Tolna Megyei Népújság, 1965. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-09 / 7. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPŰJSAG 1965. január 9. A Vosshod parancsnokának naplója „Napkelte“ bolygónk felett Irta: V. Komarov, a Szovjetunió űrhajós pilótája, mérnökezredes, a Voszhod űrhajó parancsnoka, a Szovjetunió hőse. N. Melnyikov alezredes irodalmi leidolgozása. (Rövidítés.) V. Átléptük a hanghatárt az ellenkező irányban. A túlterhelés észrevehetően csökken. Kicseréljük benyomásainkat. Magnetofonszalagra rögzítettem valamennyi benyomásunkat. érzésünket. Hozzá kell tennem, hogy a magnetofon korábban is működött, nem kevés észrevételünket jegyezte fel a szalag. Ereszkedés közben mind a hárman dolgoztunk. Mint láthatják, a munkaképesség még ilyen körülmények között sem szűnt meg. Ez ismét azt bizonyítja, hogy teljes mértékben felkészítettek minket a túlterhelésre, a bonyolult program mindvégig való teljesítésére. A Föld már egészen közel van. Kis lökés, kiugrott a fékező ejtőernyő, s egy idő után kinyílt a földreszállító rendszer ejtőernyője. A túlterhelés teljesen megszűnt. Kinézünk az ablakon, körülöttünk fehér felhők, mint a vatta. Ugyanilyen felhőket lát az ember a repülőgépből. Felkészültünk. Mindjárt földet érünk. Milyen érzés lesz? Tudtuk, simán érünk földet. Mégis mind a hárman zökkenésre készültünk fel. Leültünk a padlóra. Teljesen váratlanul értünk .földet. Valahol alattunk egy kis nyikorgás hallatszott, meg- csdkordult a homok. És csodálatos csend. Valóban földet értünk volna? — gondoltam csodálkozva. Hisszük is. meg nem is. Semmi kétség, a Földön vagyunk. Ez aztán igazán sima földetérés volt! Kimásztunk a hajóból. Valamelyikünk így szólt: „Milyen hűvös van a Földön!” Valóban friss és nyirkos a levegő. Borús idő. A hidegtől összehúztuk magunkat, majd bemásztunk a hajóba a zakónkért. Borisz kihozta a rádióadót. Körülöttünk nagy csend. Repülőgépek keresnek minket, nehéz megtalálni bennünket, pontosan a megadott helyen szálltunk le. Látjuk, a felhők mögül előbukkan egy repülőgép, majd ismét eltűnik a vattaszerű fehérségben. Nem vett észre minket? De igen. Ismét előbukkan. Integetünk. Mellettünk meg már egész kis tömeg áll. Megállt három teherautó, egy traktor. A földeken dolgozó emberek meghallották, hogy valahol a közelükben földet értek az űrhajósok. Keresni kezdtek minket. Most itt áll melletünk vagy húsz ember. Mindannyian gratulálnak a Földre való visszatérésünkhöz. De egyikük sem megy oda a hajóhoz, a vagyonúnkhoz, tapintatos emberek. Ismét zúgást hallunk. Leereszkedik egy helikopter, és pár perc múlva ismerősök szaladnak felénk. Borisz Jegorovot megöleli orvos-barátja. Valaha együtt tanultak, azután mindig együtt repültek az űrhajósok elé. Most pedig az űrből visszatért Boriszt fogadja barátja. Vége-hossza nincs az örömnek. Ami ezután történt, az olvasó már ismeri. Röviden csak ennyit: A Föld szívből jövő meleg üdvözléssel fogadott bennünket. Mi is szívből üdvözlünk mindenkit. Köszönjük barátaink, a melegséget, repülésünk nagyra értékelését, az üdvözleteket. Igyekszünk mindig és mindenütt igazolni bizalmukat, magasra emelni a szovjet űrhajósok becsületét! (VÉGE) Fordította: BOTOS IMRE Harmincmillió éves lábnyomok TÖBB, MINT HATVAN ÉVVEL EZELŐTT, egy derűs, napsütötte délelőtt a régi Selmecbányái bányászati főiskola növendékei érkeztek Ipolytarnócra. Híres hely volt ez már akkoriban. Vagy egy óra járásra, mélyen bent a faluhatár dombjai között óriás kövesedett ősfenyőfa törzs hevert. Országszerte ismerték, hiszen egész Európa egyi legnagyobb