Tolna Megyei Népújság, 1965. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-07 / 32. szám
FODOR JÓZSEF: Sx. Simon Istvánt Új utak Óh új utak, szabad határok, S ha tetszik, vad víz, domb, avagy árok. Hol lábam tovalép: Űj út szabadsága, enyém te, Töltsd, hozd új s új csudád elémbe Ballagni, nézni szép. Óh új, s új zsákmánya a szemnek. Tájak, amint víg-szállva tűnnek. Tettel teljes napok! Kéz, láb még friss készsége, ép szem. Mindennel mindent és egészen! Ér zeng, a szív lobog. Óh tettek és szavak, s a térnek Végtelenjei! Meddig érnek Léptek, utak s a vad Képzelések, eszmék ragadnak; Tájaknak, még nem volt szavaknak, Hívó a tér, szabad. Mint friss, ép árboccal a Minden Partján, indulni újra, menten, Elem és vágy emel — Míg lehető és lehetetlen Fog még, percig, száz ismeretlen Képzelt ízeivel! MAKAY IDA: Irgalmazz! Nem gyötörhet, csak az, amit nem értek: a jelenségek zűrzavaros árja, nincsen békesség, csak az okhoz érve, az irgalom: a törvény, ha kitárja magát egészen, és a neveken átvilágít az egyetlen jelentés, renddé feszülnek a kusza szálak, ha a szememben engedelmesen kialszik mind a félelem, csodálat, csak*az alázat ragyog csendesen: örökmécse a türelmes tudásnak, s gyűlölnöm, félnem sem, de értenem lehet, mi volt, s van, Éretted kiáltok: irgalmazz hűvös, fényes értelem! jával a lányt, ledobta a lóról es elmenekült. Keserű haragra fakadt Beke Pál. Kiszámolt tízezer törököt és mind leölette, majd tisztességgel eltemettette őket a derzsi kapuhoz. Hát így van ez a domb, — magyarázta a vénember és istenments ha akadt volna valaki, aki kétségbevonja! Esték estére múltak, az öregből nem apadt ki a szó. Megtudtuk, hogy hol úszkáltak a legszebb hattyúk a Laposon Ott persze akkor még tó volt — mesélte — got nem is tó, hanem tenger, mert olyan nagy hattyúk, amiken lovagolni lehet, csak a tengeren úszkálnak Ezen se hitetlenkedett senki, meg azor sem. hogy a vén Tukuznál kü lönb varjúleső nincs az egész pusztán. Csak éppen kiment a szérűskertbe, ki tudja, hogy csinálta? — tíz-tizenöt varjút fogott, Nem volt rosszabb a húsuk a pósztorpecsenyénél, csakhát főzni kellett istentelenül, mert ahogy az öreg mondta: némelyik még Kossuth apánk lova után csipegetett. Évek évekre múltak. Hol kövérebb. hol soványabb varjakat adott a szérűskert. Születtünk, haltunk és az öreg olyan idős volt már mint a határ, amikor egyszer azt újságolta, üzent .a fia Amerikából. Mindenki eltá- totta a száját, mert úgy tudtuk, olyan mint kóró a pusztán, de ő csak erősködött. hogy majd meglátjuk mi mindent küld neki egyszer a gyerek. Ha jók leszünk, ad nekünk is a sok jóból. Csak várni kell, amíg ideér a kocsi, mert az az ország jóval túl van még Budán is. Csak várjatok pernahajderek, várjatok, mondogatta. Hát vártunk, pyolcan-tizen mindig nyálasán hallgattunk, amikor az amerikai mogyoróról beszélt. meg az édes körte-féléről, amelyik olyanforma mint a szamárkenyér. csak sokkal finomabb. Egyszer december derekán, egy havas reggel, ökrösfosatok vitték a búzát a városba. Az öreg felkéred zkedett az egyik szekérre. Vitte a gubás zsákot is. Körülugráltuk, mintha az már teli lenne finomsággal. A vénember csak nevetett: — Bírjátok ki holnapig, a fene üssön meg benneteket, akkor örüljetek... A szekerek az öreg nélkül jöttek vissza. Senki se tudta hová tűnt. Közben nekifogott havazni, három