Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-13 / 87. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPÜJ8AG 1965. április IS. Az üzletek gazdag választékkal várják a vásárlókat. Az 50-es Csemege-bolt is szebbnél szebb ajándékokkal készül az ünnepi csúcsforgalomra. Az üzletek ünnepi nyitva tartása Április 17., szombat: Kiskereskedelmi egységek és vendéglátó- ipari egységek szombati nyitva tartás szerint üzemelnek. Április 18., vasárnap: Édesség- és dohányboltok vasárnapi, zenés vendéglátóipari egységek szombati tgyéb vendéglátóipari egységek .vasárnapi nyitva tartás szerint üzemelnek. Egyéb kiskereskedelmi egységek zárva tartanak. Április 19., hétfő: Illatszerboltok 7—9-ig, édesség- és dohányboltok, valamint a vasárnap is nyitva tartó élelmiszerboltok és vendéglátóipari egységek vasárnapi nyitva tartás szerint üzemelnek. 31. — És ma hová készülsz? — kérdezte Clark, és nagyot szippantott cigarettájából. — A Tiszán át Magyarországra. — Magyarország!... Bejártam az egészet a Tiszától a Dunáig. — Clark behunyta szemét, fájdalmasan összeszorította ajkát, és nagyot sóhajtott — legjobb barátomat temettem el Ti.szavárcn. — Tiszaváron? A közös sírba? Hogy hívják? Mindenkit ismerek, aki benne fekszik. — Petro Szergejevics Ivancsuk, őrmester. Rózsás képű, kék szemű, szőke hajú legény volt... — Clark elhallgatott. — Sztálingrádtól együtt harcoltunk. Jobban szerettem. mint az édes testvéremet. Azóta, akár hiszed, akár nem, ha egy ember megtetszik nekem, Petrának hívom. Clark elmosolyodott. Vaszilij természetesein most már megértette, miért hívja őt oly makacsul Petrónak. Eltaposta a cigarettacsutkát, lehajtott fővel, tompa fájdalmas hangon folytatta: — Adózz kegyelettel, Petro, a hősök emlékének, helyezz a közös sírra egy csokor orgonát! Clark szeme felcsillant, mintha csak most vette volna észre a vázát a fehér orgonákkal. Egy ideig komoran nézte a virágokat, majd levette melléről a dicsőségérmet, lefejtette róla a moáré- szalagot és gombostűvel a csokorra tűzte. — így tedd a sírra! — mondta hangsúllyal. — Az én barátom minden kitüntetésnél jobban szerette az egyszerű katona dicsőség, érmét. Clark, mielőtt átlépte volna a szovjet határt, megállapodott ti- szavári összekötőjével, hogy útjának sikeréről hogyan fogja értesíteni. Cinkostársa holnap, de lehet, hogy még ma megkapja az érdemrend szalagját az új jávori ügynök első jelentésével: „Terv szerint gyökeret eresztettem. Az «öreg» elpusztult. Lebukás veszélye fenyegetett, elhárítottam. Az 50—49-es számú orosz mozdony hamuszekrényében, azbesztzsákban a napokban küldöm a «Hazátlant». Helyezzétek el biztos helyen. Részleteket később.” ..; Iván Belograj nagyot ütött a homlokára. — Jaj Petro, majd elfelejtettem! Hallottad milyen szerencse ért? Kihúzták a kötvényemet! De még hogy kihúzták! Huszonötezer rubel hullott az ölembe. Veszek egy Pobjedát. — Gyere el munka után, akkorát mulatunk, hogy egész Kárpátalján híre megy. A címet ne felejtsd el: Sztyeppnaja utca 16. A Mari néni háza. Viszontlátásra! Vaszilij Gojda másnap, vasárnap tért vissza magyarországi útjáról. Éppen hogy megmosdott, felvette ünneplő ruháját, máris beállított hozzá hangosan, kissé pityókásan Iván Belograj. ~ Megvettem! Soron kívül — kiáltotta. — Egészen új. Mindössze 100 kilométert futott. Gyere! Karonragadta