Tolna Megyei Népújság, 1965. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-01 / 1. szám

CSANÁUX JÁNOS: Balázs Sándor Téli kép Hóban állnak nehéz traktorok. Fut a szán, a könnyű hó ropog. Nap süt, hull az ólmos zúzmara, tündércsengőt ráz a ló nyaka; láthatatlan szálon kisesikót, meleg oldalához simulót köt magához. A Nap aranya alatt büszkén görbül kis nyaka, ha rászusszan egy ló-anya csók. Mint kiket meglódított a tél, egy varjúhad az ég szélinél vészt jósló iramban kevereg. Ég és föld közt egy korong kerek síkját rajzolják, mely billeget károgva, mint kárhozott sereg: hódítani, rabolni kitört, de már elfeledte, hol a föld, mely felemel; ápol, eltemet! Fázva csipogják anyjuk nevét a kék ágakon a cinegék. Fölöttük a galambházakban — úgy tudják, központi fűtés van. Alattuk az élelmes veréb vigyázza a nagyságos macskák késrejtegető, kesztyűs mancsát, míg kilopja a ty űkok szemét. Fent dolgoznak szorgos cinegék. Nyugton növeszt most bundát, hasat kutya, macska a kályha alatt. Nagyon jó barát ok lettek ők tavaszig, míg ezt a jég-időt — rejtegetve az orr fintorát — jó melegben álmodozni át. De egy langyos tavaszi napon elcsattan majd pár véres pofon, s felébreszti a jámbor kutyát. Kint fagy hasít fákat, ágakat. A tavalyi akác jól hasad: fejszét üt egy kemény kéz bele. szikrázik a fejsze élete s elsőként vág a görcsök közé. Aztán már fa-ék hasít eret a hasábban, míg kettéreped. S a föld-kemény téli táj fölé puha füstöt csavar a — meleg. legedett — Pitymallatkor eldőlt Poroszország sorsa! A franciák mindjárt kezdetben nagy sikere­ket értek el, a poroszok és a szá­szok visszavonulásba kezdtek, de Napóleon küzdelembe küldte Soult, Lannes, Augereau és Ney hadtestjeinek, valamint Murát lo­vasságának legjobb ezredeit... — Nem akarok Napóleonról be­szélni! ■— kiáltott Fiaton dühö­sen, mert már érezte, hogy lőpor­füstös az arcuk, és valahol meg­mozdult egy kéz, hogy kioldjon egy szürke bombát. — Nem szereted Napóleont? —: A royalista lázadás leveré­séig szerettem. Pantó dühösein félrenézett, a szája egy ideig lassan, tehetetle­nül mozgott, mintha valami miatt mentegetőzni akart volna, de nem volt hangja, azután váratlanul Fiaton arcába hajolt. — Tudod, hogy hányszor halt meg Napóleon? — Semmi közöm hozzá! — Háromszor halt meg... Pantó arcán szétnyíltak, meg összehúzódtak a magabiztos, rozs- tlaszínű vonalak, meg a mozdula­tok is, és nem hallotta, amikor Fiaton elmondta, hogy a kelet­angliai Norfolk megyében, Swaff- ham város piacán tegnap nyolc­van atomjelvényes ötvennégy font tíz shillingért elárverezte a több száz millió fontos Vulkán mintá­jú légikötéléket és a hidrogén­bombákat. — Egy portugál hajós — mond­ta izgatottan Pantó — csak azért fedezte fel az Egyenlítőtől kétezer kilométerre Szent Ilona szigetét, hogy legyen egy nehezen megkö­zelíthető hely, ahol Napóleont el­pusztíthatta a rák. Ez volt az első halál. Hallgasd a másikat: Lowe, a sziget kormányzója rettegett a császártól, megmérgezte arzénnel. Egy svéd könyvet is írt a gyil­kosságról. Megvizsgálta Napóleon egyik hajtincsét, a haj grammon­ként 10,38 mikrogramm arzént tartalmazott. Egy egészséges em­ber hajában 0,8 mikrogramm ar­zén lehet... A harmadik. Szent Ilonán nem az igazi Napóleon halt meg. Az igazi megszökött a szigetről, egy ideig optikus volt Veronában, majd amikor a fia haldoklott, Bécsbe szökött, a Sasfiókot akarta Látni, de a schönbrunni kastély parkjában az őrség agyonlőtte... Pantó arca teljesen fekete volt a lőporfüsttől. Időnként zárt te­nyérrel belevágott a levegőbe, és látni lehetett, hogy bármelyik pillanatban kész lenne eldőlni, mint az óriásfa. — Egyszer elhatároztam, hogy abbahagyom a dohányzást — mondta szárazon, közömbösen. — Naphosszat lovon ültem a gyakor­lótéren, a zsebembe dohányt szór­tam, papírt tettem, és megfogad­tam, hogy csak akkor