napig dühöngött az idő és a vén Tukuz Balázst gondolatban már mindenki eltemette, amikor beállított a tanyára. Lerázta magáról a havat és csak annyit mondott: — Megjött a csomag! — ezzel a konyha közepére tette a zsákot. Volt abban minden: nyalóka, selyem- és medveszíjcukor, lekvár, meg narancs és mogyoró, meg szamárkenyér-féle. Amikor egymásnak estünk a sok jó falaton, az öreg csak nevetett, sokat sejtetően, fölényesen: — Mit marakodtok, lesz még több is, hozok még többet is. Csak most nem bírtam! Nem bírta a göthös vállam. Ettünk, majszoltuk a cukrot, jutott belőle mindenkinek, pedig odatódult az egész majorság. Megnőtt az öreg respektje: hát mégis igaz az a gyerek, ott Amerikában. A vénember bólogatott, hogy milyen a fia háza, — mert látta róla a fotográfiát meg, hogy hány hold földje van a gyereknek, hány száz tehene, és hogy mekkora görögdinnyék teremnek ott. Persze abból a magból, amit ő küldött a birtokról. Hajnalnak indult a nap, amikor szétszélledt a bámész tanyasi nép. Akkorra a zsák is kiürült, a négyes konyha is kihűlt. Amikor mindenki elment, az öreg feje alá tette a gubás zsákot, magára húzta a nagvka- bátot és olyan elégedettnek látszott, mintha megnőttek volna a dinnyék a nyáron. Reggel valaki rugdosni kezdte a zsalut. Kicsődültünk a hideg kőre. ott remegtünk, amikor a rangidős béres kinyitotta az ajtót. Csendőrök voltak. — Na szedje a motyóját vén lókötő! — mordultak rá Balázs „Armageddon unokája” Nevezik pedig őt egyszerűen Viszi Péternek — a keze után, s bizonyos ,, Armageddon” szekta tagjának, „unokájándk” — a hite szerint. Bajuszra és fizimiskára éppen olyan, akár a többi ember. Ugyanazon a lyukon nyeli le a kolbászt, amelyiken a hitetlen Farkas Pali, az ájtatos Bedő Gáspár vagy a képmutató Csáki Marcel. Almában épp úgy horkol, mint az öreg Mikulás bácsi, s majd mindent úgy cselekszik, ahogy a többiek. Ha valahol kiejtik a nevét, mégis fülig szalad majd minden száj. Van Péternék másik tisztességesebb neve is, de azt csak a tanácsházán tudják. Ezt, amelyiken emlegetik, a népi ^bölcsesség adta neki, miként a Tutajost annak, aki a Maroson ereszkedett le és úgy telepedett meg a községben; a Göthöst a köhögésnek és a Görbét a hajlotthátúnak. Szóval Péterre úgy ragadt mostani elő- neve, hogy amit a két szeme meglátott, azt a két keze ott nem hagyta. Nem tolvaj ő azért, sem nem zsivány, mert lopni meg vinni — az kettő. A tolvaj fölfeszíti a tyúkólat és zsákba rakja a kövér jércéket, elemeit a füstről a sonkát, amíg Rozi néni a litánián morzsolgatja az olvasói, de ő ilyet nem tesz. Ellenben ha a dűlőúton baktat és megbotlik egy szőrtarisznyában, a piactéren rátalál egy dagadt bukszára, azt magához veszi, mert az ő prófétája, életben és hitben vezérlő I Armageddonja küldötte azt neki. Vagy ha egy tyúk bekaparja ma- j gát a kerítés alatt az ő portájára, az sem igen kárityál többet, mert bácsira. Az öreg a konyha tégláit leste, majd fogta a pipáját és odaállt a puskások közé. Megindult a találgatás. Senki se tudta mit csinált az öreg. Voltak akik azt mondták a fia miatt vitték el, mert kém. Mások megint kétségbevonták, hogy amerikás gyereke lenne. Bizt s lopta a nyalánkságot, azért tették vas alá. Két nap se múlt, beállított az öreg. Azt mondta, csak tanúskodni vitték valamiért, megtette a vallomást és hinten hozták hazáig. Még a szakálla