kövesedett ősvilági fatörzse volt. Valamikor, mint rettentő kőhíd vezetett^ át vízmosásokon és sziklahátalion, úgy amint vagy harminc millió évvel azelőtt, a miocén időszakban végigzuhant, amikor a vihar kicsavarta odvas, korhadt törzsét. Vagy hetven méter hosz- szú lehetett. Óriás. Ösállatok jártak-keltek a fatörzs körül. Orrszarvúak, masztodonok, ezek a hatalmas testű vas- tagbőrűek. Azután ősszarvasok csapatostól. Olykor egy-egy hiéna-szerű ragadozó is elvetődött erre, s madarak szálltak le a homokra. Valamennyien inni jöttek ide, mert élénken csörgedező forrás vize áztatta a talajt s gyűlt még jókora pocsolyába a mélyebb helyen. Az ősvilágban azonban, a mai Ipoly folyócska hajdani földjén, olykor-olykor elsötétült az ég, s földrengés morajlott fel a távolban. Időnként tűzhányók köpködték, öklendezték a magasba hamufelhőiket, s árasztották el a közeli-távoli vidékeket irtózatos mennyiségű kőzetporral, amit a robbanás ereje repített a magasba a kilőtt kürtőnyíláson át. A HAMUSZÓRÁS HEGYEKKÉ NŐTT. Maga alá temette az óriás fatörzset, a kis ősvilági strandot összes lábnyomával egyetemben, a tűzhányó kitörését követő forró szélvihar pedig lesodorta és magával ragadta a fák megpörkölt levelét. A hamu kegyetlenül magába temetett mindent a késői világ, a mi világunk szerencséjére. Mert így maradt meg a kővéválott hamutömeg alatt és magában a hamuban, az úgynevezett vulkáni tufában a fatörzs, az ezer és ezer levél és a hamuréteg alján az ősállatok lábnyomaival tele j egykori nedves fövény. Erre az ősvilági, hamuba temetett természeti tájra akadtak rá a selmeci diákok. A vöröses barna, acélkemény sziklalapok telve voltak kövesedett ősállati lábnyomokkal, fenyőtűkkel, levelekkel. Úgy bukkantak ki a vulkáni kőzet alól, mint hatalmas asztallapok, az ősorrszarvúak és az őselefántfélék levesestá- nyér vagy vödör nagyságú lábnyomaival, az iszonyú talpak, paták bemélyedéseivel, az oszloplábak egymás nyomába szegődő lépteivel. Ahol mélyebb volt a j víz, ott megálltak és ittak az • állatok, összetaposták saját nyomaikat és régebben arra járt társaikét. Egyik nyom a másik fölé préselődött. A NAGYSZERŰ LELET felfedezése után hamarosan szakemberek szálltak ki a helyszínre a Földtani Intézetből s később a Nemzeti Múzeumból. A szakemberek könnyen kiszámíthatták az egyes lépésekből az állatok testhosszát, meghatározhatták vonulásuk irányát. Kiásták a terület jó részét s egyes szép darabokat, valóságos szoba-nagyságú kőzetlapokat kiemeltek a helyükről. Ezek ma is a múzeumok féltve őrzött kincsei és a látogatók megcsodált múzeumi tárgyai. ( 1945. után az Országos Természetvédelmi Hivatal vette a területet védelem alá. Tasnádi Kubacska András 1. Kicsi Biri megigazította fején a magaikészített, fenér csíkos kozák- sapKát, azután a szurkos fonaltól kicserepesedett ujjaival mahor- kát. csavart egy arasznyi újságpapírosba. A művelet vegén odasétált a főjegyzői szoba ablakához, komótosan, szinte ünnepélye- en meggyujtotta a cigarettát. Amikor feilobbant a láng, nagyokat szippantott, és a bodorodó füstfelnő mögül, fölényes pillantásokkal megszemlélte az utcán gyülekező iparos embereket. Kint, a községháza előtt két kilőtt tank nézett egymással farkasszemet. Az egyik a váradi útról, a másik a debreceniről fordult ki, itt találkoztak, vélétlenül, azóta is itt vannak kiégve, tehetetlenül. Az egyik vaskoporsó körül nagy csizmába, bakancsba, meg télikabátba bújt emberek topogtak, rugdosták az egyik tank hemyótaipát. Lehettek vagy tizenöten. Mint a hangya a kiszemelt zsákmányt,, előbb körüljárták a