Tolna Megyei Népújság, 1965. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-30 / 75. szám

4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG 1965. március 30. Három legény egy faluban? Szabályban az idén 34 gyerek végez az általános iskolában. Mindegyiknek pontos, határozott elképzelése van arról, hol fog dolgozni, tanulni az iskola befe­jezése után. Az osztályfőnök már a félévi bizonyítvány kiosztása előtt be­szélgetett a gyerekekkel, szülői értekezleteken is szó került né­hányszor a pályaválasztásról. így közösen a tanulókkal együtt dön­tötték el, hova menjen, mit csi­náljon a gyerek, ha elvégezte az általános iskolát. Senkit sem kényszerítenek olyan helyre, ami­hez nem érez kedvet. Az arányokat egészségesnek lehet mondani. Valahogy meg­szűnt a láz, hogy továbbtanulni, mert csak annak van értelme, A 34 nyolcadikos közül 14 válasz­totta a középiskolát, legtöbben gimnáziumot. Húszán szakmát fognak tanulni. Érdekes, hogy a lányok többsége is inkább a szak­mát választja: 19 lány közül 9 tanul tovább. Hárman a helyi termelőszövet­kezetbe jelentkeztek. Ez a három fiatal marad a faluban. A töb­biek „kirepülnek” a megyébe, néhányah a megyehatáron túl is. Vizsgáztak a „Szakma ifjú mesterei" Sikerrel zajlottak le a „Szak­ma ifjú mestere” mozgalom vizs­gái Szeikszárdon, a Tanácsi Épí­tőipari Vállalatnál. Három szak­ma legjobbjait — asztalos, kő­műves és lakatos — jutalmazták. Hat arany-, három ezüst- és két bronzjelvényt szereztek a leg­ügyesebbek, a többiek oklevelet kaptak. A vizsgáztató bizottság megállapította, hogy az elmúlt év óta sokat javult a felkészülök elméleti és gyakorlati színvonala. Nem túlságosan biztató a kép: 34 végzős közül mindössze hárman maradnak itthon. Sokat beszélünk mostanában az elöregedésről. Alig van termelő- szövetkezet, ahol ne kísértene ez a jelenség. Most új generáció ke­rül ki az iskolából, egy faluban számottevő. Mégis úgy látszik, a helyzet változatlan marad, hiszen az a három nem sokat javíthat a statisztikán. Szabályban és bizonyára má­sutt is, kétoldalú a dolog. Miért maradjon a fiatal a faluban? Ha szakmát szeretne tanulni, min­denképpen el kell mennie, mert nincs ktsz, vagy valamilyen vál­lalat, ahol lehetősége nyílna az általa választott szakma megta­nulására. A lányok különösen nehéz helyzetben vannak. Nem akar mindenki varrónő lenni, mást pedig nem igen tanulhat ki a faluban. A végzősök közül né­gyen Kaposvárra mennek a Pa­mutfonóba, ipari tanulónak. El­mennek a faluból, sőt a megyén túlra is. A termelőszövetkezet igénve há­rom fiatal volt ebben az évben. Pontosabban kettőt tudnak elkül­deni szakmunkás-tanfolyamra. Ezenkívül még fogadnának fiata­lokat, úgy, hony egy idő múlva belőlük is szakmunka'■''kát ké­peznek. Csakhogy ez egy most végző fiatalember, vagy lány szá­mára nem biztató. A szabályi nyolcadikos fiúk leg­többje a lakatos-, a szerelő-szak­mát választotta. Elmennek Hő- gyészre, Tamásiba, három év múlva szakmunkások lesznek. A mezőgazdaság gépesítésének üte­me olyan, hogy néhány év alatt is számottevően megnőhet a ke­reslet a szerelők, a gépekhez értő szakemberek iránt. És biztosan szükség lesz azokra is, akik most a falutól távol szereznek szak mát. fófIENTEN 20. — Grisa. Grigorij Volovik. — Szóval te Grisa vagy, én meg Iván. Iván Belograj. — Clark cigarettával kínálta új is­merősét: — Gyújts rá, Grisa, jó szer ez a búbánat ellen. A tüzér vastag ujjaival kivett egy cigarettát, megpuhította, rá­gyújtott, mélyet szippantott, és a füstön keresztül barátságosan nézett szomszédjára: — Régen szereltél le? — Nem régen, ebben a hónap­ban. — És hol szolgáltál? — Amott ni — bökött Clark hüvelykujjával a háta