Amikor elérkezett a prémiumosztás ideje, fogta a legnagyobb cukorrépát, beállított vele az irodába. A könyvelők figyelmeztették, be ne menjen így az elnökhöz, mert az tudja, miben sántikál. Látta valaki, amikor hazahordta a répákat. Az öregasszony visszavonult, majd üres kézzel kereste fel az elnököt és komoran tudomására hozta: .Magát kiböjtölöm!”. Gyertyákat vett és két hétig j -csak kenyér, meg víz volt a tápláléka. Az elnöknek persze semmi baja nem lett ettől. Idő múltával beletörődött a szüle és kibékült az elnökkel. Azelőtt mindig kiabált a közgyűléseken, sőt, közbeszólt, amikor az elnök beszélt, hogy ne magyarázzon, hanem fizessen. Most nagyokat köszön neki az utcán. Kapálni valót viszont nem vállalt cukorrépából. A szekszárdi fogászati rendelőbe belép egy cigányember, mint következő beteg. Átnyújt az orvosnőnek két igazolványt. Gyűröttek, a nevet alig lehet rajtuk elolvasni. Egyiket, a Tajkunát nem tudja kiböngészni. — Hogy hívják magát? — kérdezi a betegtől, — Engem? Ferencnek. — De milyen Ferenc? — Kalányos. A helyzet tehát a következő: A doktornő kezében, van egy Bog- dán-igazolvány és egy Tajkuna- igazolvány, a székben pedig készségesen helyet foglal a Kalányos. (gemenczi) Ül' ÖT PC ITA: 4J0ÖST CZCKNY KLAUSSCWEEl 22, Weidling és a „hősök bunkerének” lakói jól tudták, hogy erőik nem elegendőek a harchoz. Keitel vezértábornagy parancsot kapott, hogy a nyugati front egységeit dobja át Berlinbe, elsősorban Wenck hadseregét. Keitel eljutott a wiesenburgi főerdészi hivatalig és ott meggyőződött arról, hogy a fasiszta nyugati front már nem is létezik: április 25-én 13,30-kor az Elbe-menti Torgaunál az I, Ukrán Front 58. lövészhadosztályának katonái találkoztak az amerikai 96. gyalogoshadosztály egységeivel. A berlini „erődítés” teljesen elszigetelődött és kívülről történő felmentésre gondolni sem lehetett. A Vörös Hadsereg főparancsnoksága több ízben intézett felhívást a harc beszüntetésére, a további értelmetlen vérontás elkerülésére. A fasiszták elutasították az ajánlatot. Április 23-án Goebbels felszólította a lakosságot: „Gyáva gazember az, aki ezekben az órákban a férfias harc helyett a gyávaságot választja. Katonák! Sebesültek! Berlin férfiai! Fel a fegyveres harcra! Miközben a felhívás megjelenik és eljut a lövészárkokba és a pincékbe, a szovjet katonák és páncélosok már az Alexanderplatz és a Tiergarten közelében járnak; Spandauban, a rendőriskola területén, 10—14 éves Hitler-ifjakat vetnek be az utcai harcokba. Egy sem éli túl a csatákat. Eközben becsapódnak az első szovjet gránátok a birodalmi kancellária épületébe. A „hősök bunkerében” füst és égésszag terjeng. A ventillátorokat, amelyeknek az lenne a feladatuk, hogy friss levegővel lássák él a bunkert, átmenetileg ki kell kapcsolni, mert olyan fojtó levegővel árasztják el a helyiséget. Miközben ott fenn az emberek tízezrei pusztulnak el, lenn, a föld alatt a már teljesen eszelőssé vált Führer egyik képtelen parancsot a másik után adja: A 9. és 12. hadsereg nagyszabású támadásban szabadítsa fel Berlint, a Berlintől északra visszavonulóban lévő 25. gránátos és a 7. páncélos hadosztály megvert maradványai pedig siessenek Berlinbe az ő megmentésére. vezérezredes, az 5. szovjet támadó hadsereg főparancsnoka bejelentést tesz: „A Berlint megszálló szovjet erők parancsnokának 1. számú parancsa. — A mai nappal a Berlint megszálló szovjet egységek és a város parancsnokának nevezték ki. A Vörös Hadsereg legfőbb vezetésének felhatalmazása alapján átveszem a közigazgatási és a politikai hatalmat”; Az emberek csak lassan merészkednek elő a romok közül és a pincékből. Először látnak szovjet katonákat. Nem mindenki előtt világos azonnal, hogy a Vörös Hadsereg a felszabadulást hozta el számukra, a fasizmus alól, de valamennyien rendkívül csodálkoznak. A Goebbels-propa- ganda éveken át azzal traktálta őket, hogy a Szovjetunióban „alsóbbrendű” emberek élnek. Most azt kellett látniuk, hogy a szovjetek első intézkedésként igyekeztek biztosítani a berlini lakosság ellátását. Miközben néhány utcával arrébb még tovább folyik az elkeseredett harc, a ber- tiniek élelmiszereket kapnak a szovjet hadsereg tartalékaiból és meleg ételt. Számukra tehát ezzel véget ért a háború; A feldúlt belváros szívében azonban még tovább folyik a harc. A Führer még egy pár óráig életben akar maradni.;; tizenötödször kergették a tűzbe, egészen az utolsó emberig. A Leipziger Strasse páncélöklöktől volt hangos. A charlottenburgi műszaki főiskola romjai között gránátosok és népfelkelők vérez- tek el. A vörösgárdisták rohammal foglalták el a Moltke-hidat. A romhalmazokon át szovjet egységek közelítették meg a Reichstag épületét. Itt, a Birodalmi Kancellária körül tombolt a leghevesebben a csata; A „hősök bunkerében” 22 órakor tartották meg az utolsó megbeszélést. A Hitler Adolf nevet Viselő emberi roncs, sápadtan, reszketve értesült, hogy a Vörös Hadsereg páncélosai az Anhalter- pályaudvamál állnak, más szovjet kötelékek már elérték a Pots- damer-teret és géppuskáikkal a Hermann Göring utat pásztázzák; a birodalmi kancellária épületétől 200 méternyire lévő birodalmi légügyi minisztérium pedig nem tartható sokáig; HITLER VÉGE A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ VÉGÉNEK TÖRTÉNETE „Az ellenséget meg kell semmisíteni Berlin déli részében és azután helyreállítani az összeköttetést a birodalmi kancelláriával” parancsolja Hitler. Rádión értesül arról, hogy ezek a kötelékek nagyrészt már nem is léteznek. Csupán a Wenck tábornok parancsnoksága alatt álló 9. hadsereg maradványai léteznek még. Amikor Wenck tábornok értesül róla, hogy a Führer éppen az 5 hadseregét szemelte ki Berlin „felszabadítására”, eszelős nevetőgörcsöt kap. Már régen nem rendelkezik bevethető hadsereggel. Egységeit felmorzsolták. Akik élve maradtak — párezer sebesült Wolkssturm-ember, kamasz és megroppant idegzetű katona,— megfelelő élelmiszer- és lőszer- ellátás nélkül vonszolják magukat Potsdam felé. A néhány megmaradt páncélost is ott kellett hagyni, mert nem volt üzemanyaguk. Berlinben azonban Goebbels zavartalanul adja ki a győzelmi jelszavakat: „Nagyszerű fogadtatást készítünk elő Wenck felszabadító hadseregének!”. Hitler új ki tüntetést akar adományozni a tábornoknak és előkészíti vezér- tábornagyi előléptetését... Közben Berlintől 50 kilométerre végérvényesen megsemmisítik a náci tábornok megvert egységeit is. 1945. április 29-én lassan haj- nalodott Tkacsev ezredes, az 1; Bjelorusz Front Bruchmühle mellett, Strausbergben berendezkedett vezérkarának tagja, halálosan kimerült és álmos volt. Nem csoda, hiszen egyhuzamban húsz órát talpon volt. ö kapta feladatul a berlini lakosság ellátásának biztosítását. Hat napja jött a különparancs, hogy neki kell gondoskodni a berliniek élelmiszer-ellátásáról. Számolt és újra számolt. Egy percre sem dőlt le, cigarettával é6 feketével tartotta ébren magát. Lesújtó volt a kép: Berlinben több mint kétmillióan maradtak. Leírhatatlan a káosz, a lakosság éhezik, betegségek tombolnak, járványok fenyegetnek, a közlekedés megbénult. Berlin 33 000 kórházi ágyából 8500 maradt. A lakosság a teljes kétségbeesés szélén állott. Az élelmiszer-ellátásról már senki sem gondoskodott. A nácik által megállapított napi fejadag 200 gramm kenyér, 25 gramm hús, 400 gramm burgonya, 10 gramm só és cukor volt, de egy szemernyi zsiradékot, vagy