Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-04 / 80. szám
FÖLDEÁK JÁNOS: \ X Több e nap, mint ünnep! Több e nap, mint ünnep! Ezeréves múltunk véres viharában élni megtanultunk, akadályt sem féltünk, vissza nem fordultunk: forradalmároknak hű fiai voltunk! Jogért és hazáért soha annyi harcot nem vívtak még népek, s Európa hajszolt nemzetei közt egy nép úgy ki nem tartott, mint mi, mert bennünket igazságunk hajtott... Idegenek járma kölöncködött rajtunk, mások érdekéért áldoztunk és haltunk, úr-önkény is sarcolt: szörnyű vámot adtunk, de országnak, népnek mégis megmaradtunk! Szolga-sorsot téptünk széjjel; ezer évre jussolt sötétségből törtünk föl a fényre, és szabadságunknak legdrágább pillére: a bolsevik hősök fegyvere és vére... Történelem nincsen Magyarország nélkül — ha támadják: harcol; ha becsülik: békül, s mert a mi világunk csak Leninnel épül, tudjuk, ki törhet ránk ádáz ellenségül... Több e nap, mint ünnep, több, mert megújultunk, akadályt nem féltünk, vissza nem fordultunk... Magyarok, elvtársak! — ezeréves múltunk annyi viharából győzni is tanultunk! CSUKA ZOLTÁN: A munka vérkeringésében De jó is benned élni, lüktető keringés, sodródni veled együtt, drága nép, és tudni azt: átgondolt terv, körültekintés számítja már ki cseppjeid helyét. Ha jő a műszak perce, mint a vérerekben, gyalog, biciklin, szét az utakon vonul a nép, ezernyi, hullámzó seregben, busszal, vonattál, száz kis motoron. Ha kél napunk, a fény, s a nép közös dagálya duzzadva ömlik, árad szerteszét, a munka indul akkor gyárkürtök szavára, s akár a kórus, zeng ezernyi gép. Vagy délután, ha összecsap apály dagállyal, és egymást váltva, rendben elhalad, tudom, hogy benn a forrva zúgó gyárban a gépcsoport simán tovább szalad. Csak csepp vagyok, csak egy e forgó áramlásban, s oly jólesik kopogni gépemen, sort sorra róni télben, avagy forró nyárban, és tudni: végre megleltem a helyem. — Megérkeztünk — súgta M. Gyula főhadnagy — az utasítás úgy szól, hogy ... — Maradunk. Nem volt . idő a magyarázkodásra. M. főhadnagy visszaült a helyére. Szerencsére senki sem fordult hátra. Nem vették észre, hogy együvé tartoznak. A ballonkabátos kiszállt. K. Béla utánament, hátha vár valakit. Észrevétlenül még fegyvert is átvehet. A feljárónál álltak. A százados cigarettát vett elő. A gyufát keresgélte. A ballonkabátos öngyújtóját nyújtotta. *— Köszönöm. — Nincs mit. Egerszegig? — Igen. — Remélem simán odaérkezünk. — Én is ebben bízom. A ballonkabátost figyelte. Nyugodt arca nem árulkodott. Elfordult tőle, cigarettáját szívta és az újabban érkezőket nézte. Egy öt ven év körüli vasutas a fiát hozta. A kamasz megilletőd- ve lépett a feljáróra. Az apja biztatta. — Csak gyere, ne félj — aztán a civilruhás nyomozó felé fordulva magyarázta. — Először repül a gyerek, dehát ő akarta, olyan jutalomféle ez... Lehull az álarc A gép ismét a levegőbe emelkedett. Zalaegerszeg felé fordult Néhány utas helyet cserélt. A ballonkabátos előreült. A fekete képű alak szintén ezt tette, de a másik oldalon. A lemberdzsekkes fiú is előbbre ment. A gyors helyváltoztatás gyanút keltett. K. százados arra gondolt; ő is ezt tenné, ha támadásra készülne. Csak így lehetséges, hogy észrevétlenül előszedjék fegyvereiket és váratlanul az utasokra rontsanak. Jelt adott M. főhadnagynak. Szíve hevesebben dobogott. Ujja a pisztoly ravaszán. Feszülten várta a cselekvés pillanatát. A lemberdzsekkes fiú hirtelen felállt. Előrekönyökölt az ülés támlájára. A ballonkabátossal sugdosott. A fekete képű férfi csak erre várt. Gyors mozdulattal leemelte diplomatatáskáját & lábai elé tette. Előrehajolt, fürgén rakodott belőle. A ballonkabátos is ölébe vette sporttáskáját. Hiába takarta a fiú. K. százados a