Gojdát és ki vonszolta az utcára. A ház előtt, mezítlábas gyerekektől körülvéve, ott állt a napfényben csillogó, világosdrapp Pobjeda. A kocsi jól beszabályozott motorja csendesen zümmögött, leeresztett vitorlavászon teteje harmonikához hasonlított. A szélvédő mellett kissé meggörbülve ágaskodott az antenna. A hátsó ülésén nagy halomban feküdtek a csemegeüzletből. a cukrászdából és az italboltból származó csomagok. — Menjünk, Vászja. Be kell járatni! Clark belökte Gojdát az első ülésre, becsapta az ajtót, őmaga a kormánvhoz ült. — Bácsi, engedjen felülni! — kiáltották kórusban a kis mezítlábasok. „Mit tenne most Iván Belograj?” — ezt a kérdést naponta ezerszer is feltette magában. Minden erejével azon volt, hogy elfeledje „a Kolumbusz” nevet, amelyet az amerikai kémszolgálat a 655/19. szám alatt tartott nyilván. Clark tanítómesterei a kémiskolában százszor is elmondták a hallgatóknak, hogy akármilyen ügyesen is álcázza magát külsőleg egy kém, előbb-utóbb valamilyen előre nem látott apróságon lebukhat. De ha sikerül neki egy bizonyos időre azt szug- gerálni magába, hogy ő nem amerikai, nem a kémiskola tanítványa, nem diverzáns, ha sikerül önmagával elhitetni, hogy ő szovjet ember, akkor soká működhet. — Üljetek be. gyorsan! — Clark felkapott a maszatos képű, kócos hajú kisfiút és bedobta a hátsó ülésre. — Üljetek oda! A gyerekek egymást lökdösve, diadalordítással siettek a kocsihoz. Clark hosszan dudált, megindította a kocsit, s a Vasút utcán át Jávor központja felé robogott. — Na, tetszik? — kérdezte, és rákacsintott Vaszilij Gojdára. — Csudajó. Clark úgy látta, hogy a fiatal mozdonyvezetőt egészen elbűvölte a nagyszerű gépkocsi. A Pobjeda a város főútvonalain lassan haladt. A keményre felpumpált kerekek halk, sziszegő hangot hallattak. Erősen érződött a gumi és a friss festék szaga. A gesztenyék és hársfák árnyékában sétáló emberek vidám pillantással üdvözölték az ujjongó gyerekekkel megrakott, nyitott gépkocsit. Clarknak úgy tűnt, hogy Vaszilij Gojda büszke arra. hogy úgy nézik őket, mintha ő, Gojda lenne a kocsi gazdája. „Csak legyél büszke, te marha — gondolta Clark —, hiszen az egészet a te kedvedért csinálom.” — Mi az Iván, meg sem kérded, odatettem-e a virágokat a barátod sírjára? Clark lefékezte a kocsit, és csodálkozva fordult Gojdához. Sűrű, fekete szemöldökét kérdőn felvonta. — Miért kérdeztem volna, Vászja, hiszen úgyis tudom;.. Az én kérésem szent, azt nem lehet nem teljesíteni. Clark háromszor végigrobogott a viáros főutcáján. Hadd lássák a jávoriak, hogy a „leszerelt törzs- őrmester” „Iván Belograj”, Terézia Szimak leendő férje szereti a gyerekeket, és összebarátkozott Jávor híres emberével, Vaszilij Gojdával. — És most hova menjünk? — kérdezte Clark, amikor visszatértek a Vasút utcába, és kitették a gyerekeket. — Ahová akarsz — felelte Vaszilij Gojda. — Akár a világ végére is. Szeretem a gépkocsit! — A mozdonyvezető gyöngéden megsimogatta a fehér kormánykereket. — Úgy látszik, pályát tévesztettem. Gépkocsivezetővé kell magam átképezni. Belograj rácsapott Gojda térdére. — Vászja, gyerünk a Kárpátokba! — Máris indulhatunk. A Pobjeda észak felé vette útját. Az országút két oldalát el- virágzott alma- és körtefák övezték. A robogó gépkocsi okozta légáramlat fehér és rózsaszín virágszirmokat