gyújtok rá, ha a lóháton egy kézzel, a zse­bemben meg tudom sodorni a ci­garettát... Fiaton tudta, hogy megtanult farmermódra cigarettát sodorni, de még mindig arról szeretett volna beszélni, hogy Pántot az ismerősei barátságosan köszöntik az utcán, és nem oldalognak el mellette, szerette volna megmon­dani neki, hogy megint ott volt abban a faluban, ahol a telepesek megálltak a bedeszkázott abla­kok előtt, és már nincsenek meg a hosszúnyelű fejszék, de Pantó megint közbevágott — A harcban csak győzni lehet, vagy meghalni! Napóleon öt nap­pal a lemondása után a fontai- nebleaui palotában elbúcsúzott Caulincourt-tól, a harci táskájá­ból, amelyet mindig magával hor­dott, kis opiumoldatos üveget vett elő, amiben az a gyorsan ható méreg volt, amit Yvan doktorral készíttetett a malo-jaroszlaveci csata után, amikor majdnem fog­ságba esett, és kiitta az egészet... A háború. A csodálatos és lo- vagias eldőlések a padláson, mi­közben idegesen zúgtak fönn a bombázók, és a friss, erőteljes karcsapások a Dunán, oda és vissza. A harminchetedik feketéi itták. A nevek és címek már könnyedén billegtek a levegőben, Angyal utca, Uzsok. Papenheim ezredes, azután egy nagy tartály trinitrotoluol, uránkemencék, plutóniumművek .. . Az ötvenedik feketénél Fiaton közbe akart ki­áltani, hogy hazudik, mert az oxigén nyolc protonja és nyolc neutronja sokkal több és tisztes­ségesebb energiát képes leadni, mint a deutérium és a lítium egyesüléséből származó halálos hidrogénenergiák, es ha eí iehet­Miért maradt agglegény ? (f1 sopaki agronómus volt és v'* agglegény. Hogy miért ag­ronómus, az nem szorul magyará­zatra: ennek tanult ki, szerette a falut, a földet és értett is hozzá. De, hogy miért maradt agglegény, annak külön históriája van. Apja elesett a háborúban, és az özvegyen maradt édesanyja nem ment újra férjhez, hanem minden szeretetét egyetlen fiára hal­mozta. Amikor elvégezte Keszt­helyen az akadémiát, hazajött gazdálkodni. Annak idején a földjüket beadták a Dózsának, őt pedig meghívták agronómusnak. Nem házasodott meg, nem akart az anyja nyakára asszonyt hozni, megvoltak ők szépen, kettesben. De miután az anyját eltemette, akkor sem változtatott az életén. Megmaradt legénynek, jobban mondva agglegénynek, hiszen már a negyvenötödik évét ta­posta. A faluban persze megszólták — olyan helyen, ahol sok a gyerek és minden rendes ember meg­házasodik, könnyen szapulják a magtalant és a nőtlent —, de az­tán egy-két év és tudomásul vet­ték. Ha neki így jó, ám legyen. Máskülönben, a dolgát jól végez­te és nagy része volt abban, hogy a Dózsa szépen boldogult. — Biztosan van valakije a vá­rosban — mondogatták, mert lát­ták, hogy vasárnaponként kibicik­lizett az állomásra és beült a győri vonatba. Talán így is maradt volna vé­gig, ha nem jön a faluba az új tanítónő, Takács Klára. Volta­képpen nem is új, hiszen itt szü­letett, itt is serdült fel, az apját azonban, aki szintén tanító volt, ne bontani az oxigént, akkor az erőművek a levegőből, meg a ten­ger vizéből, szédületes lehetősé­gek ... Megint legyintett, azután valaki az asztalukhoz ütődött, megrezzentek a poharak, és a ne­héz kávégőzből felbukkant Kubo- yama, a halászhnjós rádiójelzése: ...23 X BDO... 3335... APS 998 ...majd szürke körvonalakkal le­zuhant egy bomba. — Comenius megnősült — mondta Fiaton idegesen. Pantó legyintett. — Gyáva volt. — Az apja hősi halált halt. — Mindenki gyáva. Egy ideig hallgattak. — Panajotnak egy fehér Vol­gája van. Pantó egyelőre nem válaszolt, a tányéron megforgatta a kávéscsé­szét, az arca elszürkült, mintha nagyon szomorú lett volna. — Igaz, hogy keveset tudunk egymásról, de engem tulajdon­képpen nem is érdekelnek a töb­biek. — Az első hívásra eljöttél. Fiaton ekkor a nagy tengerjáró hajókról és a termelésekről akart beszélni gyerekkori barátjával, mert zavarban volt, kellemetlen volt a helyzet érzelmessége, az­után a hetvenegyedik fekete után már megfeledkezett a halászfre­gattokról és a lomha tankhajók­ról. elfelejtette a termelési sta­tisztikákat, hogy Japán évente majdnem kétmillió bruttóregisz- ter tonna hajótestet épít, és a világ személygépkocsi-termelésé­nek a fele Amerikában bonyoló­dik le. Tulajdonképpen minden­ről megfeledkezett, furcsa és ide­ges érzések támadtak fel benne, érezte, hogy nagyon hideg van, mert a plusz harmincöt Celsius- ban nagyon hideg volt, és nagyon szerette volna Pántot a bizony­talan agyagfallal látni. — Az az érzésem, mintha tu­lajdonképpen megöltek volna té­ged — morogta kedvetlenül, és Pántéra nézett. Pantó arcán összemosódtak a lőporfüstös vonalak, és idegesen megrándult a szürke bajusz. Egy ideig furcsán, gyanakodva hallga­tott. mintha kitért volna valami elől, és a fejleményekre várt volna, azután penészes dohány­szagra, srapnellokra meg lőele­áthelyezték máshová és persze, vitte a lányát is. De most, hogy nyugalomba ment az öreg Takács, ide tért vissza, ahol most a lánya folytatta az ő mesterségét. Amikor meglátta Klárát, csak ámult. Mi lett abból a kis szöszke fruskából, akit még gyerekkorá­ból ismert! Szép, sudár, komoly lány, olyan, mint az a fiatal nyár­fa, amit ő ültetett az udvar végé­ben, ezelőtt négy évvel. Amióta Takácsék visszajöttek, Csopakinak sűrűn akadt dolga náluk. Hol ez, hol az. Egyszer a pedagógusföld dolgában, máskor a padlásteret elkérni gabona- tárolás céljából, majd a villám­hárítót javíttatta meg az iskolán, bár ez nem az ő dolga lett volna. Mindig kitalált valamit, hogy a leányt láthassa. Klára, Klári, Klárika. Ö tette ezt vele, a szép barna szemével, a szelíd, akarat­lan kacérságával. Ezért van ma is itthon, ezért nem biciklizett az állomásra és nem ült a vonatra, Meghívták Takácsékhoz uzsonná­ra. öltözik gondosan, veszi a sö­tétkék ruháját, köti az ezüst színű nyakkendőjét, húzza az új cipő­jét, pedig fenemód szorítja a lá­bát. U a jól meggondolja, — töp- rengett a tükör előitt — nem nagyon okos dolog ez. A lény mindössze huszonkét éves, az apja lehetne, és mégis mit csi­náljon. ha egyszer..s Volt már ilyen eset, nem egy, még nagyobb korkülöribséggel is. Igen, ma lesz a napja, hogy megmondja neki. Eddig egy szó­val sem említette mennyire tet­szik neki, de azért Klári tudja, érzi és talán viszonozza is. Más­mekre gondolt, mert tüzér volt — Fegyverrel a kézben itt is, ott is, lovagiasan — ismételgette makacsul, mintha egy iskolai fel­adatot akart volna bemagolni, és valami megint megrándult az ar­cán, de az is lehet, hogy egy fény csapott a szemére. — A lovagias katona is öl. Szemrehányóan visszanézett. — Távcsővel látom, hogy az ellenséges üteget áttelepítették egy másik tüzelőállásba, ez az üteg egy órával ezelőtt száz em­beremet levert, és tudom, hogy egy óra múlva megint tüzelni fog. Napoleon a wagrami csatá­ban ... Fiaton reménytelenül és kime­rültén hallgatott. Már este volt. A presszósnő a kötényébe nyúlt, és többször egymás után meg­csörgette az aprópénzt. — Kétszázhetvenkét forint het­ven fillér. Fiaton szerette volna megbe­szélni ezzel a fegyelmezett, szürke emberrel, akit gyerekkorukban valamennyien, az egész Angyal utcában Pantónak neveztek, és akivel lejártak az agyaggödörhöz, meg máshova, hogy soha többé nem mennek fel a padlásra, se az Angyal utcában, se máshol, és nem kell lovagiasan eldőlnie, mint az óriásfenyőnek, de Pantó megint közbevágott — A nevemet sehol se említsd! A villanyrendőrnél se lehetett vele beszélni, ahol zöld jelzésre vártak, mert Pantó hirtelen előre dugta az állát, mintha a meleg gépszagban lőporfüstöket keresett volna, nem is törődött Fiatan­nal, rövid, magabiztos mozdulat­tal biccentett, azután áttört az utca másik oldalára, mintha erős karcsapásokkal a Dunát úszta volna át. Belefúródott a gyanút­lan tömegbe, vitte magával a na­póleoni csaták stratégiai tervét és a hidrogénbomba-képleteket. Jól­szabott szürke ruhája, fegyelme­zett magatartása megtévesztő volt, és ebben a nagytömegű, nehéz utcában csak egyedül Fiaton tudta, hogy Pántét, tulajdonkép­pen már az Angyal utcában, a padláson meg akarták ölni képp mért ragyogna úgy fel az arca, ha találkoznak és mért hall­gatná olyan figyelmesen, még ak­kor is. mikor az apjával a fejtrá­gyázásról beszélget? Vagy talán csak teszi magát? Csak férjhez akar menni. Lehet. Minden lány férjhez akar menni. De ő azt sem bánja és ma megmondja neki. Biztosan számít is rá, különben miért kiáltott volna utána az ab­lakból: — Aztán pontos legyen! Ebben az is benne volt: — Be­szélj már vén csacsi, mondd meg, hogy... Megnézte az óráját. Fél öt. Fél hatra beszélték meg, még van egy órája. Milyen lassan telik ilyen­kor az idő. Addig beragasztja a múlt héten szerzett bélyegeket. Mert mint minden agglegénynek neki is megvolt a bogara: a bé­lyeggyűjtés. Már diákkorában el­kezdte, de igazából az anyja ha­lála után. Egész csinos kis gyűj­teménye volt, köztük néhány rit­ka darab. Ezért jár Győrbe, nem asszonyt keresni, handln bélyeget. Vett és eladott, csereberélt a szépszámú győri bélyeggyűjtővel, akik vasárnap délután találkoztak egy kerek asztal körük Legutóbb is jó vásárt csinált. Adott két új'zélandit és egy japánt egy szu- dániért, amiből nagyon kevés van a „piacon”. Szép kék bélyeg, hi­bátlan fogazató, kakaócserjét áb­rázni gyönyörű példány. Odalépett a sublódhoz, abban tartotta a bélyegmappát. Ki akarta húzni a fiókját, de az nem engedett. Szokta ezt máskor is csinálni, kiszáradt már a lelke is ennek az öreg jószágnak, meg kellene faggyúzni, vagy gyalulni, no majd a jövő héten sorát ejti. Nagyot rántott rajta, mire a fiók tetején lévő mappa a nagy len­dülettől kirepült és a még be nem ragasztott bélyegek szétszáll- tak a szobában. Valami ötven­hatvan. mert ez elmúlt hetekben a sok tennivaló, no meg a Klá­rika miatt nem jutott hozzá, hogy velük foglalkozzék. Fölkapkodta a földről a mappát és a bélyegeket és nekilátott a ragasztásnak, mindegyiket a maga helyére. De hol a szudáni? Itt lesz az, a többi között, csak meg kell keresni. Nyugodtan, nyugodtan! — bíztat- gatta magát, de hogy nem találta egyre nyugtalanabb lett. Hová az ördögbe tűnt el? Ú jra. meg újra átnézte a bé­lyegeiket, átlapozta a map­pát, hogy nem csúszott-e be a la­pok közé. Kiborította á sublód fiókját, hogy talán oda hullott. Volt ott minden, nadrágszíj, cipő­húzó, kiégett villanykörte, törött képkeret, és sok más agglegiényi kacat, de a bélyeg sehol. Már csupa por és piszok volt a ruhája, a gallérja összegyűrődött, a nyakkendője félrecsúszott, a ke­ze fekete, a homlokáról csüngött a veríték. Ráadásul a sok topogás- tól, mászkáJástól az új cipőben szörnyen égett a lába, ledobta hét és csak úgy zokniban folytatta a nyomozást. Az idő pedig múlt, már félhetet mutatott az öreg falióra és ő még mindig nem indulhat el Kláriék- hoz. A szudáni nélkül nem mehet. Leült a díványra, hogy Isissé ki­fújja magát és ekkor mit lát? Az egyik ledobott cipő a talpával ál­lott fölfelé és a talpén ott kéklik a keresett bélyeg. Nyilván odara- gadit, keresés közben. — Megvagy! Megvagy! — ug­rott fel és azonnal nekilátott, le- áztatni. Nagy gonddal tette, hogy a fogazata meg ne sérüljön. No most már mehet, át kellene öltözködni, mosakodni, tiszta in­get húzni, lenne abból nvolc órá is mire elkészülne. Késő. Most már nem mehet. Nem teheti ma­gát nevetségessé. Majd holnap el­mondj- Klárinak, hogyan járt a szudámival. Remélhetőleg megbo­csát. De ha nem akkor jobb is, akkor nem egymáshoz valók. Klári má«nap nem fogadta a köszönését és nem állt vele szóba.' Csopakit a szudáni megóvta a házasságtól. \

Next

/
Oldalképek
Tartalom