mozdulataiból következtetett. Jobb válla megfeszül, nehezebb tárgyat emel ki a térdére tette, a sporttáskát a földre dobta. Fejével intett. A lemberdzsekkes a pilótafülke ajtajához ugrott. A ballonkabátos felpattant helyéről és villámgyorsan megfordult. Kezében géppisztoly. — Kezeket fel — kiáltott a megrémült utasokra és lövésre készen figyelte a felemelkedő kezeket. K. Béla százados csak a jobbját emelte a magasba. Balkeze alig mozdult. Sohasem lőtt még emberre. Hatalmas dörrenés. A támadó teste megrándult, előregörnyedt. Nem kockáztathatták az utasok életét, a gép biztonságát. Újabb lövések. A géppisztolyos alak hétratánt'>rcdott, az ajtót feszegető lemberdzsekkesnek dőlt. aki eddig azt hitte, társa lövöldöz. Háború után Úgy léptünk át a csendbe, hogy alig vettük észre. Megszoktuk már a háború bőtorkú kutyáinak veszett ugatását, s hangjuk ott vibrált még dobhártyáink finom lemezén. Amikor a dobszót hallottuk — mert arrafelé dobbal jelezték a béke kezdetét — alig akartunk hinni a kisbírónak. A harangszót is félrevezetésnek véltük, mert akik a harcok során cseperedtek kisgyerekből koraérett férfivá, szinte úgy képzelték el a világot, mint amelyik csak a háborúval együtt egész. A békét csupán az öregek ismerték. De hol voltak az öregek? Hírüket inkább csak hallani lehetett még azoknak is, akik néhány hónapja az országhatárokon belül próbálták keresni a kifelé vezető utat, a rettegés erdejéből. A fiatalok meg ugyancsak utakat kerestek. © A bandával éjjel találkoztunk. Magunkféle országúti vándorok voltak, a nevüket csak ők tudták. Mi úgy ismertük meg a társaság tagjait, hogy az egyik a Koszos, a másik a Lopós, a harmadik a Csik. Különösen Csik volt közöttük a legfrissebb. Vagá- nyosan félrevágott micisapka takarta el szeplős arcát, s kopogó facipőjének sűrű ütemére állandóan dúdolt. S közben tervezett. Hajnalban már így adta elő világváltó elgondolásait: — Tudjátok fickók, mi most felkerekedünk, s meg sem állunk a tengerig. Ott beszállunk az első nagyobb hajóba, s elmegyünk arra a rejtelmes szigetre. A sziget helyét persze nem tudta megjelölni. De mert mondania kellett valamit, élete talán egyetlen olvasmányából; Verne: Rejtelmes sziget című könyvéből derengett fel benne egy hely, ahol megtalálhatná azt, amit tudatlanul keres. rémisztgeti az. utasokat. Hiába fordult meg, tartotta lövésre pisztolyát, eltalálták. Előrefoúkott, társát is magával rántotta. A fekete képű fiatalember csak e pillanatban vette észre, mi is történt. Fegyveréért kapott. Lövések. Sebesültál bukott előre. A harmadik napon már nem volt velünk, Egy útkanyarnál eltért jobbra, bement a magánosán álló tanyába, s mi csak a lövést hallottuk, meg az idegen szavú szitkozódást. © Lopós állt a banda élére. A szemében ismeretlen fény vibrált, azt hittük róla, lázas. Pedig csak sírt, amolyan titkolt férfisírással, amikor a könnyek nem peregnek le az arcra, hanem eloszlanak a szem sima felületén. Azóta sem láttam ilyen sírást. Meg olyan kézmozdulatot sem, mint az övé volt: úgy fenyegette meg a hajnali párába burkolódzott tanyát, hogy az felért egy hangosan elkiabált átokkal. Fenyegetésében bosszú, kíméletlen bosszúállás volt, de olyan keményen, hogy esküvel sem lehetett volna jobban megerősíteni. Délre elkészült a haditerv. Lopós a porba rajzolta le minden egyes mozzanatát. — Te Koszos — mutatott határozottan a kissé bátortalan cimborára — a hátsó ablakot vered be kővel. Biztosan rádlőnek majd, de nem találhatnak el, mert...; Nem folytatta, hangtalanul húzta végig a levegőben a kezét, s nyomában kibontakozott a tanya háta mögött húzódó ér. Nem volt az sem mély, sem széles. Eliszaposodott patakocska lehetett, de egy embernek jó búvóhelyet nyújtott — Ti pedig elölről, a két ablakra mentek, a szalmakazal mögül. Amikor Koszos elvégezte a magáét, akkor jöttök. Ne kíméljétek magatokat, sem a köveket. Estig ott maradtunk megbújva. Még az éhségről is elfeledkeztünk, pedig jócskán ránkfért volna egy kis meleg leves. Lopással azonban nem lehetett tréfálni, sem bírni. A bosszú elszántsága ridegre, keményre edzette a gyerekembert. Csak a célt látta maga előtt: elégtételt venni csavargótársa, Csik haláláért. Akkor még nem tudtam, de ma már világosan látom, hogy a bosszú mellett dolgozhatott még benne régi keserűség is. Vissza akart ütni az apjáért és bátyjáért. A háború elején estek el. © Lassan, ólomlábakon jött az este és az éjszaka. Talán éjfél lehetett, amikór felkerekedtünk. Pontosabban; csúsztunk, másztunk, hason, a kijelölt hely felé. Hátunkban éreztük Lopós szúrós tekintetét, s úgy féltünk, hogy azt a félelmet le sem lehet írni. Még a harag is dolgozott bennünk. Lopósra haragudtunk, aki nem közölte vélünk a saját terveit, s el sem indult, csak lapult. Fél óra telt el mire hallottuk a hátsó ablak csörömpölését. Az éjszakai csendben úgy hatott, mintha nem is egy ablak, hanem három-négy üvegraktár tört volna milliónyi darabra. A mi köveink is útnak indultak. A bent lévők nem tudták mire vélni az egészet, s kétségbeesetten lövöldöztek bele a semmibe, az éjszakába. S mi csak dobáltunk, ha- jigáltuk a köveket. A sikolyra, a kétségbeesett emberi ordításra pihentünk meg egy kicsit, de nem merészkedtünk elő a szalmakazal biztos védelméből. Lopós hangjára bújtunk csak ki. A konyhaajtóban állt. Kezében még mindig nyitva állt a bicska, a vagányok könnyen nyíló rugós kése. jHe-, gyéről apró cseppekben csepegett a félig mór alvadt vér. S Lopós- nak reszketett a keze. Ma is látom, ahogy ott áll mindjárt a küszöb előtt, s vacog a foga. Szorította össze, bátornak próbált mutatkozni, de nem sikerült. Szavai mintha nagyon mélyről szakadtak volna fel. — Csak ketten voltak. Egy ép, meg egy sebesült. Magaméntegetően folytatta: — A sebesült az ijedtségtől pusztult el. Hajnalra megástuk a sírokat. Csikót eltemettük, de mert a nevét nem tudtuk, fejfát nem állítottunk neki. A két németnek sem. Reggel továbbindultunk. Magára hagytuk az elhagyott tanyát, s szótlanul bandukoltunk a poros dülőúton. Nem beszéltünk, nem volt mondanivalónk. Azt már csak évekkel később mondtuk el egymásnak, hogy négyünk számára ott, annál a betört ablakú épületnél ért véget a háború. Kevéssel azután, hogv az utolsó fasisztát is kisöpörték a Fertő tó nádasaiból. Szolnoki István Az utasok már az első lövés pillanatában az ülések közé bújtak. A tűzharc másodpercekig tartott. Utána nyomasztó csend. A banda negyedik tagja nfem mutatkozott, pedig K. Béla százados jó célpontot nyújtott. Felült az ülés támlájára, vállát a csomagtartó vasához szorította. így nem „dobálta” a gép. Gyomra majd kiszakadt, de így szemmel tarthatta a „terepet”. Az ártalmatlanná tett támadókat figyelte, nem mozdul-e valamelyik. M. főhadnagy az ülésen kuporgott. A támlába kapaszkodott. Jobb kezében tartotta pisztolyát, — Nálad minden rendben? — Igen. — Vigyázz, hátha többen vannak. K. századosban feloldódott a túlfeszített izgalom. Leste, nem bújik-e újabb ellenfél elő. Az utasok lapultak. Várták a harc végét. Féltek, nem rabolják-e el a banditák a gépet, mint néhány hónappal ezelőtt egy másikat? K. Béla százados és M. Gyula főhadnagy öntevékenysége, bátor helytállása meghiúsította az ellenséges akciót. A Budapest—Szombathely—Zalaegerszeg légi járat gépe 1956. október 15-én nem valamelyik nyugat-németországi repülőtéren, hanem magyar földön, Szombathelyen ért ismét földet. KGST-kőzpont Moszkvában Bán Ernő Ilyen lesz a KGST moszkvai központjának épületcsoportja.