tankot később megpróbáltak róla egy-egy darabot leemelni Némelyik még be is mászott az acélszömy belsejébe s bent keresgélt használható alkalmatosságot. A csoport másik része a szemközti tankhoz ment, hangosan tanakodtak, hogyan lehetne leszerelni az éppen stráfszekér alá kívánkozó, tömör gumikat. Eddig nemigen merészkedtek ezekhez a harckocsikhoz közel. Nem mertek hozzányúlni, mert a községháza épületében volt a parancsnokság, és valahogy úgy érezték, a tank is oda tartozik az orosz katonákhoz. Most már azonban, mivel elment a komandó, elérkezettnek látták az időt a tankok szétszerelésére. Még mielőtt megegyezhettek volna, ki melyik részét hasznosítja a vasszörnyetegnek, Biri Tibor lábujjhegyre ágaskodva kinyitotta a községháza ablakát, majd kiszólt: — Magukat várom, polgártársaim! Enríyit mondott csupán, ezzel már be is csukta az ablakot. — Még ez csinálja furcsán! Hát mit polgártársazik ez? — morogta egy nagydarab pirospozsgás arcú mester a tank tetejéről, de i cseppet sem igyekezett a hívó szó- hak engedelmeskedni. Ellenkezőleg. addig matatott, amíg leemelt róla valamit. Csak ezután kászálódott lefelé, és indult lassú léptekkel be az épületbe. A körülötte álldogálók mind utat engedtek neki, pedig a .kovács egyáltalán nem tolakodott. Hogy mitől van az egyik embernek tekintélye, a másiknak mitől nincs, azt nehéz lenne hirtelenjében megmondani. íme, itt Van ez a Mihályi is. A többiek egyszerűen kitérnek előle, elismerik elsőségét. Pedig ez idáig olyan észrevétlenül élt a faluban, hogy éppen csak tudták: megvan. Mindössze egyszer emlegették nagyon a nevét, vagy tizenöt évvel ezelőtt. Gépészkovács- inas volt abban az időben, és egy gyönyörű tavaszi délelőttön Iglói urat — akit mesterének tisztelhetett — a nagykalapáccsal végigzavarta a kövesúton. Csupán csak az igazság kedvéért akarta agyonütni a ráverő kalapáccsal a mestert. Mert Iglói úr a második inas bűne miatt, őt ütötte arcul. Hogy nem sikerült a mester életét kioltani, azt a fehérre meszelt református templomnak köszönhette Iglói. Felmenekült ugyanis a toronyba, ott bújt el a felbőszült inas elől. De Mihályi, mintha akkor örökre kidühöngte volna magát, azóta se igen látta haragosnak senki. Verte az üllőt szorgalmasan az alsó soron, éldegélt csendesen. Most, a front után hogyan lett belőle első ember, azt se igen tudná megmondani senki, Ö is csak arra emlékszik, hogy pár héttel ezelőtt, a Nemzeti Bizottság alakulásakor, elordította magát valaki, „éljen Mihályi”, s erre megválasztották a Nemzeti Bizottság elnökének. És meg kell hagyni, a gyűlés után majd mindenki úgy gondolta: jól választottak! Mihályi csendes, józan ember, jobb kezekbe nem is lehetne letenni a falu sorsát. Ilyenformán lett belőle első ember... — Te, Mihályi! — szólt oda egyik ember, amikor a kovács elment mellette. — Ki hívta össze ezt a gyűlést? — Én nem tudom. A Nemzeti Bizottság semmiről se tud — felelte Mihályi, és hátra se nézett, ment arra, ahonnan a hívó szó érkezett. A többiek is nyomultak utána, s találgatták, mi lehet az oka ennek az újabb gyűlésnek. Mert gyűlésből volt már részük éppen elegendő. Nemrégiben alakultak meg a pártok és a Nemzeti Bizottság, mind megannyi gyűlés keretében. Az emberek nagy részének szinte már gyűlésundora volt. Már akinek, persze. Mert akadt olyan ember is, mint Kun Feri, aki azt csinálta, mint a kermére. így, ezzel .indítjuk el a vérkeringést újra, a fasisztáktól sokat sanyargatott országunkban. Biri egy szuszra kivágta ezt a beszédet, azután eltaposva a még fystölgő cigarettáját, és a kozák- sapkáját áttéve az asztal másik oldalára, nekifohászkodott, hogy tovább folytassa történelmi jelentőségű beszédét. Akkor azonban Mihályi Sándor gépészkovács, a Nemzeti Bizottság elnöke felemelkedett székéről, és odaszólt az asztal felé. — A Nemzeti Bizottság nevében tiltakozom! Én ilyesmiben nem veszek részt. Ez marhaság, Biri! E kijelentéssel a többiek is egyetérthettek nagyjából, mert nevetni kezdtek. Egyik bátrabban, teleszájjal, a másik csak magában, rázkódva a visszafojtott indulattól, lefelé nézve a padló ha- sadékaira. Még hogy Biharberettyó önálló köztársaság! Hát ezen valóban csak mulatni lehet. Mihályi azonban nem nevetett, hanem komoly képpel indult kifelé a szobából. Igen ám, de a két, mindenre elszánt vad tekintetű strázsa ott állt az ajtónál az irgalmatlan nagy forgópisztollyal. ge birka. Egyik gyűlésről fordult ki, ment a másikba. Itt is tátotta a száját egy félórát, ott is, néha elordította magát, aztán ment tovább. Most is biztosan itt lenne, de most kizárólag csak a kovácsokat, lakatosokat, meg a nyomda vezetőjét hivatták. Amikor végre betérültek a szobába, és leültek a lócákra, székekre, két felfegyverzett, marcona alak állt az ajtó mellé. A múlt világháborúból való pisztoly volt a derekukra csatolva, a karjukon pedig fehér szalagon ez a felírás volt látható: Nyomozó. Ehhez illően titokzatos képet is vágtak. Majd amikor az emberek elcihe- lődtek a székeken, egyikük intett Kicsi Birinek, hogy kezdheti. — Polgártársak! — ágaskodott Biri az asztalon túl, miközben kozáksapkáját óvatosan lehelyezte maga elé az asztalra. — Magukra nagy feladat vár. Ma, február tizediké reggelén kikiáltottuk a Biharberettyói Köztársaságod Eszerint elszakadtunk az anyaországtól és falunk területét önálló állammá alakítjuk át. Igaz ugyan, hogy a Köztársaság kikiáltásán rajta kívül csak két ajtónálló nyomozója vett részt, ez azonban Kicsi Birit cseppet sem zavarta. Úgy beszélt, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölné az egybegyűltekkel. — A tisztelt lakatos és kovács polgártársakat, valamint nyomdánk vezetőjét azért hívattam ide én — itt a mellére mutatott hüvelykujjával — mint a Köztársaság örökös elnöke, hogy megparancsoljam: a pénzünket verjék ki rézből még e héten, és a nyomda nyomja ki bankóinkat nyolcezer honfitársunk öröA fejükkel intettek: vissza! Egyébként nem szóltak semmit. Mihályi nem akart verekedést. Inkább megadta magát az erőszaknak. A többiek is mind az ajtón- állókat nézték, és hamarosan rájöttek, Mihályi mitől hátrált meg. Most már bezzeg nem nevettek. Kicsi Biri pedig erélyesen a kovácsra szólt: — Egy köztársasági elnökkel még a legdemokratikusabb köztársaságban sem lehet így beszélni. Ezért, polgártársam, megfenyítelek. Majd, ha végrehajtottad a parancsomat, és a rád kiszabott ezer pénzt kiverted, egyheti elzárásban részesülsz. — Az ángyod térde! Ezt megint Mihályi mondta, és intett is a kezével, hogy nem érdekli a fenyegetőzés, meg az egész gyűlés. — Ezért még egy héttel megtoldom a büntetésedet! — csattant Biri hangja. Az egyik ajtónálló pedig, Kérész Miska, hajdani susztersegéd, Biri egykori inasa, Mihályi mellé húzódott. Nagy revolverét az okvetetlenkedő felé irányította, így hát több ellenvetés nem is hangzott el. Mindezek után Kicsi Biri magyarázta tovább, milyen legyen az egykoronás, kétkoronás, -felfelé egész sorjában a százasig. A százkoronást különösen szép szavakkal festette le, és a nyomdásznak a lelkére kötötte, hogy saját pontos képmása legyen rajta azzal a felirattal, hogy „Biri Tibor, a Biharberettyói Köztársaság örökös elnöke”. (Folytatjuk.)