mögé — a megszálló csapatoknál. — És most hova tartasz? Clark zavartan lesütötte a sze­mét, sapkáját mélyen behúzta homlokába. — Egyenes az irány, csak nem tudom mi lesz belőle — felelt zavartan. — Szóval, mint a vak mondta, majd meglátjuk. — Nyögd már ki, hova akarsz menni? — kíváncsiskodott a tü­zér. — Hát van a földön egy kis paradicsom, oda tartok én test­vér, a „Hajnal a Tisza felett” kolhozba, a Gogol utca 92. számú házba, oda, ahol Terézia Szimak lakik. Hallottál róla? Terézia ... — mondta Clark, és szomszédjá­ra kacsintott. A tüzér törzsőrmester komor arca lassan felderült. — És kicsoda neked ez a Te­rézia? — kérdezte nem minden ravaszság nélkül. — Nagynénéd? Nagyanyád? — őszintén szólva, még magam sem tudom. Egyelőre csak az ál­mom. — És miért ülsz itt nyugodtan, miért nem szaladsz hozzá? —cso­dálkozott a tüzér. A „leszerelt törzsőrmester” szo­morúan bámult az ablakon át a sötét éjszakába. * — Az ember szívesen bekerülne Vrftizrinofc ÍRTA: HUNYADY JÓZSEF RAJZOLTA: FRIEDRICH GABOR a mennyországba, dehát a bűnök nem engedik... — szólt, majd kis­vártatva komolyan hozzátette: — Hova mehet az ember ilyenkor éjnek idején? A vidéket nem is­merem, az ember még., a határ­ba is beleütközhet. Inkább várok reggelig. i — Megkopogtatta órájának üve­gét. — Hej, de lassan múlik az idő. Gyere, igyunk egy csésze teát. — Nem neked való cimbora va­gyok én. A tüzér kifordította nadrágzse­bét: — Nem tesz semmit. Clark karonfogta a törzsőrmes­tert és magával cipelte. Amikor a lépcsőn felmentek az első emeleti étterembe. Clark anél­kül, hogy hátrafordult volna, óva­tosan körülnézett. Vajon figyaük- e? Nem. Ügy látszik senki sem figyeli. A tágas étteremben sokan vol­tak. Leültek egy üres asztalhoz, Clark vodkát, sört és valami ha- rapnivalót rendelt. Jóízűen ettek, ittak, közben a „leszerelt törzsőrmester” egyre csak Teréziáról beszélt. Elmesél­te, mikor és hogyan szerette meg mikor és hogyan határozta el, hogy hozzá utazik. A tüzér he­lyeslőén bólogatott és barátságos mosollyal hallgatta társát. Clark olyan önfeledt lelkese­déssel beszélt, mint akinek fogal­ma sincs, hogy mi történik körü­lötte. A valóságban azonban egy pillanatra sem veszítette el ön­uralmát. Megfigyelt, ellenőrzött minden embert, aki” megfordult a nagy étteremben. Hátha valaki éppen őiránta érdeklődik. Clark nem is viselkedhetett másképpen szovjet földön. Az elővigyázatos­ság úgyszólván állandó állapotá­vá vált. A más szerepét játszó embernek szakadatlanul éreznie kell, hogy kitűnően játssza szere­pét, s hogy senki sem gyanakszik rá. A szomszédos asztalnál új ven­dég jelent meg, egyenruhás fiatal ember, sapkáján kis, mozdonyt ábrázoló jelvény fénylett. Clark egy szempillantás alat felmérte a legényt: szőke, göndör haj, ró­zsás arc, frissen borotvált áll, csil­logó tekintet. Clark, ahogy egy új embert meglátott, rögtön fel­tette magában a legfontosabb kér­dést: „Ki és mi vagy te? Féljek tőled, hízelegjek neked, vagy ba­rátkozzam veled?” Ha az illető nem fenyegetett veszéllyel, Clark szokás szerint még hozzátette: „Nem lehetne-e belőled, kedve­sem, valamilyen hasznot húzni?” A „leszerelt törzsőrmester” él­vezettel iddogálta a sűrű márciu­si sört, látszólag figyelmesen be­szélgetett a tüzérrel, de gondola­tai már a fiatal vasutasnál jár­tak. Megfigyelése szerint a legény talán egy hete. vagy még inkább egy napja tehette le a mozdony- vezetői vizsgát. Ez a magyaráza­ta annak, hogy ünneplő ruhában jelent meg az étteremben. Ünne­pel. A pincérnő keresztnevén szó­lítja, eszerint helyi, jávori lakos. „A boldog emberek nagylelkű- ek” — gondolta Clark —. köny- nyen hisznek és bárkit melegítő szárnyaik alá