közötti kél; foltokat is megmagyarázta: eltört a hintó tengelye, leesett. Szerencsére a hóba. mert különben jobban is megütötte volna magát Ennyit mondott, többet semmit, pedig körülkaptuk, vártuk a cukrot, vagy hogy legalább azt mondja, mikor hozza a csomag nvásik felét. Hiába ácsingóztunk mellette: csak végighordta rajtunk nagy szürke tekintetét és lefeküdt. Álmában jajgatott, nyöszörgőit, segítségért kiabált. Éppen fel akartuk költeni, hogy megkérdezzük mi baja. amikor megint rugdosni kezdték az ajtót. A gazdatiszt volt: — Idefigyeljenek, akik befogadják ezt a vén tolvajt a konyhájukba, már hurcolkodhatnak is Ki a hóra! Ez a parancs! Értik?! Néhányan szép szóval szabadkoztak, hogy éjnek idején hová menne az öreg, meg hogy megfagy odakint.. Balázs bácsi intett: — Ne ajnározzatok már. ha itt nem lehetek, akkor hazamegyek. Van nekem birtokom, lehetek ott... — Nincs takarója, Balázs sógor! Hogy marad ott meg a hóban? . Megfagy! — szánakoztak rajta az asszonyok. Az öreg huncutul nevetett: — Hát a csomag! Van abban lópokróc is! Nem is egy. Ott van otthon. Azt már hazavittem. A kuk.ástanyán megint hinni kezdték a gazdag amerikai gyerek meséjét, amikor a vadőr újságolta. hogy az öreg Tukuz, csonttá fagyott a szárkupacban. Armageddon azt is neki vezényelte, méghozzá egyenesen a fazekába. Jó hozzá, s ezért a mezőn is oda-odasúg neki, mikor elpotyog a szekérről a közös kukoricája vagy a Gajdacsi háztájija mellett: „Péter testvér, ebből a tengeriből neked küldök egy zsákkal, s nemkülönben Gajdacsi kövér lucernájából három villával”. S mivel Péter hívő ember, úgy cselekszik, ahogyan engedelmes bárányhoz illik, fogja és viszi. A parancs — parancs. Ha egyszer-egyszer megcsípték, akkor sem jött zavarba soha. El- oldalgott, mint a leintett puli, s azzal magyarázta magának az esetet. hogy bizonyára rosszul értette, amit Armageddon lélek- hangon közölt vele. Ezért gyakrabban és áhitatosabban kell nyá- lazni a biblia lapjait és jobban kell ügyelni, nem ólálkodik-e gonosz szellem valahol a mezei adomány körül. Különben dolgos ember Viszi Péter, nem tart se köznapot, se ünnepet, se karácsonyt, se újesztendőt. Csak akkor ül be a tisztaszobába, ha egy-egy testvére meglátogatja. Ilyenkor viszont lehet a legnagyobb dologidő, szél hordhatja a meggyűjtött szénát, nap pergetheti az érett gabonát, Péter a kamrasarokba támasztja a vasvillát, szögre akasztja a kaszát: csak a testvérrel, Armageddon másik „unokájával” konzultálja a bibliát. Ha egy hétig marad a testvér, akkor egy hétig ünnepel. Most is ünnepe volt. Valahonnan az ugari tanyákról tisztelte meg egy testvére. Három teljes napig silabizálták a bibliát, olvasták elölről hátra és hátulról előre, mígnem ráböktek arra a cikkelyre, ahol effélével ijesztgetik az emberiséget: És jöni fognak kígyók, békák, és hiénák és farkasok, és tífusz és kolera meg minden, és sötétség lön, és mind elpusztulnak, akik letértek az igaz útról. Péter is megrettent, de testvére meg vigasztalta, hogy „ők megmaradnak és sokasodni fognak, és újjászületik majd a föld minden gonoszság, fertelmesség, bűn és termelőszövetkezeti mozgalom nélkül.” Bezzeg megörült ennek az irgalmasságnak Armageddon unokája és terjesztette is nagyapja igéjét boltban, kocsmában, borbélynál, s a hitetleneknek a bibliát is felmutatta. Az értetlenebb- jének türelmesen