tejet sem tudtak biztosítani. „Ez éppen, hogy csak az éhen- haláshoz elég” — mondotta az ezredes a köré gyűlt tiszteknek. „Sajnos azonban, amíg a városban harcok dúlnak, nem tudjuk a fejadagokat emelni”. Ismét írásait tanulmányozta és kétségbeesetten állapította meg, hogy a város készletei még ezeket a fejadagokat sem képesek biztosítani. Tkacsev határozott: „Ilyen körülmények között igénybe kell vennünk a hadsereg készleteit, mert különben éhenhalnak az emberek. Berzarin elvtárs már utalt arra, hogy a hadseregnek kell gondoskodnia a lakosságról”. Berzarin vezérezredes április 28 óta volt Berlin városparancsnoka. A gép már órák óta szelte a levegőt. Április 30-án szállt fel a Moszkva melletti vnukovói repülőtérről. Lassan feltűntek Németország határai. Frankfurt am Odertöl keletre, a calaui tábori repülőtéren szállt le. Nyolc utasa volt: német antifasiszták. Németország Kommunista Pártja Központi Bizottságának küldöttei, az •* Ulbricht-csoport, vértől áztatott, de felszabadult földre lépett; A csoport tagjai 12 esztendeig folytattak veszélyekkel teli, antifasiszta tevékenységet. Teljes erő. vei küzdöttek a fasizmus ellen, a hadifogolytáborokban tevékenykedtek és életük kockáztatásával, felderítéseket végeztek a szovjet —német határ mentén. A szovjet katonai gépből kiszállva, eső és szél vágott az arcukba. Uj feladat elé kerültek; amely már nem követelte életük közvetlen kockáztatását, de minden erejük latbavetésére volt szükség: hozzá kellett látni az antifasiszta, demokratikus Németország megteremtéséhez, a romok eltávolításához, az éhség megszüntetéséhez és — az elpusztított szülőföld felépítéséhez. Nem üres kezekkel jöttek. A fasiszta uralom és az évszázad legvéresebb csatáinak idején, az * NKP Központi Bizottsága kidolgozta a békés újrakezdés terveit. Koncepciója teljesen világos volt. Walter Ulbricht, akinek nevét a csoport viselte, már április 30- án reggel Berlinbe utazott. A többiek Bruchmühlébe indultak, ahol május 1-én este ismét ösz- szetalálkoztak Walter Ulbrichttal. Megkezdődött a harc az új Németország felépítéséért. Hitler 24 órája lett öngyilkos. A német antifasiszták és az I. Bjelorusz Front Bruchmühlében állomásozó vezérkara között szívélyes találkozás folyt le. Néhány órával később Walter Ulbricht már értesült az első segélyintézkedésekről, amelyeket a Vörös Hadsereg hozott a berlini lakosság megmentéséért. 30 kilométerrel arrébb Weidling tábornok, Berlin utolsó háborús parancsnoka hadserege maradványait kergette a tűzbe. A vörösgárdisták mindössze 150 méterre álltak félig összelőtt parancsnoki állásától. Április 29-én este Berlin már csak égő, füstölgő, kísérteties romhalmaz volt. A levegő bűzlött a hulláktól és a lótetemektől, a hamutól és az üszkös romoktól. Április 28-án a fasiszták már csak Berlin belvárosában tudják tartani magukat. A birodalmi kancellária körül bezárul a gyűrű. Ugyanaznap késő este Berzarin A város nagyrésze már szilárdan a Vörös Hadsereg kezében volt. A fasiszta védelmi vonalakat áttörték. Már csak néhány, egymással gyér összeköttetéssel rendelkező harci egység képezte a „frontot”. Az egyik csoportot Friedrichshainhan zárták körül. Egy másik kötelék maradványait az Alexanderplatznál már Weidling tábornok május 2-án kapitulált. Elérkezett a hitleri birodalom vége. Az Ublricht- c söpört tagjainak (Walter Ulbricht, Kari Maron, Otto Winzer, Richard Gyptner, Gustav Gun- delach, Hans Mahle, Fritz Erpenbeck és Walter' Koppe) nem volt idejük a győzelem ünneplésére. A fasiszták Berlinben hagyták maguk után a legszömyűbb örök. séget. A gyárak és az éllátóüzemek nagyrészt álltak. Ezen a napon 5215-en lettek öngyilkosok a Városban. (Folytatjuk)