Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-13 / 61. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1965. március 13. 6. Különösen nagy érdeklődéssel ta- j nulmányozta végig Belograj leveleit és naplóját, egy vastag, kockás füzetet, melybe a fiatal katona hadiélményeit írta be az első naptól kezdve, ahogy a frontra került. Dzuba a negyvenegyes, negyvenkettes és negyvenhármas évet csak átlapozta, de lázasan olvasta az 1944 nyarán és őszén beírt feljegyzéseket, melyekben Belograj a kárpáti harcokról számolt be: a hegyi csatákról, a kárpátaljai fennsíkokon vívott ütköze- | tekről, az „Árpád-vomaT’-ról és a I Tisza völgyében lefolyt támadá- I sokról. Néhol még térképvázlato- | kát is talált a naplóban, úgy lát- | szik, Belograj nak szándékában • állott megírni hadiélményeit. A bőröndben könyvek is voltak, többek között Julius Fucsik egy verseskötete. 1 „Remek! Jobbat már nem is várhattam!” I Dzuba a bőröndöt pontosan arra a helyre tette vissza, ahol Belograj hagyta, majd kinyitotta a kupéajtót, és derűs mosollyal az arcán kilépett a folyosóra: biztos volt benne, hogy Belograj és a kínaiak valahol utolérik a vonatot. 1 A vonat rádióhírszolgálata közölte, hogy hídjavítások miatt a szerelvény kerülő úton fogja megközelíteni Jávort. I Estefelé az ukrajnai esőtől ragyogó tisztára mosott kék expressz berobogott a Ívovi pályaudvar üvegtetős csarnokába. Az utasok türelmetlenül tolongtak az ablakoknál — és amikor a per- ronon egy ívlámpa alatt megpillantották az elveszett kínaiakat és köztük a mosolygó Belograjt. hurrázásban törtek ki. Mégis csak jó dolog a repülőgép: amíg a vonat ideért, a lemaradt utasoknak bőségesen volt idejük még Lvov városát is megtekinteni. Dzuba azon volt, hogy Belograj észrevegye, mennyire örül a viszontlátásnak. Fáradozásának meg is volt az eredménye, Belograj mosolyogva, sapkájával integetett feléje. Dzuba lelépett a perronra, és közölte Belograjjal az újságot. — A vonatnak nagy kerülőt ! kell tennie, javítják a hidakat, j Legalább két napba telik, míg megkerüljük a kárpátaljai síkságot, és átkelünk a Tatárhágón meg a Jablonkai hágón. De onnan is csak majd autóbusszal lehet továbbmenni. Milyen pech! |— csettintett bosszúsan az ujjá- ival — pedig holnapra engem fel- , tétlenül várnak, halaszthatatlan j dolgom van! Ha itt volna a kocsim, négy óra alatt otthon lehetnék! — Üdvözlöm, Sándor Janovics, örülök, hogy megérkezett! Dzuba meglepetten fordult hátra. Magas, sofőrkabátos, fekete bajuszos ember állt előtte gyűrött, olajos sapkában, nyaka körül meleg sálat, kezén nagy bőrkesztyűt viselt. — Nahát, micsoda meglepetés! — örvendezett Dzuba. — Csak nem értem jött? — De bizony önért — mondta a sofőr, és kivillantotta aranyfogait. — A szövetkezet igazgatósága már nem győzi önt várni. — Hát ez remek! Azonnal .indulhatunk is, csak várjon, a csomagomat lehozom. Hallod-e, Belograj, nem tartanál velem? Hely van bőségesen, a csomagjaid is elférnek. — Boldogan! Van olyan bolond, aki lemondana egy ilyen gyönyörű útról? Egy pillanat, és máris itt vagyok. Belograj összeszedte a hölmi- ját, de mielőtt leszállt, még beszólt a szomszéd fülkébe. — Viszontlátásra, Vjera Gav- rilovna. További jó utat kívánok. Nézzen be visszafelé hozzám, itt a Kárpátalján, mert már látom, itt fogok gyökeret verni. Kicsit zavartan mosolygott, elővette blokkfüzetét, ráírt valamit, a lapot kitépte, és átnyújtotta az asszonynak. — Keressen a „Hajnal a Tisza felett” kolhozban. Gogol utca kilencvenkettő, Terézia Szárnak. Ha nem is leszek ott, felvilágosítást mindenképpen kap rólam. Vjera Gavrilovna szomorkás mosollyal nézte a fiatalembert, aki előtt még ott állt az egész élet... éppen egykorú volt az ő fiaival. — Könnyen lehet, hogy egyszer betoppanok hozzád. A Ívovi pályaudvar előtti kivilágított téren oldalt, egy rácsos kerítés mellett állt a jávori műbútorasztalos szövetkezet rozzant teherautója. A teherautó azonban csak látszatra volt ilyen rozzant. Elsőrangú „Mercedes” motor volt benne, bírta a hegyeket és a távolságot. A vezetőülésen három ember kényelmesen elfért. Szki- ban — így hívták a bőrkabátos sofőrt — a volán mellé ült, Dzuba mint házigazda a jobbszélen foglalt helyet, Belograjt maguk közé vették. Dzuba kényelmesen kányújtózkodott az ülésen, magára terítette a kabátját, s odaszólt a sofőrnek: — Indulhatunk. A sofőr bekapcsolta a fényszórót — ragyogó fény áradt szét az esőtől csillogó kövezeten —, majd bekapcsolta az önindítót, és a kocsi lassan megindult. Jobbra és balra elmaradtak az út mentén a még csupasz vadgesztenyefák, házak és villák, a külvárosban egy fürge villamos csilingelt utánuk búcsúztatót, aztán kiértek a néptelen, nyárfákkal szegélyezett országútra. Szikiban beletaposott a pedálba, s ráhajolt a kormányra. Belograj élvezettel szívta cigarettáját, s nézte maga előtt az utat. Dzuba hátratámaszkodott, s félig lehunyta a szemét, mintha szunyókálna. Most már biztos volt benne, hogy elgondolását sikeresen megvalósíthatja. A gép megállás nélkül rohant egyre délnek, a Kárpátok felé. Egyik falu a másik után maradt el mögöttük. Sötét, néptelen utcákon robogtak keresztül. Ritkultak a házak, már csak imitt- amott tűnt fel a ködben az útkaparó kunyhójában pislogó mécses. majd mintha teljesen megszűnt volna az élet, csak a gép vágtatott a vak sötétségben, maga előtt, keskeny sávon megvilágítva az utat. Eltűntek az utat szegélyező nyárfák is. Eltűnt az aszfaltút, s jól karbantatott makadámúinak adta át a helyét. Az autó már nem suhant olyan zajtalanul, az egyre erősödő szél be-becsapott az ablak mögé, s megrázta az üveget. Egyre hidegebb lett. A levegő olyan tiszta és olyan átlátszó volt, amilyet csak itt a hegyvidéken tapasztalhat az ember. Az égen ragyogóan tündököltek a csillagok, a láthatár szélén mint valami sötét hatalmas fal tünedeztek fel a Kárpátok. — Itt vagyunk hát a régen várt Kárpátoknál — szólalt meg Belograj. — Üdvözöllek. Verhovina! Régen nem láttuk egymást! A Kárpátok nyúlványai gyorsan közeledtek. A kocsi kanyarogva futott az emelkedő dombok között, egy éles hajtűkanyarban most balra fordult, s éleset csikordult, mintha a leselkedő veszélyre figyelmeztetné az utasokat Belograj egészen rádűlt Dzubára. — Vigyázz, hékás, még kirepülünk! — figyelmeztette Dzuba tréfásan a sofőrt. A kocsi lelassított az erősen emelkedő úton, a vezetőnek egyre gyakrabban kellett a második sebességre kapcsolnia. A táj mind fehérebb lett körülöttük, már a kerekek alatt is ropogott a hó. Belograj megbűvölten nézte a tájat, egy pillanatra sem tudta levenni a szemét a szeszélyesen kanyargó út mentén elsuhanó gyönyörű vidékről. Az ukrajnai sztyeppvidéken született, a tenger partján, egész addigi életét az ukrajnai sztyeppékén és Moszkvában töltötte, csak a háború vihara sodorta rövid időre a kárpátaljai hegyvidékre. De ez alatt a rövid idő alatt is megszerette, valósággal szerelmese lett a hegyvidéknek, élvezettel szívta be az üdítő tiszta magaslati levegőt. Amit C9ak tudott, ami csak valami vonatkozásban állott a kárpátaljai hegyvidékkel — könyv, térkép, útleírás —, mindent megszerzett magának, hogy minél többet tudjon meg róla. minél jobban megismerje.... Most az égbenyúló hegyek között Belograj minden egyes hegyet, hegycsúcsot megismert, vagy a saját tapasztalatai, vagya térképek és útleírások nyomán. Könyökével jobbra és balra megbökte útitársait: — No halljuk, ki tudná megmondani, milyen hegyék között járunk mosit, melyiknek mi a neve? A sofőr óvatosan körülnézett, de csak a vállát vonogatta. Dzuba nagyot ásított. — Tudja a jó ég. Hegy, hát hegy. Annyi van itt belőlük, hogy az isten se ismeri ki magát köztük, nem mindegy, melyiket hogy hívják? Iván Belograj diadalmasan felnevetett: — Nesze neked „kárpátaljai nemzetiségű” honpolgár! Ezek itt a Keleti-Beszkidek. Hogy lehet az. Sándor Janovics, hogy a saját szülőföldjüket sem ismerik? — Kis hallgatás után halkan hozzáfűzte: — Itt valamelyik hegycsúcson temették el két jóbarátomat, itt ontotta vérét Belograj is. Az autó egy éles kanyart vett, majd a behavazott bokrok és fiatal fenyőhajtások között egy lapostetejű, négyszögletes masszív kőoszlopxnál megállt. — Megérkeztünk a hágóhoz! — szólalt meg a sofőr — első ízben, amióta elindultak a lvovi pályaudvar előtti térről —, s kérdőn nézett Dzubára. Az csak pislogott rövidlátó szemével szarukeretes szemüvege mögött, és röviden ennyit mondott: — Még korán van. — Hogyan? — kérdezte Belograj. — Mondom, még korán van. — Mihez van korán? — Ahhoz, hogy pihenőt tartsunk. — Akkor hát gyerünk tovább, mit álldogálunk itt hasztalanul — vetette oda hanyagul Belograj. A sofőrfülke ponyvateteje hátra volt hajtva, úgyhogy Belograj akadálytalanul gyönyörködhetett a sötét égen tündöklő csillagokban. — Mondja, emlékszik Fucik első szovjetuniói útjára? — kérdezte hirtelen Belograj. — Fucik a Szovjetunióban? Miket beszélsz? Tudomásom szerint Fucik soha életében ki nem mozdult Jávorból. Kuporgatta a garasokait, még egy jó ebédet is sajnált magától, nemhogy egy ilyen utazásra költött volna. — Kicsoda? Fuciik? Az isten szerelmére tudja maga egyáltalában, hogy ki volt Fucik? Dzuba pontosan tudta, ki volt Julius Fucik, és azt is tudta, milyen helyet foglalt el ez a hős cseh mártír Belograj szívében, de most ugratni akarta a fiatalembert. (Folytatjuk)
