Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-14 / 62. szám
4 tOLKA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1965. március II. Ke-Z.£K£-T F&tspk *KAJíL, l/AG/ MOCrV^JS Ut'VjAKÍj 7. — Hát hogyne tudnám? Elsőrangú cukrászdája volt a Masa- ryk utcán, gyakran jártam be hozzá, isteni krémest lehetett nála kapni... — De én nem erről a Fucikról beszélek — tört ki kétségbeesetten Belograjból. — Julius Fucikról, a kommunistáról, Csehszlovákia hős fiáról beszélek! — Ja, az más — mosolygott bocsánatkér ően Dzuba. Belograj előhúzta lábai alól a táskáját, s pár pillanatnyi keresgélés után kivett belőle egy sötétvörös kötésű kötetet. — Hallgassa csak meg ezt: Öh. te ragyogó áprilisi nap és ti, határmenti hegyek — ha tudnátok mennyire megörvendeztetitek szívünket! A tavasziasan zöldellő ösvényeken öt turista gyönyörködik a természet szépségeiben, de egyikük sem tud másra gondolni, csak arra, hogy még sok ezer kilométert kell megtenniük. Itt állunk most a környék legnagyobb nevezetességénél — a határkőnél! Képzeletünkben megsokszorozódik ez a mohlepte kő, száz, ezer kő áll már előttünk, és emelkedik mind magasabb fallá, a legmagasabb fánál is magasabbra. Hogy kerülhetünk át rajta?” Iván Belograj érzéssel olvasott, vagy inkább szavalt, hiszen alig pillantott bele a könyvbe. Általában minden szava, amely a Kárpátaljára vonatkozott, úgy hangzott a szájából, mintha verset mondana vagy dalt énekelne. A sofőr és Dzuba türelmesen hallgatták. Néha titokban ößsre- villant a szemük, s alig észrevehetően, gúnyosan elmosolyodtak. A kocsi mind lejjebb ereszkedett. Lassan eltűnt a hó, egyre kevesebb lett a kanyar, észrevehetően alacsonyabbak lettek a hegyek. Itt már egymást érték a völgyek, imitt-amott házak is feltünedeztek. A hegyi patakok rohanó vágtájukat lassú csörgede- zéssel cserélték fel, s az utasok a Keleti-Beszkidek vízesései helyett csak szelíden kanyargó kis folyócskákat láttak. A gép most egy mély szakadék fölött ívelő hídon haladt át. — Belograj elvtárs, emlékszel erre a helyre? — kérdezte hangosan önmagától a volt gárdaőrmester, és mindjárt meg is felelt rá: — Hogyne emlékeznék! Itt várta egyszer felderítő osztagunk az estét egy kis pásztorkunyhóban, míg az esti szürkületben leereszkedhettünk a szakadékba, éjszaka meg a Latorca medrében egészen a hídig nyomultunk előre ... Jelzésünkre aztán eldördültek az ágyúk, és az egész Kárpátok a gárdistái« vitézségét zengték ... Stop! Álljunk meg egy pillanatra! A gép simán megállt. — Hallod? Belograj mozdulatlanul, feszülten figyelt, a visszaemlékezés halvány mosolyt varázsolt ajka köré. Valahol nagyon messze a hegyekben pásztorsíp szólt, de lehet, hogy csak a szél sivított a kopasz sziklák' és a rügyező bukik - ; fák között. i — Hallod? — ismételte meg Belograj. — Még most is visszhangzik a Kárpátokban a gárdisták ágyúdöreje... Gyerünk tovább! Leértek a hegy aljába. Maguk mögött hagyták a völgyeket, s ismét hegyóriások álltak előttük. Most újra kezdődött az emelkedés, a második, a központi hegygerincen kellett most átkelniük, az Ukrajnai Kárpátok és a Rónahavas közti hatalmas tengelyen. Száznyolcvan kilométer távolságban húzódik ez a