Tolna Megyei Népújság, 1965. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-25 / 97. szám
Cseres Tibors Fábiá Fekete földön sárga agyagot borít ki az eke. Ennek az agyagnak a rajzolatát nyomozzuk társammal Fábiánnal aki már tíz esztendeje a szocialista mezőgazdaság munkájúja. Miféle agyag az a sárga, itt a feketén, amit a legmélyebben szántó traktorok csak mostanában hoztak felszínre? Nem az első talajréteg agyagos szelvénye ez a világos szín, hanem — a múlt. Maga a történelem kerül itt felszínre. Azon a helyen, ahol a legöregebb öregek szavai szerint mindig fekete és sík volt a föld — ott valamikor falu állott, Kicsiny magyar falu, a szegényes érempénzecskék tanúsága szerint, amelyeket a hajdani falak tövén talál évről évre az ekevas. S ez a falu még a törökvilág viharában semmisült meg. De a talaj mély emlékezete jó négyszáz esztendőn át megőrizte az egykori vályogépületek alaprajzát. S néhány éve, hogy a sekély járatú kétlovas parasztekék munkáját hatalmas „ötvenlovas” gépek vállalták —, a régi falak omladéka előbukkant a mélyből, mint a réges-régen elfelejtett apánktól hallott gondolat. Akivel a múlt, nagy idők nyomait követem, maga alig haladta meg. az ötven évet, meg-meg- áll, hosszú pillantásokkal eltűnődik, mintha saját rövid élete barázdáit figyelné, idézné lelki szemei elé. Mondom, tíz esztendeje vesz részt a nagyüzemi gazdálkodásban. s hogy nem akármilyen tétova-ábrándos egyéniség, azt tanúsítja a közbizalom: hatodik éve brigádvezető: Hat év és tíz év! — milyen röpte és kicsiny idők a századok történetéhez mértein! A négyszáz évet s a tizet nem is hasonlítjuk össze. S ugyanabban az órában nem is beszélünk. nem is beszélhetünk a múltról és a jelenről. S Fábián egyszercsak mégis megáll és így szól: — Hogyne jutna eszembe a földem, amikor a földnek is mennyire eszébe jut az ember! Folytatni nem is tudja, csak jóval később fűzi tovább, mire is gondolt: — Különösen így szántáskor mindig eszembe jut! Sejtem is nem is, miféle gondolat motoszkál fejében. Mi az, amit ennek a férfinek a lelke, a lelke földjének mélye őriz? Holott a háború végéig föld nélküli napszámos volt. A juttatott néhány hold föld jut eszébe, melynek csupán öt évig volt gazdája? Nem, nem a néhány hold! Csak a két hold gyümölcsös! Negyvennyolcban gyümölcsöst telepített a juttatott föld két holdján Fábián. Nem ügyelt sem jobbra, sem balra, (hogy merre mozdul a nép, s hogy merre húznák vissza!) hanem csemetéket szerzett be és válogatott össze apás gondosan. S minden fács- kának fészket ásott a két holdon, ágyat készített, s mindnek a gyökereit szinte szálán kint igazította indította bele a földbe. Különösen egy őszibarack tett ki magáért: harminchat barack húzta ágait a második őszön A tagosítás napjaiban ... De mégsem csupán a fák saj- dulnak meg az ősai visszaemlékezésben sőt mintha inkább a hároméves kisfiú szavai fájnának egyedül. Hogyan és mint — kitalálni azt nem lehet. A hároméves kisfia szavai, aki a kötözésben segített a két holdon, mindjárt az első évben. Hideg, ólmos eső esett, amikor a zsenge fácskák törzsét (az első év késő őszén) náddal burkolták, s nem akadt a háznál éppen más segítség, csak a hároméves fiúcska. Az apa odaillesztette a nádcsomót, s a gyerek megfogta két- marokkal. hogy apja kötözhesse sorba. Fától fáig. A két kicsi kéz éppen körülérte a náddal vastagított gyönge fatörzset. A gyermek keze egyre jobban fázott. — Nagyon fáj a kezem édesapám — motyogta a maga érteden gyermeki módján, pedig még felinél sem tartottak a munkának. Remélte, nyilván, hogy hazamennek, ha ő fázik! Ugyan mivel biztathatta volna az apja? Ezt kérdezte a fiútól. — Szereted az almát? — Szeretem. — Hát a. körtét? — Azt is — felelte a gyerek. — A cseresznyét? Erre nem mondott mindjárt igent a fiú, mert a cseresznye nagyon régen volt, azt már elfeledte. — A cseresznyét! Amit a füledre akasztottak, azt