Tolna Megyei Népújság, 1965. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-23 / 45. szám

IMS. február 23. TOLVA MEGYEI VÉPŰJSAG Műkedvelők Arcok — emberek r A kilométeróra van körül táncol. Ide-oda hány­kolódunk a művelődési autóban a göröngyös úton, de sietni kell, mert az első része a színjátszók­nak már megérkezett Kövesd pusztára, bennünket várnak. Az egyik huppanónál megin­dul a nagydob meg a harmonika. „Tulajdonosaik” egyszerre ugra­nak és a kocsi közepén össze­koccan a fejük. — De kemény fejed van, Gyu­la! — nyomogatja homlokát Bencze János, közben nagyokat nyögdécsel. A derűs eset felvillanyozza a társaságot és most már teljes a jókedv. Régi történeteket mesél­nek egymásnak a falujárásról, melyeket élcelődéssel tarkítanak. Mesélnivaló bőven akad, mert a Tolnai Kulturális Egyesülés színjátszói gyakran látogatnak el egy-egy községbe, vagy nagyobb tanyára. Viszik a szórakozást, a kultúrát a megye legeldugottabb zugaiba is. Helyes kezdeményezés volt a megyei könyvtár részéről, hogy a propagandához „felhasználják” a tolnai színjátszókat és az eszt- rád együttest. Eddig a legna­gyobb problémát a gépkocsi szolgáltatta. A közelmúltban el­intézték. hogy minden alkalom­mal igénybe vehetik a művelő­dési autót. — Munkánk azért így sem lett sokkal könnyebb, de legalább a szállítással nem kell bajlódnunk, — újságolja Raksányi Vilmos, a színjátszó csoport vezetője. — A próbákon kívül nagy fáradságot jelent esténként a tájolás. Más­nap reggel a gyerekeknek dol­gozniuk kell, pedig későn érünk haza. Havonta kétszer mennek vi­dékre és egy-egy egész estét be­töltő előadást tartanak, legtöbb- nyíre távol Tolnától. A művelő­dési autó kétszer fordul a szín- iáís-ókkal és mire nekikezdenek az előadásnak, bizony már késő r'-'e van. A jól összeszokott lel- 1 s kis gárda szívesen végzi a f' -asztó munkát. A néhány .; reg” valósággal magával ragad­ja a fiatalokat, akik már úgy megszokták a színpadot, mintha örökké hivatásos színészek lenné­nek. A nézők tapsa elismerés és egyben jutalom. Ezt érzik ők, akik szabad idejüket feláldozzák, hogy azok is szórakozzanak, akiktől távol esik a kultúra központja, a város. Lassan beér a gépkocsi a fa­luba. mert itt már csak óvato­san haladhatunk a megfagyott kocsinyomok között. A szegényes kis terem már zsúfolásig meg­telt a puszta lakóival. Érthető az érdeklődés, mert nem minden nap történik ilyen nagy esemény. A színpad előtt a gyerekek fog­lalnak helyet kis székeken, a kö­zépen a mamák, papák és az öregek helyezkednek el, míg a fiatalok leghátul a nézőtér álló­helyén. Az ajtót még egyre nyitogatják, újabb nézők érkeznek, kezükben a szék. mert három óra hosszat a napi munka után állni, mégis csak kellémetlen. I színjátszók ,a------------ hátsó, öl­tözőnek nevezett helyiségben végzik az „utolsó simításokat”. Nagyon mostoha körülmények uralkodnak ebben a helyiségben. Két rozzant szék és egy hasonló asztal, a rozoga kályhában pis­lákol ugyan a tűz. de olyan hi­deg van. hogy vacog mindenki. Pedig ezt a darabot nyári ruhák­ban kell előadni! ök azonban már megszokták a megpróbálta­tásokat, nem lehet egy pusztán Nemzeti Színház! H árom csengetés és a függöny előtt Schmidt János köszönti a nézőket, majd bejelenti: — A háromfelvonásos zenés vígjáték címe, Feleség férj nél­kül. Szereplők: Licike, Potyondi Zsuzisa, Péter, Halasi Béla. Gusz­ti, Raksányi Vilmos, menyasz- szony, Raksányi Lívia, édesanya, Bajza Emma. Mindenkinek jó szórakozást kívánunk! És a két „segéd” elhúzza a füg­gönyt. megkezdődik a színjátszók második műszakja. Nem hiva­tásos színészek, ezt minden laikus pillanatok alatt észreveheti, de a|> szívük, igyekezetük és nem utol­sósorban lámpalázuk talán azi1 igazi színészekét is felülmúlja.i Hónapokig tanulták ezt a dara-i bot és jó néhányszor közönség! előtt is eljátszották, de a szerep lés előtti és közbeni láz, mindem1 műkedvelőt újból és újból kísérti Halasi Péter a darabban a ked-1 véne, ő az aki a közönség szívét1 leghamarabb meghódítja az ügye-1 fogyott barát szerepében. Moz-1 gása, arcjátéka és szövegmondása1 kitűnő. Igaz már hosszú idők óta1 otthonos a színpadon. A többiek1 is tudásuk legjavát adják és a közönség nem tud kifogyni a tapsból és a tetszésnyilvánítás­ból. A tolnai színjátszóknak pedigj ez többet ér, mintha a legkriti­kusabb szakértő nyilatkozna mun­kájukról elismerően. Három óra a színpadon és a nézőtéren. Mindkét helyen ez idő alatt elfelejtkeznek az emberek mindenről és a szórakozásba te­metik magukat. Mindkét fél, a színjátszók, és a közönség is meg­elégedetten távozik. Kint már melegíti a gépkocsivezető az autó motorját, bent a műkedvelő „mű­vészek” sietve, harapják a szend­vicseket, kortyolgatják a hideg sört. :— Talán a második fordulóval, éjfél után egyre otthon lehetünk — mondja Raksányi Lívia. Na­gyon szeretne már otthon lenni mert megfázott a tegnapi előadá­son, szinte alig tud beszélni, annyira berekedt. Reggel korán kell kelni. I Metsző szél fúj •*.»?*­■---------------------------!— vat is ke­v ergeti. Kellemetlenül oda-oda fújja az ember arcába. Melegedni sehol sem lehet. Mégsincs senki se elkeseredve,' egyetlen panaszt sem hallani. Sok megpróbáltatást ki lehet bírni, há az előadás jól sikerült és a közönség elégedett volt! Az előadás után már min­denki leteszi jelmezét és reggel már a Szakmájában dolgozik. Kü­lönös emberek. Óvónő, szövőnő, adminisztrátor, elektrotechnikus, halbiológus; este pedig műkedvelői1 színjátszó. Különös varázsa van a kultúrának! Fertői Miklós Szalagavató a „keriben“ Mozgalmas nap volt a szombati a szekszárdi közgazdasági technikumban. A KISZ-szervezet délután gyűlést tartott. Úgy is lehetne mondani, hogy ünnepi gyűlést. A negyedikes KISZ-vezetők búcsúztak, átadták helyüket az alsóbb osztályo­soknak. Őket most már az érettségire való fel­készülés foglalkoztatja legjobban. Később a szülők jöttek el, hogy megbeszél­jék a félévi bizonyítvánnyal kapcsolatos problé­máikat, szó került a pályaválasztásról is. A diákok addig is, míg a szülői értekezleten róluk folyt a szó, készültek a „nagy ünnepre”. Rendezgették az osztálytermeket, süteményt hoz­tak, megterítették az asztalokat, egyszóval: min­dent előkészítettek, hogy mire megkezdődik az ünnepély, minden kéznél legyen. Fél hétkor a negyedikesek felsorakoztak az osztályteremben. Fehér blúzban a lányok, sötét ruhában a