tengely, -•* Tina fHVfM a némelv helyütt húsz-harminc kilométer szélességben. Az egész kárpátaljai területnek csaknem a felét foglalja el ez a hatalmas, hegyvidék» Ez a szakasz nehezebb volt, mint az első. Meredekebbek voltak a kapaszkodók — és dermesztő volt a hideg. Az utat mindenütt hó borította, hó födte a kiálló sziklákat, a fákat, a szakadékok mélyét. — Stop! — kiáltott mo6t Dzuba. — Tartsunk egy kis pihenőt, egy kis cigarettaszünetet, ha úgy tetszik — fordult mosolyogva Belograj hoz. A kocsi egy mély szakadék szélén megállt. Az utasok kiszálltak, csikorgóit a hó a talpuk alatt. Hideg volt. — Hé, Iván, állj ki egy mérkőzésre, különben itt fagyunk meg! — szólt Dzuba, s választ se várva nekirontott Belograj- nak. Balograjt meglepte Dzuba mozgékonysága, de elfogadta a kihívást, összecsaptak, szétváltak, megint összecsaptak, megint szétváltak — egy kis idő múlva már alig álltak a lábukon ... —- No nézd csak a „tatát”! — szólt egy lélegzetvételnyi szünetben Belograj, — Ki hitte volna, hogy ilyen nehéz küzdelmem lehet vele. Node azért engem sem agyagból gyúrtak. Gyerünk csak egy újabb fordulóra. Alaposan nekiveselkedett, hogy ebben a fordulóban kivívja a győzelmet. Bakiban, a sofőr, jobb kezét bőrkabátja zsebébe süllyesztve cigarettázott, mosolyogva figyelte a küzdelmet, s várta, mikor adja meg DZüba a jelt a közbelépésre. Äsebe mélyén egy súlyzót szorongatott. A két birkózó egészen kipirult a viadalban, lihegve vettek lélegzetet, a havat már keményre taposták a lábuk alatt. Belograj a döntő ütésre készülődött, amikor... ... Röviddel napfelkelte után a „Mercedes” leereszkedett a kárpátaljai síkságra. SzValjanát elhagyva a Latorca mentén haladt tovább. Itt már mindenütt érezhető volt a tavasz lehelete: a bársonyos, meleg levegőben, a hegyi patakok csobogásában, a kisarjadt smaragdzöld színű fűben, a folyóparti fűzfák kipattanó rügyeiben. A tavasz eláradt a Kárpátalja áldott földjén, s új életre hívta a természetet. De Iván Belograj ezt ínár nem látta meg. Iván Belograj hbltan feküdt egy szakadék mélyén. Pár nappal későbben találtak csak rá, amikor a hó már olvadni kezdett a hozzáférhetetlen kárpáti csúcsokon és a hegyszakadékokban. * Április elején egy szombati napon, röviddel napnyugta előtt egy kétüléses nyitott sportkocsi indult el Budapestről Debrecen irányába. A hosszú motorház legalább nyolc, de méglnkább tizenkét hengerre vallott. A kocsinak feltűnően nagy poggyász- tartója volt. A luxuski ál! ítású, bőrüléses „Lincoln” volánja mellett egy jól öltözött úr foglalt helyet, kék pulóverjét hímzett szarvasok díszítették. John Fine, amerikai gentleman, szenvedélyes horgász, vadász, hegymászó és úszó volt, még késő ősszel is gyakran megfürdött a szabad Dunában. Két év óta minden szombaton kirándult valahova: vagy a Balatonra, vagy Szegedre a __ Tiszához, vagy a Kárpátok előhegyeibe, a román határra, vagy esetleg a boráról híres Tokajba, a Nagy Magvar Alföld szélére, Szovjet Kárpátalja közelébe. Ez alkalommal a „Lincoln” kelet felé vette útját. Megállás nélkül haladt át Monoron, Cegléden, Szolnokon, egészen Debrecenig. Mikor Debrecenbe ért, már késő este volt, a váres vil- 'anvfénvben. ragyogott. Az