sodort le a fákról. — Látod, Vászja. micsoda utazás — kacsintott Clark.: Gojda hallgatagon, mosolyogva bólintott. A nagy vasúti alagút előtt, a pályaőr téglából énült kis házánál Clark megállította a kocsit. Elgondolkozva nézte a műszereket: — Pihenni kell egy kicsit, A motor kissé felmelegedett. Nagy örömömben túl gyorsan hajottam. Ha a víz lehűl, továbbmehetünk. Különben minek várjunk, ki is cserélhetjük a vizet. Szerencsénkre van itt egy kút. Clark nem véletlenül állt meg ezen a helyen. Már a szovjet határ átlépése előtt tervbe vette, hogy a pályaőrt — Pevcsuknak hívták — fokozatosan , bevonja munkájába. Ez a feladat Clark előtt könnyűnek látszott. Tarasz Pevcsuk édestestvére, Denis Pev- csuk, már húsz éve New Yorkban élt. Denis Pevcsuk amerikai nőt vett feleségül, két gyermeke volt, és az amerikai rendőrségnél hadnagyként szolgált. Az előrelátó John Fine, aki Clarkot Jávorba küldte, Denis Pevcsuk testvéréhez írt levelét adta vele. A pályaőr fivére leírta, hogyan él a távoli Amerikában, és kérte Taraszt. hogy ne feledkezzék meg róla, írjon neki „e sorok átadójának közvetítésével”. Clark természetesen nem akarta rögtön az első találkozás alkalmával átadni Tarasz Pevcsuknak fivére levelét. Mai látogatásának nagyon szerény célja volt: meg akart ismerkedni a pályaőrrel, s Vaszilij Gojda meg a „nyeremény” segítségével meg akarta szerezni rokonszenvét. Clark pénzért adta el magát, pénzért tette kockára életét, a pénzért kész volt ölni és rabolni is. így a pénzt mindennél fontosabb fegyvernek, mindenre alkalmas eszköznek tekintette, amellyel még Gojda mozdonyvezetőt és Pevcsuk pályaőrt is beszervezheti. Clark meg volt győződve arról, hogy mindent meg lehet venni és mindent el lehet adni, csak érteni kell az üzletkötéshez. Clark a kerítéshez ért, csizmája sarkéval megkopogtatta a kertajtót. A gazda megjelent a tornácon. — Kedves szomszéd, ugye nem sajnálsz egy vödör vizet szegény turistáktól? A gazda nem sietett a válasszal. Tenyerét szeméhez emelte, úgy vette szemügyre a kertajtónál álló férfiakat. — Jó egészséget kívánok, Tarasz Kuzmics! — köszönt Gojda, lemelve a sapkáját — Te vagy az. Vaszilij! — kiáltott fel Pevcsuk örömmel. Kemény, szinte kőből faragott arca ezer ráncba szaladt. — Jó egészséget. mozdonyvezető elvtárs. Gojda és Pevcsuk jól ismerték egymást. A vasutasok kezet fogtak. Gojda Clarkra mutatott. — A barátom, leszerelt törzs- őrmester. Ennek a luxuskocsinak a tulajdonosa. Clark kezét sapkája ellenzőjéhez emelte. — A jávori fűtőház lakatosa — mondta mosolyogva, és erőteljesen megrázta Pevcsuk nehéz, kérges kezét. — Lakatos? — kérdezte Pevcsuk, és szándékosan csalódott arcot vágott. — Csak? Azt hittem, hogy legalábbis miniszter. — Leszünk miniszterek is, napa. Olyan időket élünk, amikor a legegyszerűbb szakácsnőnek is értenie kell az államigazgatáshoz. — Clark hátrafordult a géo- kocsi felé. — Vehetünk eay kis vizet. Tarasz Kuzmics? Megszomjazott a mi gyönyörűségünk. Legyen szíves egy vödröt kölcsönözni. — Megitatjuk a gyönyörűségeteket. ne féljetek. Merre tartanak a jövendő miniszterek? — Semerre, csak úgy kocsiká- zunk. Turistáskodunk Kárpátalján a szerencsés nyeremény alkalmából. — Miféle nyeremény? — Vászja, meséld el a párának, hogy mire jó az államkölcsön. Addig én megitatom a masinát. (Folytatjuk)