fiúk, ünnepélyes, megilletődött arccal mindannyian. Szép számmal jöttek el a szülők is, akik tanúi akartak lenni gyermekeik „fel­nőtté avatásának”. A szekszárdi papák és mamák közül majdnem mindenki ott volt, távolabbról nem nagyon jöhettek el a szülők. A közgazda- sági technikumban hét megyéből vannak diákok és ha nálunk nincsenek is nagy távolságok, sok időt vesz igénybe az utazás. Takács Zuzsa szavalata után Kreskai Mária kért engedélyt az iskola igazgatójától, hogy fel­tűzhessék és viselhessék a piros színű szalagot. Bársony Róbert igazgató néhány közvetlen, ked­ves szóval fordult a végzősökhöz. Arra figyel­meztette őket, hogy a szalag nemcsak dicsőséget, de feladatot is jelent. Ezután a harmadikos ki- szistákra került a sor. ök tűzték fel a 84, most már „nagydiáknak” számító negyedikesnek a kis szalagot, amelyen aranyszámok mutatják a le­telt négy évet: 1961—1965. Ezen az estén, az igazgató és az osztályfőnökök is maturálóvá fia­talodtak. A hagyományokhoz hűen, ők is meg­kapták a piros szalagot A hangulat lassan oldódott. Az izgalommal ve­gyes büszkeség csak később formálódott fel­szabadult jókedvvé. Persze lehet, csak az volt az oka, hogy ké­sett a vacsora, mert „valami szervezési hiba csúszott közbe”, ahogy Bazsó Gyurka mondta. Az ő hajtókáján is ott a szalag, most vacsoravárás közben barátjával, Martók Istvánnal beszélget. Egyikük sem szekszárdi; Bazsó Zala, Martók Somogy megyéből jött ebbe az iskolába. Meg­kedvelték Szekszárdot, de dolgozni mégis otthon szeretnének. így, ha sikerül az érettségi, vissza­térnek mindketten „szűkebb hazájukba”, Zalá és Somogy megyébe. Invitálnak, hogy szívjunk el egy cigarettát, mert most, ezen az ünnepélyes napon még azt is lehet. Valóban sokan összegyűltek a folyosó végén. Először kóstolhatják meg a cigarettát úgy, hogy a tanár mosolyogva megy el mellettük. Persze akad itt is olyan, aki azt vallja, hogy nem árt az óvatosság, mert „hátha most megfigyelik a tanárok, hogy ki dohányzik”. Vacsora után teljésen feloldódott a hangulat. Az emeleten két osztályban táncoltak. Egyikben azok maradtak, akik a csárdásokat, keringőket kedvelték jobban, a másik termet a modern tán­cok rajongói vették birtokukba. Helyesebben: mindkét helyen mindenki táncolt, mert szinte percek alatt cserélődött egyik-egyik terem közön­sége. Végül mégis csak a magyar muzsika győzött Közben tizenegy óra lett. és a megállapodás szerint addig tart a vigasság. Ilyenkor az a szo­kás, hogy szépen megkérik az igazgató urat, és akkor együtt maradhatnak még egy órára. A kérésnek ebben az esetben is volt eredménye: folytatódott az ünnepség. A lányok fiúgúnyoló nótába kezdtek, persze a fiúk sem hagyták ma­gukat. A végeláthatatlan felelgetés nevetésbe fulladt amikor az egyik fiú, talán a csipkelődő nótától felhevülten bejelentette a lányoknak: „tiltakozom”. Lassan lejárt az „ajándékba” kapott egy óra is. Utoljára még, talán köszönetül a hosszabbí­tásért, elénekelték az „igazgató bácsinak” a bécsi munkásindulót (-». -U Nevetni a legnagyszerűbb do- Log a. világon, annyi, mint min- dériről megfeledkezni, csak ar­ról az egyről nem, amiért, neve­tünk. Nem öncélú a nevetés. Nincs az a rosszkedvű ember, akit