út itt többfelé ágazott. Egyik út Erdély felé vitt, a Kárpátokhoz, egy másik Nyíregyházán át a Tiszához, Tokajnak, John Fine Nyíregyháza—Tokaj felé vette útját» A Tiszához érve a tokaji halászok tanyája közelében sátrat vert magának, tüzet rakott, a tábortűznél megvacsorázott, majd lefeküdt aludni. Reggel aztán átadta magát a vasárnapi élvezeteknek. A Tisza ugyan még meglehetősen hideg volt, de John Fine merészen levetkőzött, s beugrott a vízbe. Nagyokat csapkodott a karjaival, majd — mikor már megszokta a víz hőmérsékletét — nyugodt tempóban úszott felfelé egy jó darabon. Utána megint tüzet rakott, átmelegedett, horgászott, a kifogott halat azonnal megsütötte, megette, s lekortyolgatott hozzá egy üveg bort. Délben lehevere- dett a pislákoló tűz mellé, egy jót aludt, s napnyugta felé nekivágott a Budapest felé vezető országúinak. Ez a kirándulás is ugyanúgy végződött, mint az elmúlt heti. Ha figyelték volna John Fine-t, akkor sem találtak volna semmi gyanúsat ebben az ártatlan szórakozásban. Csak jóval későbben derült ki» hogy ez a horgászással egybekötött kirándulás mégsem volt olyan ártatlan szórakozás. Szombaton este ugyanis mister John Fine, alighogy elhagyta Nyíregyházát, égy néptelen útszakaszon megállt, kinyitotta a terjedelmes poggyásztartót, és kiengedte belőle az ott elrejtőzött útitársait: Ralph Clarkot és annak segédjét, Jaroszlav G rabot, egy kárpátaljai ukránt, A búcsú csak pillanatokig tartott, előzőleg mindent részletesen megbeszéltek John Fine fényűzően berendezett kereskedelmi ügynökségén. A sűrű esőben, a sötétség leple alatt Clark és Grab nyugat felől észrevétlenül megkerülték a várost, s kijutottak annak északi határéra, a vasútvonalhoz. Itt elrejtőzködtek egy kertben, megvártál« a késő este induló teher- vonatot, arra ügyesen felugrottak, és még jóval éjfél előtt a határállomás közelébe értek. De még mielőtt a vonat befutott volna az állomásra, kiugrottak a vagonból és eltűntek a sötétségben ... Fél óra múlva halkan megkocogtatta valaki a vasútvonal melletti bakterház ablakát. A pályaőr azonnal kinyitotta az ajtót, mert már várta a vendégeket, és egyenesen a padlásra vezette őket, ahol már előzőleg illatos szóróból fekhelyet készített részükre. A ráncos képű, görbe orrú vasutas eléggé tapasztalt törvénysértő volt ahhoz, hogy ne terhelje felesleges kiváncsisko- dással a titkos szállást igénybevevő vendégeket. Clark sokra becsülte ezt a tulajdonságát. — Minden készen van? — kérdezte esőtől nedves arcát töröl- getve. A házigazda igenlően bólintott, — És mi van velük... az úti- társainkkal? — Ott is rendben van minden. — Mikor történhet meg az átkelés? — Meg kell várni, míg leszáll a köd. Addig csak pihenjenek, és ne türelmetlenkedjenek. A házigazda megfordult; alig hallható léptekkel távozott, s jól bezárta maga mögött a padlásajtót. Clark felöltözve leült a tetőablak mellé egy nyaláb szénára, maga mellé helyezte a pisztolyát. Sodort magának egy vastag cigarettát, rágyújtott. Az eső időközben teljesen elállt, a felszakadozó felhők közül kiragyogtak a csillagok. Szél kerekedett, s elkergette a felhők utolsó foszlányait is. Az égbolt teljesen kitisztult. (Folytatjuk)