vesznek. Kezdjük meg a támadást”. Clark — mint­ha véletlenül történne — a vas­utas szemébe nézett. Néhány perc múlva megismételte ezt a fogást, de ekkor már mosolygó szemek­kel nézett a fiúra, a következő percben pedig rá kacsintott és fe­léje fordult. — Azok egészségére, akik az önállóság útjára léptek! A te egészségedre, mozdonyvezető elv­társ! — mondta ittas hangon és felemelte söröskorsóját, i A fiatal vasutas nem számított ilyen éleslátásra egy idegen ré­széről, elpirult, de azért ő is fel­emelte söröskorsóját, és el nem vette ajkától, amíg fenékig ki nem ürítette. Clarknak örült a lelke, hogy ilyen gyorsan sikerült beszédbe elegyedni ezzel a fiúval, akire olyan nagy szüksége van. — Te vagy az oka, testvér, hogy kitaláltam a titkodat — mondta, és megfenyegette az uj- jával. — Egyenruhád minden csillogó gombja erről a titokról beszél. Irigyellek: vagy öt évvel fiatalabb vagy miint ón, és máris ilyen szakmád van! — Neked nincs kit irigyelni! — válaszolt a vasutas a „leszerelt törzsőrmester” kitüntetésedre mu­tatva. — Hogy mondta Vászja Tyor- kin, a legendás hírű katona? — folytatta Clark. — „Ne nézd mi van zubbonyán, azt nézd, mit tesz ezután!” És mát teszek én ezután? Előveszem a nehéz csa­varkulcsot, a hidegvágót és a mozdonylakatosok többi szerszá­mát. Lehet, hogy a te tanítvá­nyod leszek. — Leszolgáltad a magadét? — Le. Itt Jávorban akarok hor­gonyt vetni. Szabad? Megenge­ded? — Szabad — nevetett a vasutas. — Megengedem. Clark úgy látta, hogy bátrabban folytathatja a barátkozást. — Mondd csak, mozdonyvezető, hogy hív téged az édesanyád? A vasutas nevetve válaszolt: — Vaszilij. — És mások hogy neveznek? — Gojda. Clark egy pillantással tetőtől talpig végigmérte a fiatalembert. — Hát igen, testvér. A neved, a szakmád, minden illik hozzád. Az én nevem Iván. Iván Belograj! Clark észrevette, hogy határőrök tértek be az étterembe. Befejezte a beszélgetést Vaszilij Gojdával, és ismét asztaltársához, a tüzér­törzsőrmesterhez fordult: — Igyunk barátom még egy pohárral, a te Klávád egészségé­re! Lassan iddbgáltak, Clark bele­merült a beszélgetésbe, és egy­szer sem fordult a határőrök felé, akik ellenőrizték a katonai uta­sok papírjait. Most a három határőr — egy fiatal hadnagy és két géppiszto- lyos katona — az asztalukhoz lé­pett. A tiszt az iratokat kérte. Clark kiürítette poharát, tenyeré­vel megtörölte ajkát, és lassan a zsebébe nyúlt. Mire elővette vas­tag tárcáját, a tüzértörzsőrmester már át is nyújtotta a hadnagynak bamafedelű könyvecskéjét és négyrét hajtott szabadságlevelét. A tiszt figyelmesen vizsgálta az iratokat. Clark viharvert bőrtárcáját az asztal szélére tette, és olyan ügyetlenül nyitotta ki, hogy tar­talma a földre szóródott. Mi minden volt ebben a vastag ka­tonai tárcában! Ujságkivágások a honvédő háború idejéből, a főpa­rancsnok dicsérő levelei a harcok­ban tanúsított bátorságáért, leve­lek, igazolványok, postai vevé- nyek, fésű, tükör, pénz, rendjel­igazolvány, ukrán népviseletbe öltözött szép lány fényképe... Clark mosolyogva szedte össze tárcájának tartalmát. — Bocsánat elvtársak! örö­mömben minden vacakot kiszór­tam, egy pillanat! — Miért nincs vállpántja? — kérdezte szigorúan a határőr. — Kérem az iratait. — Az iratokat? Tessék. Clark felvett a padlóról egy papírköteget, és átnyújtotta a hadnagynak. — Olvassa el, benne van, mi­ért nincs Iván Belograj törzsőr­mesternek vállpántja. Én már megtettem a magamét. Becsülettel jól szolgáltam, bár mindenki így tenn,e. — Mikor kapott engedélyt, hogy a határzónába jöjjön? — kérdezte a hadnagy. — Mikor? Ott van benne. Ol­vassa el. Március 5-én. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom