Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-13 / 87. szám
196S. április 'S. fOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 5 ^^alálkozás húsz éy után A linTM 20 év távlatából 1 ud£ld nem emlékezett. A háziak nevére sem. A családtagokra már annál inkább. — Két család lakott együtt. Idős és fiatal házaspár. A fiataloknak két gyermekük volt. A nagyobbik lány, a kisebbik fiú. A kisfiút Lacikának hívták, olyan három év körüli lehetett — magyarázta a több ezer kilométerről érkezett szovjet vendég, Borisz Mihajlov. A szovjet tiszt 20 évvel ezelőtt részt vett hazánk felszabadításában. A tartalékos tiszt tulajdonképpen a veszprémi felszabadulási ünnepségeken vett részt, Simon- tornyára azért utazott, hogy felkutassa azt a családot, ahol hat héten keresztül lakott. — Ki lehet az a család? — találgatták a község vezetői, s azt indítványozták, nézzenek szét a községben, talán a vendég jobban ráismer a környezetre, s eredményesebb lesz a család felkutatása is. — Lassan, lassan menjünk ismételte többször, s látszott rajta, erősen töpreng. Az egyik ház előtt —, a Beszédes Ferenc utca 1!. számú ház előtt hirtelen megállt. — Ez az a ház, ahol laktam — mondta izgatottan, s pillanatok alatt a kapun belül volt. A házban Deák Dénes, a Simon- tornyai Faipari Ktsz dolgozója lakik. A lakásból idős nénike jött ki az udvarra. Arcára volt írva, nem tudja mire vélni a látogatást. Elől jött egy idegen nyelven beszélő, izgatott ember, mögötte a község vezetői. ___ RáhiicLn —nyújtotta O auUsKd kezét nagy örömmel az ismeretlen a néni felé. — Nem ismer meg? Borisz vagyok, az a szovjet tiszt, aki 20 évvel .ezelőtt itt lakott maguknál. Mire a tolmács lefordította a beszédet, a néni már felismerte a váratlan vendéget. — Ä, a major. Milyen meglepetés. Tessék beljebb kerülni — tárta szélesre a lakás ajtaját. A 20 év után Simontornyára látogató Borisz Mihajlov meghatot- tan lépte át a küszöböt. Á lakás ismert bútorai között megrohanták az emlékek. — Itt állt a pianínó. A kislány zongorázott nekünk. Az ott a Lacika képe — mutatott a fiúról készült fényképre, és mintha hirtelen nagyon melege lett volna, levetette felöltőjét, s mint valamikor 20 év előtt tette, a fogasra akasztotta. — Megtaláltam a családot, az én kedves magyar ismerőseimet. Teljesült az akaratom — mondta inkább magának, mint a többieknek. — Bábuska, hol vannak a többiek? — kérdezte, és sürgetően nézett a tolmácsra. Látszott, minél előbb hallani akarja, kik élnek a családból, hisz Simontomya többször gazdát cserélt a harcok alatt. Erre gondolva, mintha félt volna a választól. A nagymama a meglepetéstől lassan magához térve beszélni kezdett. — A bátyka meghalt. — Vojna? (háború). — Nem, nem a háború alatt, utána — mondta sietve a néni, amikor meglátta a major elsötétülő homlokát. Deák Dénest, a családfőt a szőlőből hívták haza. Időközben a felesége is megérkezett. — Jesszusom, a major — csapta össze a kezét. Ő is, férje is azonnal felismerték a látogatót. Deákék hamarosan ünneplőbe öltöztek. Borisz Mihajlov fényképfelvételeket készített a házról, a szobáról, ahol lakott, a megterített ünnepi asztalról. A Deák család, mesterkéltség nélkül, szívből jövő vendégszeretettel fogadta Borisz Mihajlovot. A háziasszony asztalt terített, a házigazda bort kínált, az idős néni vendégszeretően sürgölődött a major körül. Kedves epizód történt, s erre a kísérők is felfigyeltek. Amikor Deákné a vendég elé tette a tányért, a vendég is, a vendéglátó is szinte önkéntelenül ugyanazt mondták: — Most is úgy van, mint 20 évvel ezelőtt. A rövid kis mondatban az jutott kifejezésre, hogy a távoli ország katonája családtagként ül Deákék asztalánál, úgy, mint 20 évvel ezelőtt, bár azóta sok minden történt. Húsz évvel az asztalion szokott ülni. Lacika hároméves kisfiú volt, és nagyon szeretett a katonabácsi térdén nyargalni. A kislány zongorázott, a bábuska főzött, a háziasszony asztalt terített, s a házigazda bort töltött. A családi asztal mellett sokat beszélgettek, s akkor a háborútól való félelem szorította össze a szívüket. A szovjet tisztben védelmezőjüket látták. Most a békéről, a megváltozott életről beszélgettek. A sokat emlegetett Lacika 23 éves és a műszaki egyetemen tanul. A zongorázó kislány képesített tanítónő, férjhezment, a férje orvos. Deák Dénes időközben megvált a gyártól, a faipari ktsz-ben dolgozik. A bábuska galambfehérre őszült. — Húsz évvel ezelőtt nehéz időket éltünk, s a sors úgy hozta, hogy hirtelen, búcsú nélkül kellett elmennünk. Most közlöm a Deák családdal, és jelentem: élek, eljöttem, itt vagyok — tett jelentést katonás módon a találkozás örömében félig tréfásan, félig komolyan Borisz Mihajlov. A program szerint rövidre szabott idő alatt pár óra hosszat tartózkodhatott Simontornyán Borisz Mihajlov. Magáról nem is igen tudott beszélni. Annyit elmondott, hogy tartalékos tiszt, és Asztra- hánban a lapkiadó vállalat vezetője. Inkább ő kérdezgetett, s megígérte, hogy majd sokat ír. A pár óra alatt felidézte a régi emlékeket. Meglátogatta a 20 év óta nem látott barátokat, ismerősöket. Lerótta kegyeletét a szovjet harcosok emlékművénél, beszélgetett a község vezetőivel, s felkereste azt a családot, ahol 6 héten keresztül lakott, s ahol úgy bántak vele, a távoli ország katonájával, mint a családhoz tartozóval. — Amikor megtudtam, hogy a felszabadulási ünnepségekre Magyarországra jöhetek, első gondolatom az volt, hogy felkeresem a községet, s azt a családot, akiket 20 évvel ezelőtt nagyon megszerettem. Eljöttem, mert meg akartam tudni: mint embert és mint a szovjet hadsereg egyik katonáját, megőriztek-e szívükben. A látogatás után örömmel megyek vissza hazámba. Örülök, hogy találkozhattunk, és nagyon hálás vagyok ezért a szép napért — mondta, és a hagyományos asztraháni szokás szerint, kezét szívére szorítva, mély meghajlással búcsúzott. ßorisz Mihaji OY tartalékos szovjet tiszt azóta már visszatért hazájába, s magával vitte a simon- tornyai látogatás szép emlékét. Húsz év — húsz név 203-33-104—83-207—85—205-45—102 - 249 ACCDDEEEEFIKMMNNNÖÖ R R R T T U Ü 19... május 12. A Kommunista Ifjúsági Szövetség I. kongresszusán már beszámoltak arról, hogy második ötéves tervünk egyik legnagyobb építésénél az ifjúsági tábor 2400 fiatalja is jelentős munkát végzett. A kongresszus határozatot hozott, hogy védnökséget vállal az építkezés felett és a következő esztendőkben jelentős segítséget nyújt az építőknek. Nem egészen három esztendő múltán az első proletárdiktatúra születésének, a KISZ zászlóbontásának évfordulóján megkezdhette működését az első kemence, az év augusztus huszadik napján a második, november hetedikén pedig a harmadik forgó kemence is üzemelni kezdett. Mi a KISZ által patronált. Vác melletti óriás üzem neve? Vakokra hagyta a szemét Véradományozás után szemadományozás Olaszországban Libatömő szakcsoportok alakulnak Tolna megye termelőszövetkezeteiben és háztáji gazdaságaiban íz idén összesen 40 ezer napos- ibát nevelnek fel, a legideálisabb fajtából, a rajnai libából, á megyei tanács mezőgazdasági >sztálya és a MÉK Baján kelteti i 40 ezer naposlibát, és áprilistól kezdve 28 ezret ad a háztáji gazdaságoknak, 12 ezret néhány szövetkezetnek. A tojásokat megyénk két szövetkezetéből vitték Bajára: a szakályi Kapos Völgye Tsz-ből, m&g a kopfiáíiysaántói Március 15. Tsz-ből. Ezek a törzs- tenyésztő gazdaságok már több év óta foglalkoznak a rajnai liba tenyésztésével. Mivel a hazai faj fánál mindenképpen előnyösebb tulajdonságokkal bír, szeretnék megyénkben a lehető legnagyobb mennyiségben elszaporítani. A háztáji liba tartók között úgynevezett tömő szakcsoportokat akarnak szervezni a földművesszövetkezetek. A szervezést a MÉK irányításával végzik, és a naposlibák kiadásával egyidőben kezdik meg. Pozsonyi Ignácné A milánói úgynevezett „szemlerakatból” néhány nappal ezelőtt egy szempár érkezett Rómába a San Giovanni Kórház szemészeti osztályára. A szempárt egy különleges tartályban szállították a milánói Malpensa Tiltakozás a vietnami agresszió ellen A szekszárdi járási és a báta- széki községi népfrontbizottság a közlekedésrendészettel közösen vasárnap közlekedési ankétot rendezett. Az ankéton a témával kapcsolatos filmet is megnézték a résztvevők. Az ankét anyagának megbeszélésén túl a megjelentek elhatározták, hogy tiltakozó levelet küldenek továbbítás végett az Országos Béketanácshoz, amelyben elítélik az amerikai imperialisták vietnami agresszióját. A levél követeli az agresszió megszüntetését és a felelősök megbüntetését. Édességhiállítús Ssehssárdon A húsvéti ajándékozási gondok megkönnyítésére édességkiállítást nyitott szombaton Szekszárdon a Népbolt Vállalat. A kiállításon — a Garay téri iskolában — 300 féle édességet mutatnak be igen ízléses, elrendezésben; cukorkákat, kekszféle- ket, nugátot, csokoládét, hétköznapi áruktól kezdve a különlegességekig. Külön említést érdemel, hogy a bonbonos, csokoládés díszdobozoknak húsz féle fajtája szerepel. A csütörtökig nyib va tartó kiállítás egyúttal vásár is; a helyszínen mindenből lehet vásárolni. repülőtérre, onnan pedig az első induló repülőgéppel Rómába. A Fiumicino repülőtéren két rendőrfutár várt rá, s amint átvették, a szirénázó gépkocsival elindultak a kórház felé. A szempárt egy különleges hűtőbe helyezték, ahol két napig tartják állandó hőmérsékleten. Ennek elteltével Benedetto Stram- polli, az olaszok híres szemorvosa vizsgálja majd meg őket, hogy megállapítsa, alkalmasak-e átültetésre. Ha igen, s a műtét sikerül, akkor egy vak megpillanthatja a napvilágot, A szempárt különben egy 74 éves asázony — Carla Cogliata— adományozta végrendeletileg a milánói szemlerakatnak. Egyébként ismeretes, hogy az asszony egész életében jótékony célú egyesületekben tevékenykedett, s halála előtt nyilatkozatot írt alá, amely szerint „szemét a legközelebbi szemészeti klinikára hagyja azzal, hogy szükség esetén felhasználják, s ha lehet, ezzel valakinek visszaadják látását.” Cogliata asszony tagja volt a milánói szemadományozók f e- sületének is. Tíz év a „műkedvelők színpadán 99 yakran használjuk ezt a szót, jubilálunk. Ilyenkor mindig évfordulók jutnak az eszünkbe és visszaemlékezünk az eddig eltelt időszakra. Vajon hogy kezdtük és hova jutottunk? Örömök és bánatok, sikerek és nehézségek jutnak az eszünkbe, boldogok vagyunk, hogy jubilálhatunk. A jubilálás tulajdonképpen ünnep, amelyről mindenhol megemlékeznek. Ezt az ünnepet tartják a közeljövőben a Szekszárdi Központi Együttes tagjai is, akik tíz évvel ezelőtt kezdték meg a színjátszó csoport szervezését. 1955- ben született meg a gondolat, hogy a város területén működő színjátszó csoportokból jó volna egy központi együttest létrehozni, amely járja majd a megye eldugott községeit és rendszeresen viszi a kultúrát a falvakba. Nem volt köny- nyű feladat a szervezés, de aránylag hamar megalakult az együttes, amelyben a vállalatok és intézmények legjobb színjátszói kaptak helyet. A művelődési ház igazgatója Krassai Gyula állt a csoport élére és megkezdődött a komoly munka. Az együttest nehéz volt összetartani, mert a színjátszók különböző munkahelyeken, különböző műszakokban dolgoztak. Volt közöttük hivatásos honvédtiszt, tűzoltó, esztergályos, pedagógus és háziasszony. Mindegyikük nagy kedvvel járt a próbákra és fegyelmezetten, főleg szorgalmasan dolgozott a csoportban. Aztán megszületett az első fellépés, az első nyilvános előadás, amelyet Szekszárdon tartottak. Bemard Shaw: Varrenné mestersége című darabja úgy sikerült, ahogy várták. Alapos munkával, jól kiválasztott szereposztással, osztatlan elismerést arattak a szekszárdi nézők soraiban. Az együttes bemutatkozása után megkezdődött a tájolás a megye községeiben. Ki tudja hány helyen és hányszor adták elő a sikerült darabot, de mindenhol szeretettel fogadták őket. A sikerrel együtt azonban megkezdődtek a nehézségek is. Mivel a színjátszók munkabeosztásai különbözőek voltak, néhányuknak állandóan vidéken kellett dolgozni, a próbák összehangolása nagyon nehéz volt. A 25—30 műkedvelő közül nemegyszer csak négyen-öten vettek részt a próbákon. Hol egyik, hol a másik főszereplő hiányzott és így kénytelenek voltak mindennap gyakorolni. Többször állt már a „szakadék” szélén az együttes, de a jó kollektíva és a műkedvelő színjátszás szeretete, mindig megoldotta a nehézségeket. Egy-egy darab bemutatása előtt sokszor hajnalokig tartó próbákat szerveztek. Gyakran egész vasárnap együtt volt a gárda, hogy a premieren nehogy szégyent valljanak! Senki sem zúgolódott, szívesen csinálták. Szabó Béla, Erdélyi Elemér, Lányi Géza, dr. Partos János, Perédi András és Rutkai Lajos a megmondhatói, mennyi öröm és keserűség, siker és balsiker árán jutottak arra a színvonalra, ahol most állnak. Ök már a megalakuláskor tagjai voltak az együttesnek és „veteránoknak” számítanak a fiatalok között. Tíz év alatt szívükhöz nőtt a csoport, most már itthagyni és pihenni térni nagyon nehéz lenne. Ezt bizonyítja Szalai Tibor esete is, aki néhány évvel ezelőtt Budapestre került, de még most is, szabadságát feláldozva, ellátogat, és velük együtt vendégszerepel a megye községeiben. A jubiláló színjátszók a tíz év leforgása alatt 16 háromfelvonásos és körülbelül 24—25 esztrád és irodalmi műsort adtak a megye területén. Jártaik Budapesten, Pécsett, Kaposváron. Baranya és Somogy több községében. Közel 300 előadást tartottak. Ha arra gondolunk, hogy ezt a napi munkán kívül vállalták, csak köszönet jár érte. Köszönet, hogy elviszik a kultúrát a szórakozást eldugott községeinkbe. Vállalják a megterhelést, mert nem mindegy, hagy valaki a munka után hazamegy, vagy pedig autóbuszra ül és másnap hajnalban, fáradtan, kimerültén ér haza, de reggel a munkahelyén mégis teljes értékű ember. ti s a Szekszárdi Központi Együttes tagjai 10 éven keresztül fáradhatatlanul ezt tették. A nehéz időszakokat is átvészelték, mert összeszoktak, szerették egymást, jó baráti kapcsolatok szövődtek közöttük. Különösebb kívánsága most sincs az együttesnek, csak azt szeretnék ha a város vezetői többször megtekintenék műsorukat, mert azt mondják, hogy jó érzés ha az első sorokban olyan emberek ülnek, akik elismerik fáradságos munkájukat, (FERTŐI)