a pirosat! így már emlékezett a csöppség: — Ászt isz szeretem. — Nahát! — alkudozott konokul tovább az apa — ha mostan nem kötözzük be a fákat náddal, a nyúl mind megrágja! És te nem ehetsz többet se almát, se körtét, se cseresznyét! A nyúl megeszi az egészet, ha nem fogod. amíg én kötözöm! A kisfiú megértette. Nem panaszkodott többet: vacogva és szipogva fogta a nádat Mostan már gimnáziumba jár a gyerek, s el is felejtette tán, el is felejtené már az ólmos esőt s a nádkötözést, ha néha tavasztájt, s ősszel nem hallaná az apjától a magát vádló emlékezést. Mert az őszi hideg eső szomorúsága tavasszal és ősszel bukkan fel az emlékezetben! Az a két hold az ólmos esőre következő évben belekerült a tagosítás közepébe. Megkerülni, kikerülni a legjobb indulattal sem lehetett volna! A felkínált csereföldet nem fogadta el gyümölcstelepítő Fábián, hanem azt kérdezte keserűen: — Amit én ebbe a két holdba beleöltem, ki téríti azt meg nekem? — Azt? Senki ezen a földön! Senki, soha! Komám. — mondták barátilag. Nem tudták, mit akar. hagyták, hadd takarítsa be a termést. Ö azonban egyetlen nap tőből kivágta az egész gyümölcsöst. Csak arra a barackfára nem bírt fejszét emelni, amely 36 gyümölcsöt termett már abban az évben. Még szerencse, hogy senki ezért a cselekedetéért őt meg nem büntette. Dehát ismerték! S ő is tudta, vele még egyszer ilyen szörnyűség nem történhet. — Szörnyűség? Milyen szörnyűség? Hogy két holdnyi gyümölcsfát kétesztendős korában kivágjon? — Nem! Dehogyis a fák! Az a szörnyűség, hogy azt hazudtam annak a szegény kisfiúnak: ha nem tartasz ki félig fagyottan is — nem ehetsz többet se almát, se körtét, se cseresznyét! Arcomba néz Fábián, hogy értem-e? — Ilyen gonosz tud lenni az ember! Amikor ötvenhatban és ötven- hétben termő szőlőt, virágzó gyümölcsöst kaphatott volna, ha ismét új életet próbál — ha vállalkozik, hogy néhány holdon magának kuporgat, gyűjtöget — Fábián azok közé tartozott, akik nem akarták félbehagyni, amibe belekezdtek. Bár ismeretes róla, hogy a gyümölcshöz, szőlőhöz s földhöz igen ért s bátran megállhatna mindig a saját lábán is. De ő nem akart magában továbbindulni még egyszer. — Annak, ami volt, vége. el kell felejteni — mondta. Azóta a többiek is belátták, igazat mondott, igazat gondolt. És mégis, amikor a mélyen járó eke agyagosán veti fel a százados múltat, az embernek eszébe jut az ösvény keskeny földje, amelyen egykor hajdan magánosán indult el... FÖLDEÁK JÁNOS: Mit feleljünk, költők ? Mint aki évekig gépekkel dolgozott s tisztelőjük, mindig megrendülök mikor gyárban járva, kíváncsian egy-egy új masina előtt elidőzünk, és hivatkozunk a modern technikára. Ilyenkor úgy érzem, időfecsérelés verset írni, hogy haszontalanul és üresen élek. Mert ha dicsérik is néha műveinket, csínján hinni; kitalált vigasz, hogy van költői lélek... Ezzel mentegetnek mindenkor a bölcsek, s igazuk van, ha ránk hagyják, hogy a múltat hogyan szánjuk, és így. döbbenünk rá: a tevő ember úgy él korunkban, hogy forradalom lesz legtöbb találmányuk! De mire mozgósít vagy lázit a líra, ha nem élünk az új energiák győztes közelében?... Ha csak felkiáltójelekre futja még merészségünk, s diktátorral szemben szívünk engedékeny? Mit feleljünk, költők? A konok valóság is rég sürget, s a történelmi múlt szólít számadásra! Ne a megalkuvók s közönyösek vallják majd versünket, de gyárak népének legyen kiáltása! Közöttük a helyünk! És sorsuk a sorsunk mindhalálig! S költészetünk mint a gépek hajtó gőze — gyáraink fölött már vérpiros csillagok fénye játszik, hogy széles egünket sötét ne felhőzze. Jobb, ha vitatkozik a lelkiismeret olykor, mintsem mi legyünk, akiknek pusztulás és gyász ad tekintélyt; úgy írjunk verset, hogy minket tekintsen e kor szívének a következő század! CSANÁDY JÁNOS: Ketten lidércfényben Nyomott és kedvetlen vagyok, itt ül fejemen már az ősz hajszálakból font barátsapka, tetején táncol egy dizőz. Tűsarkán vidáman kopogva muszlinszoknyát dob homlokomra; villanni érzek egy kezet: letörli verejtékemet. Fölöttem villog lába, combja, s míg indián haját kibontja, spanyol vad táncba tantorul: fénylő kontya szemembe hull. így járjuk még az őszbe: ketten, én fejemben és ő felettem, hol éjbenyúló árbocokra Szent Elmo lángja száll lobogva! Borxák Lajos: Irt a Feri fiú A falu a régi temetővel kezdődik és az új temetővel fejeződik be. Az előbbit követő házak polgáros módiak, stílustalan cifrálkodók, még díszkapuja is van némelyiknek. Emezek az új temető-soriak egészen mások. Korhatag avas nádtető takarja be az apró kis házikók legtöbbjét itt. Ez már a település széle. Ezen túl már nem utca kezdődik, hanem a libalegelő, hogy folytatódjék a szántóföldek végtelenjében, amelyek barázdái esztendők egymásutánja következetességével magukhoz vették a temetősoriak fiatalságát. A Borihács Adalbertét is. A Bori- hács Adalbert is itt lakik a községet és a pusztát határoló mezsgye utcában, a Batthyány utcában. Tulajdonképpen nem is lakik, hanem laknak. Környezetbeillő — vagy éppen a környezet szuggerálta — nagy csendességgel a két öreg. Árva magányosságban. A délután az még eltelik valahogy, hamar sötétedik még mostan. De a délig tartó idő, az elviselhetetlenül hosszú. Amióta meg az egyetlen tehénke is elpusztult, olyan üres a reggel. Abban a napszakban, mikor a tehenet etették, itatták, fejték, mintha csak megállna az égen a Nap, sehogy- se telik a tétlen idő. Próbálnak nem rágondolni. Akarnak másról beszélni. Míg egyszerre csak Borihácsnéból feltör a mardosó búbánat. — Énistenem, oda a megélhetésünk. Borihács Adalbert 250 forintos szövetkezeti járadékot kap csupán. Kevés, nagyon kicsi összeg kettőjükre. A tehén haszna pótolta valahogy. Ilyenkor a legszívesebben Borihács Adalbertnek is zokogni lenne kedve, dehát ő a férfi. Magába fojtott keserűséggel, megérzé- kenyülten rászól a feleségére. — Ejnye no, a teremtésit. Nem használsz már azzal semmit. Amit még hozzátesz, a feleségének mondja, de már a maga vigaszára szánja. — A szegénynek ilyen a szerencséje. Mindig is ilyen volt. Ezen eltűnődik hosszan. Délig. Délben a felesége az asztalra teszi a paprikáskrumplit. Csendben és pöszméte befőttel. Az óraketyegés hallik csupán és a kanálzörgés. Nekik egy szavuk se. Évtizedeket nyűttek el egymás mellett, nincs már nekik mit beszélni egymással, még evés közben sem. Csak azt kérdezi meg Bori- hácsné: — A levelet feladtad tegnap Sándoroknak? Mert három ágra sarjadt szét a Borihács család. Sándor, a legnagyobb hajógyárban keresi a kenyerét Pesten. A Feri is ugyanúgy a fővárosban, de az sofőr a kerületi tanácsnál, A harmadik, a kislány férjnél) két unoka nevelője. Három gyerek volt és egy se maradt itthon. Csak emlékükkel tele a kis szoba minden zuga és fényképeikkel kitapétázva a falak. Azokra jó gondolni, azokat jó elnézegetni a paprikás- krumpli-szagú étkezés közepette. De még mielőtt az ebédnek vége lehetne, betoppan valaki. Azt mondja, a megyétől érkezett, régi dolgok után kutatni. Azt pedig jobb helyen nem igen tehetné. A kicsi házikó megöregedett, köpcös termetű emberének nagy a híre a faluban; Meg a múltja. Nemzeti bizottsági elnök volt, parasztpárti titkár. Akkor még fizetség nélkül mindent. Még téeszt is alakított az ötvenes esztendőkben. Sok politikus, vezető megfordult itt, Borihácsné tudja már a dolgát. Gyorsan leszedi az asztalt — percig se tart csupán — és leül az ura mögé. Nézi az öreget, hallgatja, bíztatja is a tekintetével. — Dicsekedj csak vén rosszcsont, úgy sincs már másod. Olyan ámulattal, tisztelettel hallgatózik, mintha az egészet most tudná először. Mindmind az újdonság varázsával hat rá, a felsorakoztatott sok emlék, amit az ura előszedeget, így volt ez valóban? No, persze, lám hát így volt. Olyan szép ez, olyan andalítóan szép,