magyarázta, hogy előbb csak „három napos sötétség lesz, aztán meg vakító világosság, aztán jön a forróság és a hideglelés, majd elszabadulnak a pokol szörnyei és nyavalyái”. Volt is foganatja a jövendölésnek, mert az öregasszonyok erről suttogtak és a boltos mind eladta a gyertyáit, az emberek meg mind a kocsmában vártak 0 világ végét. Hiszen asszonyaiknak is meg kellett érteniük: ha már úgy sem sok van hátra, legalább ezt a kicsit töltsék jó helyen. A teheneket azért persze hogy megetették. a disznót is levágták, s még Péter is tett vett, rakta, ra- kogatta az új házat a Rozmaring utca sarkán. De még a szamarat is elvitte, hogy vizsgálná meg az állatorvos, mert kehel, márpedig mióta a lovat be kellett adni a közösbe, csak ezzel fuvarozgat, mert hogy ezt nem tiltja az alapszabály. Ahogy ott állt a sorban, s fogta a Tüske kötőfékét, megint csak rákezdett a mondókára. — Bizony, testvéreim, meg van ez jövendölve. Mert Armageddon megsokallta a bűnt, a ihpzsisá- got meg a fertelmességet. Kórász Gáspár, aki ugyan a keresztelő óta sem lépte át a templom vagy valamely vallási szekta küszöbét, még rá is kontrázott. — És mind elpusztultok és keselyük lakmároznak csúfságos testetekből ... Kamarás András is értette a tréfát. — Nekem pedig Armageddon még azt is megsúgta, hogy mindez azért szabadul ránk, mert elrugaszkodtunk a földtől. És csak azok maradnak meg, akik Péternél feliratkoznak az új rendbe... — Hiába kunéroznak, ez már így lesz. Nem találkozunk sokan, az bizonyos... Az öreg Kárász kilépett a sóka- dalomból, egyenesen oda, ahol Péter szorongatta a Tüske kötelét. — Hát idefülelj, te félkallan- tyus! Azt mondod, mind elpusztulunk? — Mind, aki nem kedves neki. — Akkor 'minek rakatod azt a■ kőházat ott a sarkodon, te? Te lágyfejű! — Érre is van feleletem. Mert az igazak megmaradnak, és én is igaz testvére vagyok Armaged- donnák. — Unokája nem? — No igen ... — De hát akkor még nagyobb korpászsák vagy, Péter! Mert ha mind elpusztulnak itt a népek, ha Minyó Menyhért is, Ugrón Pál is ebsorsra jut,yakiknek pedig a legszebb házuk van a faluban, meg ha a te ... nem kímél senkit, semmit, hát csak lesz hol meghúzódnod néhány testvéreddel! Ott a nagyvendéglő, a művelődési ház, meg a mi házaink, a mi tanyánk... valamelyik csak megtenné? Péter nem szólt, gondolkodott, összenézett Tüskével, a kalap karimája alól végiggusztálta a ha- hotázó, hasukat fogó parasztokat, majd megrántotta a kötőféket. — Gyere, Tüske, gyere.. . — Az, látod, jó lesz! — bugyborékolt Korászból a nevetés. — Válasszon magához mindenki megfelelő társaságot! TÉNAGY SÄNDOR: Este Este a költők hangosan énekelnek, szívükben megvilágosodik a dal, állhatatosak, megszállottak, akár a hittérítők és a forradalmárok. Este minden egyszerűbb, az asztali lámpa karcsú fénye alá húzódik a világ, minden, mi lényeges, jól látható, s minden lényegtelen a sötétbe mosódik. Este a költők nem figyelnek: hallgat-e rájuk valaki, mondják, mondják az egyedül-pontos szavakat, posztópapucsban, házikabátban repülnek a város fölött, amíg a város tingli-tangli dalocskákat énekel. Este a költők magukra zárják az ajtót, hogy jobban érezzék önnön szabadságukat, jelszóként írják a szobafalra: a költők szájából semmi sem hasztalan, s lekattintják a rádiót, mert hinni akarják, hogy fontosabbat is tudnak mondani, mint az Esti Krónika.
