Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-11 / 86. szám
6 Érik a fény, a Méta ars éé Attila 1937 július elején volt nálunk utoljára. Este 9 óra felé állítottak be apámmal. Én, akkori — 11 éves fejemmel még nem rajongtam különösen érte. Lehet, ennek egyik oka volt. hogy úgy éreztem, apám jobban szereti Attilát nálam, sőt talán mindenkinél jobban; a másik: magamat is költőnek képzeltem akkortájt, és Attila kifogásolta egyszer rímeimet. Ez nekem igen rosszul esett, pedig ugyanakkor a következő játékos sorokkal is üdvözölt: Kedves Zoltán nem nagyzol tán a költő, ha töltőtollával íme verset ír neked, azaz éneket, melynek van ríme. Nem hiszem, hogy finomabban utasítottak volna versfaragót valaha is a mesterség szabályainak megtartására. De én mihelyt egyedül maradtam, titokban eltéptem a kis költeményt, amely elkeserített annyira, hogy utána nem írtam semmit — egy hétig. Attila szokatlanul derűs volt ezen az estén. Elszavalta egyik legújabb versét: a „Születésnapomra” címűt. Erőteljesen hangsúlyozta a ritmust, a könnyed rímeket és különösen büszke volt az utolsóra, amelyet egy szón beiül költött: „taní-tani”. Később nyelvlélektani fejtegetésbe fogott, amelyből én nem 6okat értettem. Az élénk beszélgetés közben ettünk is valamit, Attila tréfásan magostul bekapott egy zöldpaprikát. Általában igen vidám, sziporkázó volt egész este. Lelkesülten beszélt terveiről és arról, hogy rövidesen a Balaton mellé készül. 11 óra lehetett, mikor elbúcsúzott. Apám tartóztatta még, de Attila sietett, mert 9—10 óra között egy kávéházban kellett már lennie, ahol barátai várták. E látogatása után rövidesen kezembe került legújabb (utolsó) kötete a „Nagyon fáj...” Ezzel végül is rám talált, meghódított. Alig vártam, hogy újra eljöjjön hozzánk és megvallhassam neki. Sajnos e várva várt találkozás örökre elmaradt. Mikor a Kerepesi temetőben ott álltunk sírja mellett, (második temetésekor) megdöbbentett, milyen kevesen voltunk: a Vasas dalárda, tucatnyi ember s kissé távolabb a csoporttól Radnóti Miklós sápadtan, soványan, mintegy jövendő sorsának előér- zetébem Kevesen voltunk. És nem is a kitartó eső miatt. Az akkori politikai viszonyok sok embert tartottak távol. Fájdalomig nyomott hangulatban indultunk hazafelé. Mikor kiértünk a temetőkapun, apám csendesen megszólalt: — A görögök egy szebb korban prytaneionba vitték volna, hogy nyugalmat és kényelmet biztosítsanak számára. De ő mindig másokra szorult, ha jól akart lakni s jól akart ruházkodni. Pedig férfiösztön élt benne, hogy másokon segítsen, másoknak adjon. Míg nagy dolgokat adott nemzetének, apró örömöket nem szerezhe tett egyeseknek. Pedig milyen gondosan unszolta rám utolsó találkozásunkkor, utolsó jó cigarettáját, az egyetlen holmit, amit még másnak adhatott. — És az ananászt! — mondtam én. S egyszeriben egészen más jelentőségét láttam ennek a kis ajándéknak, amelyet nekünk „galambfiókáknak” — így nevezett bennünket — küldött, amikor apámék meglátogatták őt. abból az alkalomból, hogy Judit élettársa lett. Feltehetően nem is volt ezen a doboz ananászkonzerven kívül az éléskamrában egyebük, de Attila szinte embertelenül önzetlen lényével igen jól összhangban állt az ilyen tett. JÓZSEF ATTILA: Szocialisták Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak! ... A tőke szennyében gázolunk, kedves fegyverünk böködi tomporunkat — Böködj, böködj csak szüntelenül, kedves fegyverünk, hadd tudjuk meg újra és újra, hogy véletlenül, tusa nélkül csatát nem nyerünk. Nem sietünk, erősek vagyunk, rengeteg az elevenünk, a halottunk, tanácsot állunk a dombon, melyre pincéből, bányából, kubikos gödörből feljutottunk — viszi az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat. Viszi a ködöt az idő s az időt mi hoztuk magunkkal, hoztuk harcunkkal, tartalék nyomorunkkal, a kenyérrel, mely megpenészedett, amíg a munkás megszeghette, a kásával, mely megdohosodott, amíg a munkás megfőzhette, a tejjel, amely megsavanyodott, amíg a munkás köcsögébe belecsobbant, a csókkal, amelyből cafraság lett, amíg a munkás fiatalába beledobbant, a házzal, amelyből omladék lett, amíg a munkás beleköltözött, a ruhával, amelyből rongy lett, amíg a munkás beleöltözött, a szabadsággal, mely elnyomás lett, amíg a munkás megszületett, a bőrszivarral, mely bagó lett, amíg a munkás felnövekedett, — a tőkével, mely munka lesz, míg megnő az inas s kalapácsával odavág, világ! ahol a legfehérebben izzik a vas!... Vers, eredj, légy osztályharcos! a tömeggel együtt majd felszállsz!.. Te délre mégy, te nyugatra, én pedig északra, Elvtárs! JÓZSEF ATTILA: JÓZSEF ATTILA: Elégia Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten, füst száll a szomorú táj felett, úgy leng a lelkem, alacsonyan. Leng, nem suhan. Te kemény lélek, te lágy képzelet! A valóság nehéz nyomait követve önönmagadra, eredetedre tekints alá itt! Itt, hol a máskor oly híg ég alatt szikárló tűzfalak magányán a nyomor egyHedvű csendje fenyegetően és esengve föloldja a tömény bánatot a tűnődők szívén s elkeveri milliókéval. Az egész emberi világ itt készül. Itt minden csupa rom. Ernyőt nyit a kemény kutyatej az elhagyott gyárudvaron. Töredezett, apró ablakok, fakó lépesein szállnak a napok alá, a nyirkos homályba. Felelj — innen vagy? Innen-e, hogy el soha nem hagy a komor vágyakozás, hogy olyan légy, mint a többi nyomorult, kikbe e nagy kor beleszorult s arcukon eltorzul minden vonás? Itt pihensz, itt, hol e falánk erkölcsi rendet a sánta palánk rikácsolva őrzi, óvja. Magadra ismersz? Itt a lelkek egy megszerkesztett, szép. szilárd jövőt oly üresen várnak, mint ahogy a telkek köröskörül mélán és komorlón álmodoznak gyors zsibongást szövő magas házakról. Kínlódó gyepüket sárba száradt üvegcserepek nézik fénytelen, merev szemmel. A buckákról néha gyűszűnyi homok pereg alá... s olykor átcikkan, donog egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy, melyet az emberi hulladék, meg a rongy, rakodtabb tájakról idevont. A maga módján itt is megterít a kamatra gyötört, áldott anyaföld. Egy vaslábasban sárga fű virít. Tudod-c, milyen öntudat kopár öröme húz-vonz, hogy e táj nem enged és miféle gazdag szenvedés taszít ide? Anyjához tér így az a gyermek, kit idegenben löknek, vernek. Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz Magaddal is csak itt bírhatsz, óh lélek! Ez a hazám. Galamb Zoltán Kész a leltár Magamban bíztam eleitől fogva — ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek. Semmiképp se többe, mint az állatnak, mely elhull örökre. Ha féltem is, a helyemet megálltam —i születtem, elvegyültem és kiváltam. Meg is fizettem, kinek ahogy mérte, ki ingyen adott, azt szerettem érte. Asszony ha játszott velem hitegetve: hittem igazán — hadd teljen a kedve! Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Okos urak közt játszottam a bambát. Árultam forgót, kenyeret és könyvet, újságot, verset — mikor mi volt könnyebb. Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, de ágyban végzem, néha ezt remélem. Akárhogyan lesz. immár kész a leltár. Éltem —> és ebbe más is belehalt már. Attila intései A tett, amit mindennél fontosabbnak érzett. A „Nem én kiáltok” című kötetét is ezekkel a szavakkal zárja: „Én nem azért jöttem, hogy bőgjek, hogy buzdítsak, hanem hogy tegyek. Egy mindannyiunknál szociálisabb ember szinte csak sejtett alakja lebeg a szívek fölött, kell, hogy reárakjam húsomat és beleágyazzam csontjaimat. Hogy ez nem „művészet”? Hát akkor fütyülök a „művészetre”, én többet akarok, én azt akarom, ami kell. Érik a fény, a Metaars.” E mlékezni valakiről, aki olyan keveset élt mint ő, — ha élne ma lenne hatvanéves — nem könnyű. Már csak azért sem, mert 32 év alatt mint ember és mint költő annyit élt. amennyi nekünk nem juthat osztályrészül. Úgy sem, mint szenvedés, s úgy sem. mint öröm. Hogy a kettő közül melyik volt a több, azt a tanú, József Jolán sem tudná talán egészen pontosan megmondani. Sokat bírált, de mégis igen szeretett könyvében bizonyos részektől eltekintve csak azt írja meg, hogy élt a nagyszerű testvér, de arra már nem futja az erőből, hogy arra is választ adjon mit élt a szűkre szabott 32 esztendőben. Előttem úgy áll az alakja, ahogy a mesebeli óriásé. Szigorú szép arca mellé mindig odaemelkedik jobbkezének karcsú mutatóujja, s int. Gyakran nem tudom miért, de az intést, szinte látom. És hallom a hangját. amint hitvallását, prózába ötvözött költői ars poeticáját mondja: „A költő alkot, és ez nem jelent kevesebbet, mint hogy alakítja a világot, az emberi világot!... A mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művészetet, mert keresik az emberséget.” Mélyről fakadó világos szavak, úgy is mondhatnák: nyílt szembeszegülés a korban divatos üdvözlő költészettel, vagy éppen a költői befeléfordulás- sal, amelynek még olyan nagyszerű ember és költő is áldozatul esett, mint Babits Mihály. Furcsa paradoxona az életnek és a művészsorsnak, hogy a két egymással gyökeresen ellentétes felfogást valló művész közül, a fiatalabbik, József Attila törekedett az idősebb Babits, a poéta doctus megértésére. Az, hogy ez nem teljesen sikerült, nem annyira a kétféle felfogás, hanem a korszak könyörtelenségének következménye. Néhány éve a mai magyar irodalom néhány képviselője vitát indított irodalmi hetilapunkban a közéleti költészet kérdéséről. Megint nem tudnám megmondani miért, de amíg a vita folyt, nekem mindig az járt az eszembe; vajon fontos-e vitatkozni arról, hogy kell-e a közéleti költészet és milyen formában, minő tartalommal. Egyszerűbbnek látszott volna és látszik ma is tanulni Attila nagyszerű intéseiből. Mert a harcos közéleti líra legremekebb darabjait az ő életművében maradéktalanul megtaláljuk. Még ott is ahol játékot, költői rímbravúrt, vagy éppen gyengéd szerelmi vallomást várna az ember. Az ok, a magyarázat kézenfekvő; József Attila kereste, kutatta az emberséget, az emberibb, boldogabb életbe vezető utat. Az egyén és a közösség közös boldogulását képtelen volt szétválasztani. Ezért kellett neki búcsúznia az egyetemtől, s ezért volt része annyi mellőzésben. Szakasitsi Árpád mesélte, hogy annak idején a Népszava szerkesztőségében milyen élményt jelentett ha József Attila megjelent. Még akkor is, ha csak „úgy jött” vers nélkül. Ám az is hozzátartozik talán a költő portréjához, hogy ritkán járt vers nélkül: a közélet kavargása, a számlálhatatlan egyéni és társadalmi igazságtalanság állandó lelki és szellemi feszültségben tartotta, s táplálta tollát, ösztönözte a remekművek alkotására. Felsorolni sem lenne ' könnyű azokat a vérforralóan lázító költeményeket, a mélyveretű költőd intéseket, amelyeket az utókorra hagyott. Süvölvénv koromban egyszer a Munkások került a kezembe. A kötet vékonyka volt. Nem olvastam mohón, sok mindent nem is értettem még a főként 1931-ben írt versekből. A Munkások első strófája azonban örökre megmaradt bennem különösebb tanulás nélkül. Azóta is gyakran mondom : Forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató foguk. Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak, s mint fészket ütik le a kis falut. Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, — kis, búvá országokra rátehet \
