Tolna Megyei Népújság, 1965. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-03 / 28. szám
4 TOLNA MEGVET NEPÜJSA6 196;'. feSruár % Új bűnözési hullám Nagy "Britanniában Uj kísértet bolyong a londoni East Enden és más külvárosokban, olyan kísértet, amely a közelmúltig csak a chicagói és dallasi hírekkel borzongatta meg az európaiakat: a revolverek gyilkos kísértete. Ugyanúgy, mint Nyugat- Németországban, itt is sok ártatlan vér folyt a karácsonyi ünnepek idején és újévkor. Egy fiatal riporter életével fizetett azért, mert meg akart védeni egy tejárust a megvadult fenegyerekektől — de legalább klasszikus módon, tőrrel gyilkolták meg. A többi példa már jellemzőbb az „új hullámra”, bocsássanak meg nekünk ezért a kifejezésért a francia filmesek. A hatvanas évek fiatal revolverhősei nemcsak saját zsebük érdekében gyilkolnak, hanem kedvtelésből is: megnyílik a söröző ajtaja, lövés dörren, a vendég kiejti kezéből a poharat és haldokolva lerogy, a banda eltűnik. A támadó és áldozata között semmilyen okozati összefüggés nincs. Ez gyilkolás a gyilkolásért, bosszú a bosszúért. Bosszú — miért? A mai civilizált embert nem egyformán érinti a bűnözés másmás fajtája. Egyébként ez nem is új dolog. A kalózok iránt nem csupán az állam és a hatóságok érdeklődtek, hanem a költők is, hősöket mintáztak róluk. Nem is csoda tehát, hogy a Glasgow— London vonalon közlekedő vonat rablóira mért kemény büntetés ellen számos értelmiségi emelte fel szavát, akiket nem úgy ismernek, mint a társadalmi rendszer rombolóit. Közöttük Graham Greene, a világhírű író is, aki a lapok hasábjain csatlakozott azok- hoz^akik-megvetésüket fejezik ki az olyan társadalmi rendszer ellen, amely ilyen keményen bünteti a pénzrablást, de .össaehason- líthatatlanul enyhébben a testi sértést. Ezzel egyidőben — különösen Graham Greene — dacosan csodálatukat fejezték ki egy ilyen „merész és nem mindennapi tett intelligens végrehajtói iránt”. A gyilkosság — az már egészen más. A bűnözés e két válfaja gyakran együtt jár: az áldozatok gyakran nyomorúságos, vagyonuk védelmében esnek el, amely megGUNTHER-PRDDOHL szerzéséért a tolvajoknak valóban nem volt érdemes akkora kockázatnak és hajszának kitenni magukat. A rendőrség nemcsak, hogy együttműködésre szólítja fel a lakosságot, hanem úgyszólván kéri, hogy vegye kezébe a törvénykezést! „Ha úgy látják, hogy megtehetik, akkor csak előre és üssék a tolvajt!” — mondta a Scotland Yard egyik vezetője. Tanácsokat is ad. A tolvajokkal szembeni ellenállásnak a megfigyelésnél kell kezdődnie. De ugyanúgy, mint ahogyan a politikában, a gyanúsnak látszó személy följelentése a rendőrségen, a szubjektivizmus következménye is lehet, ugyanígy a bűnözés terén is a gyanús személyek utáni nyomozás destruktív jellegű pszichózist teremthet. A lakosság háromféleképpen reagál a Scotland Yard felhívására, vagyis a három klasszikus embertípus módján: John: Nem avatkozom bele, feleségem van, meg gyerekem. Jack: A helyzettől függ. Ha látom, hogy az ellenség nem túl erős, vagyis, hogy van esélyem, akkor közbelépek. James: A rendőrség nem tud mindent egyedül elintézni. A mi érdekünkben áll, hogy segítsünk neki. Nem félek. Visszaadom az ütést. A második típusú feleletből volt a legtöbb, ami még egyszer megerősíti azt, hogy az átlagember se nem gyáva, se nem hős. A James-ekből van a legkevesebb, de azért van belőlük: a napokban, míg egy jól ismert, de még szabadlábon lévő banda egy álarcos, magas* termetű jamaicai vezetésével egy bankban garázdálkodott, a járókelők és a gyerekek az épület előtt álló autójukat betörték és az üvegszilánkokat a gépkocsi kerekei alá dobták. A támadók ugyan megszöktek, de azért megemlegetik az embereknek ezt az önkezdeményezését. A rendőrség és a lakosság közötti együttműködés fő akadálya a rendőrségnek az a kizárólagossága, amellyel elhatárolta magát a polgároktól, az a titokzatossága, |amelyet önmaga teremtett meg, hogy fenntartsa tekintélyét. Együttműködni a rendőrséggel — még ha ez az ember érdekében is iál1 — i nem népszerű dolog |A Scotland Yard legutóbbi felihívása talán azért érdekes, mert ('olyasmit jelez, aminek még a *|rendőrség vezetői sincsenek tudatában. Lehet, hogy mindenkinek iérdeke, közvetlen, nyilvános el- (• lenőrzést bevezetni a rendőrségiben, a lakosság teljes részvételével?! Erről még csak gondolkodónak, hangosan még senki sem i mondta ki; PORTUGÁLIA-------- egy nyugatnémet riporter szemével D 2. A közeli templom órája tizet üt. Parancs harsan a téren. A fiúk vigyázzba állnak, a zászlók magasba szöknek, a dobok recsegnek, az oszlop menetkész — irány a templom! Előremegyünk, lerövidítjük az utat. Portugál tolmácsunk utat tör számunkra a zsúfolt templomban. Úgy tűnik, az egész város itt van. Kívülről dobpergés hallatszik. Megszólalnak a harangok, kinyílnak a kapuk és középen feszes léptekkel bevonulnak az ifjak. Rövid katonás vakkantós és a csoport megáll az oltár előtt. Ismét parancs és felemelkednek a zászlók. Csend, pisszenés sem hallatszik — jön a pap. Sarkában két tökmag, zöld ingben és „S” betűvel az övcsatjukon: a mipistránsok. Megkezdődik az istentisztelet. Elhallgat az orgona, a zászlókat meghajtják. A pap prédikál. A tolmács fordít. Szó van a hazaszeretetről, az engedelmességről, a keresztény nemzeti öntudatról. És természetesen az ellenségről is, akik Portugáliát belülről és kívülről fenyegetik. Az ifjúságnak harcolnia kell. Félóra múlva vége a zászlóavatási színjátéknak, Az ifjak úgy távoznak, ahogy jöttek: feszesen, büszkén, kemény léptekkel, dobpergés közepette. A templom kiürül. Visszamegyünk az iskolához. A tolmács beszédes: — Tudja, hogy Önöktől kaptuk az ötletet? Nem tudunk semmiről. — 1936-ban meghívták fiataljainkat Berlinbe az olimpiai játékokra. Az önök Hitlerjugendje. A tolmácsot nem lehet fékezni. — Buta helyzet volt számunkra, a Mocidadé akkor még nem létezett. Salazar megparancsolta: 24 órán belül alakítsuk meg az állami ifjúsági szervezetet. Mikor az első küldötteink megérkeztek Berlinbe, még nem volt egyenruhájuk sem. Repülőn küldtük utánuk. Egy alsóbb parancsnok tartott beszédet, — az iskola egyik tanítója. Angoláról beszélt és a fenyegetett tengerentúli megyékről. Becsuktam a szemem, az élettérre gondoltam, a vérrögre, és az őrhelyre. Neveket olvasnak fel. Az ifjak előrelépnek, összeverődnek a sarkok. Karok lendülnek magasra feszes üdvözlésre. A parádé folyik. A pap lóbálja a szenteltvíztartót. Ragyog a fiatalok szeme. A tolmács hozzámhajol. — ö az iskolaigazgató. — Ki? — A főtisztelendő. PÁRÁDÉ Három nappal később ismét Lisszabonban vagyunk. Utinaptá- runkon feljegyzés: „Portugália napja”. Nemzeti ünnep. Reggel kilenckor visznek el a szállóból. A város olyan, mint egy méhkas. Egész Lisszabon talpon. Zászlók, amerre csak nézünk. Egyenruhák, indulók. Praco do Comercio-nál a legnagyobb a tömeg. Katonák ezrei lábhoz tett fegyverrel. Egy óra múlva kezdődik a nagy katonai parádé. A hatalmas tér köré tribünöket építettek. Középen a kormánytribün. Tolmácsunk odavezet. Furcsa érzésünk van: mi ma itt Salazar kiválasztottjai közé tartozunk — a hierarchiához. A tömeg nőttön nő, egyre újabb csapatok érkeznek menetelve. A tömegen izgalom lesz úrrá. Ez egyre erősödik, ahogy az óra közeledik. Az első nagy luxusautók a térre gördülnek, megállnak a tribünök előtt. Tábornokok szállnak ki, tiszteletre méltóak, harciasak, tele rendjelekkel. Megszólalnak a harsonák, tíz óra. A kormány érkezik. Kocsi kocsi után. A dísztribün megtelik. A feszültség fokozódik. Kürtszó — megérkezett Salazar. „A nemzet atyja”. Kiszáll a kocsiból, „Portugália napja” megkezdődik. A nemzeti himnusz betölti a teret. Egy tábornok lép a szónoki emelvényre. Csak félfüllel figyelek a tolmács fordítására. A „fenyegetett hazáról” szól a beszéd. A hazaszeretetről, az áldozatkészségről és hősiességről. Angoláról, a nyugatafrikai portugál gyarmatról, amit itt hivatalosan „portugál megyének” neveznek. Ismét beszéd, ismét ujjongás. Mozgás a tömegben: Salazar a legmagasabb kitüntetéseket nyújtja át az angolai katonáknak. Egy éppen kitüntetett, lábnélküli ejtőernyős tiszt mankóval, nagy fáradsággal letérdel az államfő előtt. Tolmácsom átkarol: — Salazamak ajándékozza érdemkeresztjét. A „nemzet atyjának”. A tömeg ujjong. Megkezdődik a parádé. Oszlop, oszlop után menetel előttünk. Holnap a tengerentúli „megyébe” menetelnek, harcolni és meghalni: GYEREKMUNKA Következő uticélunk északra fekszik: falu Braganca közelében. Itt kell megismerkednünk az ország egyszerű embereinek életével. Útikönyvem festői népünnepélyekről, álomszerű falvakról, a fennsík rideg szépségéről beszél. Ez alkalommal van időnk, nem vagyunk az órához kötve. Javaslom, térjünk le a főútról és haladjunk egy kicsit a torony irányában. Néhány kilométerrel odébb felfedezek valamit, ami építkezésnek látszik. Teherautók kerekeitől kikoptatott mellékútra térünk. Valóban építkezés. A földmunkák és az alapfalak arra mutatnak, hogy itt gyár épül. Lassabban haladunk. Számozott kosarakat látok, amelyek kísértetiesen, maguktól mozognak. Megállunk. Kiszállunk a kocsiból és felmászunk az útmenti töltésre. A számozott kosarak nem maguktól mozognak. Gyerekek viszik a fejükön. Hét-tizenöt éves gyerekek élő láncot alkotnak, a betonkeverőgép és az attól 150 méterre fekvő építkezés között. Egy munkafelügyelő lelkiismeretesen jegyzi minden kiürített kosár számát. Az építkezési vállalkozó hozzánk lép kényelmesen, tomposam, kedélyesen, nevetve. — Nem iskolaköteles gyermekek ezek? A tolmács megelőzi: — Csak részben. A legtöbb elmúlt már 10 éves. Portugáliában csak négyéves az iskolakötelezettség. — Milyen hosszú a gyermekek munkaideje? A vállalkozó megrántja a vállát: — Nyolc óra, mint mindenkié, — És mennyit kapnak ezért? — Normális napibért. Ameny- nyiben a kiszabott feladatokat teljesítik és nem lustálkodnak; — És mennyi az? — 25 escudo. — Óránként? Buta kérdés volt. Egymásra nézünk. Az építési vállalkozó a vállát vonogatja: — Nem vagyunk Németországban, Senhor. Higgye el, én sem örülök ennek. Csak azért teszem; hogy ne éhezzenek. Ők és a szüleik. 25 escudo jó napibér egy gyermeknek. A felnőttek se sokkal többet kapnak. Kiszámítom: 25 escudo kb, 3 DM-et tesz ki. A FALU Serapicos kis falu Braganca mellett, Portugália északi határa közelében. Az idő hűvös és barátságtalan. 1000 m magasan járunk. Kevés a termőföld. Sok kő, sok szikla. A szántóföldek kicsinyek, a éhség nagy. A föld nem tartja el a falu 400 lakóját. A hivatalos ok: a talaj. A parasztok rozsot termelnek. Az aratás alig nyújt annyit, hogy az életüket fenntartsa. Itt kitűnő hely volna gyümölcstermesztésre. Idő kell azonban, amíg a fák teremnek. Miből éljenek közben? így hát a rozsnál maradnak. Kezembe veszem a földet, uj- jaimmal morzsolom. Jó, fekete föld. Miért éheznek hát? * Éjszaka magas lázam van. Valószínűleg náthás lettem. Orvos után érdeklődöm. Tolmácsom méltatlankodik. — Most éjszaka? És itt, vidéken? Alig van orvos vidéken. A parasztok a természettől ellenálló- képesek. És a gyengék? Na igen, a természet maga is segít. Azonkívül minden kisvárosban van egy „DISPENSARIO” valami gyógyszerészféle, receptkötelezettség nélkül, kiképzett tanácsadó. Reggel elmegyek a gyógyszertárba. Valamit tennem kell a láz ellen. Fehérköpenyes úr fogad: (Folytatjuk) ma már mindenki tudja Amerikábant hogy stompaHATOT, NEM CHERYL SZÚRTA LE ÖNVÉDELEMBŐL, NA NEM LANA TURNÉK/... ÍGY TÖRTÉNT...: ..es elérkezik, a bosszúra alkalmas pillanat.. STOMPANATO HAGYATÉKÁBAN EGY EV MÚLVA EGY LEVELET TÁLALNAK A HOZZÁTARTOZÓK... É .. . ^lu.lkL=>h, ÍU.. QyCAJt, 6 / fi A BIZONYÍTÉK A RENDŐRSÉGRE KERÜL, f 959. AU- Gusztus s.-án összeül a los Angeles-i törvényszék, hogy ÍTÉL ETET HOZZON... ,-----_________________________________ I FOLYTATJUK.