valamennyire fel ne vidí­tana. ha csak egy pillanatra is egy gyermek kacagása. Az emberek szeretnek nevet­ni. Amikor egyik barátommal arról beszélgettünk mennyi ne­vető embert látni mostanában, így fejtette ki a véleményét: „vidám dolgokon mindig nevet­tek az emberek. Régen és ne­vettek, most is. Nincs ebben semmi különös." Nincs igaza. A jókedv a vi­dámság mindig valami kapcso­latban van az élettel. Próbáld megnevettetni az elkeseredett embert. akinek éppen súlyos problémája van: nem sikerül. Mesélj viccet olyan embernek, aki kedves hozzátartozóját gyá­szolja: nem nevet. Holott talán éppen ő volt a legnagyobb vicc- mesélő korábban, amikor rende­zettek voltak a dolgai, nem bán­totta. semmi. Próbálj mosolyt csalni gyermeked arcára akkor amikor tudatod vele, hogy nem. kapja meg a játékot, amit any- nyira szeretne. Nem sikerül. Régen is nevettek az emberek. Ez igaz. De vajon láttad-e azt az embert nevetni, akit aznap dobtak ki az állásából? Láttad-e nevetni a parasztot, amint a szántóföldet túrta? Láttad-e ne­vetni azt a gyereket aki egész nap nem evett? Vajon nem azok nevettek akkor is, akik rende­zett viszonyok között. kiegyen­súlyozottan, gondtalanul éltek? Sohasem lehetett látni nálunk annyi vidám, mosolygó embert mint manapság. És soha nem volt a viccmesélésnek olyan nagy divatja mint ma. Furcsá­nak találod-e. ha baráttal vagy ismerőssel találkozol, és ezzel kezdi a beszélgetést.: ,,hallottam egy jó viccet.” A képen látható nevető em­berek személytelenek. Nem je­gyeztük fel a nevüket, nem kér­deztük meg a foglalkozásukat. Nem ismerjük családi körülmé­nyeiket, sem az életüket. Csak a nevetésüket örökítette meg a fényképezőgép. Az első talán tízéves forma kislány. Ennyi látszik a képről, ennyit tudunk róla. Lehet, hogy csak egy tábla csokoládénak örül, lehet, hogy ennél sokkal kisebb dolognak. Sugárzik az arcáról a boldogság. Nem tudni kik a szülei. nem is érdekes. Csak ránézel az arcra, és nem tudod feltételezni, hogy rosszul élnek, valamilyen aggasztó prob­lémájuk lenne. Mert akkor nem tudna ilyen őszintén neveim a kislány. A másik képen fiatal lány. Szinte mosolyogni kell az em­bernek ha ránéz. Hány és hány ilyen lányt látsz az utcán, a munkahelyen, az iskolában. Elé­gedett az életével. Talán elérte azt. amire vágyott, lehet, hogy csak ezután jut el odáig. Nem önfeledt a nevetése, mint ahogy egy jó tréfán kacag az ember. Valahogy bizakodás árad belőle. Munkásnak képzeli az ember a harmadik arcot. Olyannak, aki mindig úgy kezd hozzá a legne­hezebb munkához is, hogy „na majd kifogunk rajta valahogy." Hamiskásan hunyorgó szeme is olyan mint amikor valaki ne­hezen boldogul valamivel végül aztán mégis sikerrel megoldja a feladatot. Tipikus parasztarc a negyedik. Számtalan képen látni hasonlót, nagyon sok művészt megihletett már a sokféle érzést tükröző, és takaró paraszt arc. Ez mégis mintha különbözne a többitől. Vagy csak a nevetés teszi? Rit­kán lehetett látni azelőtt neve­tő parasztarcot. De nyugdíjas parasztot sem. Ebben az esetben könnyű volt a riporter munkája. Nevető em bért találni nem megy ritkaság számba. (Túri—Kónya)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom