Tolna Megyei Népújság, 1964. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-13 / 292. szám
6 Három megye legjobb képzőművészeinek bemutatkozása a szekszárdi múzeumban A magyar képzőművészek déldunántúli szervezete most rendezte első közös kiállítását a szekszárdi múzeumban, ahol Baranya, Tolna és Somogy 28 művésze állította ki 70 munkáját. Az új szervezet nem akar a megyei csoportok helyébe lépni, bár munkájukat sok helyen nyilván feleslegessé teszi, s az a célja, hogy a legjobbakat fogja össze. Semmi nem indokolja, hogy a megyék közigazgatási határa parcellázza fel a vidék művészi életét, főleg akkor, amikor ez a belterjesség bizony nem egy helyen csak a dilettantizmust táplálta. A Szekszárdon megnyílt kiállítás élénk bizonyítéka a vidéki képzőművészeti élet fejlettségének. A kiállító művészek nem jelentenek azonos értéket, felfogásuk, látásmódjuk különböző, de az összkép, amit a Szekszárdon bemutatott kiállítás ad, már az első pillanatban is kedvező. Számban is, minőségben is a pécsieket illeti az elsőség: a képzőművészetnek itt szép hagyományai vannák, s bár pécsi iskoláról talán még korai lenne beszélni, kétségtelen, hogy Pécs képzőművészete a sokszor egymással szemben álló törekvések ellenére is, egységes, magas színvonalú képet mutat. A sort Bizse Jánossal és Kelle Sándorral kell kezdeni: ők reprezentálják legjobban Pécs európai színvonalát. Modernségét is. hisz Szekszárdon talán először állítottak ki absztrakt képeket, s Bizse Táncszvit, vagy Házfalak napsütésben című képe jó bizonyság arra, hogv igazi művész előtt nincs lehetetlen. Szerencsés ötlet volt Bizse nagyon szép gobelinjét is kiállítani. Kelle * Sándornak elsősorban két képe, a Dalmát város és a Kilátás a tengerre mutatja legjobban kvalitásait, s szívesen időzünk Cseh László kissé Bar- csayt idéző Gyártelepe előtt is. Lantos Ferenc egy lendületes, harsány színekkel festett naplementével, s néhány nagyon érdekes rajzzal hívja fel magára a figyelmet, Platty Györgytől pedig egy finom aktot és egy pompás szénrajzot láttunk a szekszárdi kiállításon. Martyn Ferenc sajnos mindössze egyetlen képpel szerepel, s a Kádárszerszámok című festmény, hibátlan kompozíció- jávaj azt bizonyítja, hogy nincs festőietlen téma. Neve mellé Soltra Eleméré kívánkozik, elsősorban a kitűnő megoldású Éjjel című képe miatt. Mindössze két képpel szerepel, pedig tőle is szívesebben vettünk volna többet. Simon Béla kissé tarka Szőlőhegye helyett szívesebben dicsérjük az Ablakomnál intim hangulatát, s ide kívánkozik Bérezés Gábor neve is. aki egyetlen képével, az Esti beszélgetéssel is felhívja magára a figyelmet. Horváth Olivér: öreg Pécs-e kissé fáradt, annál mozgalmasabb Buday Lajos szellemes Nézőtéri bejárója, vagy a mohácsi Kolbe Mihály dekoratív dáliái. Lux Adorján, Erdősi András, a fametsző Koós Lajos szereDel még a pécsi művészek között, míg Fürtös Gusztáv modern vonalú kerámiákat állított ki. 'T’olna megvét mindössze három festő képviseli, bár a megyei tárlatokon jóval több névvel szoktunk találkozni, viszont a számbeli csökkenés vitathatatlanul minőségi javulást ielent. A nagyon tehetséges Lázár Pál elsősorban Dunatükör című képével remekel, ami a kiállítás egyik legszebb darabja. Szabó Dezső hangulatos Szüret utánja és Staub Ferenc szép képe bizonyság arra, hogy Tolna megyének is vannak jó alkotói. A somogyi művészek közül' Ruisz György neve kívánkozik az első helyre, mellette Szekeres Emil kitűnő sgrafitto- terve hívja fel magára a figyelmet Ungváry Károly elsősorban szód könyvillusztrációival, Szabados János íRéei gyár). Lóránt János, Gerő Kázmér. Borsné Honthy Mária, s a tárlat egyetlen szobrásza, Sz. Weeber Klára joggal kapott helyet a kiállításon. A névsor önmagában is azt mutatja, hogy a három megye sok jó alkotóval rendelkezik, s legalábbis azok, akik helyet kaptak ezen a kiállításon, régen kinőttek egy-egy megye kereteiből. A bemutatkozás tehát sikerült, a déldunántúli szervezet örvendetes sikert könyvelhet el, s nyilván nem maradnak majd el a további közös munka eredményei sem. Tegyük hozzá: már korábban életre kellett volna hívni ezeket a több megyét egybefogó szervezeteket, amelyekből öt alakult az országban. A vidéki képzőművészeti élet csak egyes szerencsés helyeken tudott fejlődni, ahol hagyomány és eleven művészeti élet egyaránt segítette. A megyei csoportok a legtöbb helyen stagnáltak: a számszerűség kedvéért fel kellett hígítani őket, s nem egy helyen jó művészek és erőszakos kontárok’ tarka gyülekezetévé váltak. A nagyobb nyilvánosság most nagyobb kontrollt is jelent, ez pedig az állandó fejlődést hordja magában, s nem egy művész igazi alkotó kedvét hozza majd meg. A szekszárdi kiállítást Soltra Elemér, a déldunántúli területi szervezet titkára nyitotta meg, majd Luzsl- cza Lajos, a képzőművészszövetség vidéki bizottságának titkára méltatta a három megye képzőművészeinek munkásságát. A kiállítást Szek- szárd után előbb Székesfehérváron, majd több dunántúli városban is bemutatják. CSÁNYI LÁSZLÓ A XL megyei tárlat anyagából VÁRNAI ZSENI: Csinos a kislány... Csinos a kislány, minden a helyén! De mi az a púp a feje tetején?! Szénaboglya, méhkas, avagy talán kis csibéket rejt alatta a lány? Szegényke, ó, hogy mennyit dolgozott, piíg ily fura frizurát tornyozott s!ma hajából, szinte gyötrelem, 1 Utpírozza, bodrozza szüntelen, s éjjel sincs nyugta, a sok hajcsavar álmot, nyugalmat, mindent megzavar, s ha elalszik lidércek gyötrik őt, szegény kis feje nem lel pihenőt. Miért csinálja? Mert így divatos! Hogy elcsúfítja, az egyszer bizonyos: élcony nyakán nagy kócfej imbolyog, ide felett kis pendely kucorog, de oly rövid, hogy semmit sem takar... ízt sem tudja szegényke: mit akar? ' Hogy megbámulják? Kis bolond leány, csak nevetnek ily fura figurán. Mi van a fejben? Az az érdekes! Homlokod mögött valami érdemes szép gondolat, Tudás, mi fölemel... Kislány ez az. mi belőled érdekel. ■ ha tudsz valami Szépet, okosat, kkor nem árt a változó divat '.rmily bolondos, bármily ostoba! \z ifjúság, e legnagyobb csoda 'bírja ezt is... szép, aki fiatal! ’ejed búbjáról az a kis kazal íajd elrepül, mert elfújja a szél... de te tanulj, bőgj vénen is szép legyél: V igasztalanul zötyögött a vonat; lassan, óvatosan, mintha félne az éjszakától, a sötéttől; majd megállt egy fél percre, egy ajtónj iíásnjíva. Fekete, göndör lány kapaszkodott fel a lépcsőn. Olyan tízéves forma, de lehet, hogy több, csak csenevész. Hosszúnadrágos, nagy- lajbis kisfiút rángatott maga után. A gyereket hátulról egy hatalmas fehérbatyu nyomta fölfelé. A batyu mögött, még lent a földön, idegesen toporgott egy hirtelenbarna fiatalasszony. A hátán egy másik batyu. Gyerek si- valkodott benne. Mellettük egy cingár férfi türelmetlenkedett: — Menjetek már! A kalauz kiabált, felkászálódtak, körülnéztek a peronon. — Be kellene húzódni a gyerekekkel — mutatott be a férfi a kocsiba és egy súlybanyakazott kaszát támasztott a kalauzülés mellé. Az asszony benyitott a fülkébe, köszönésfélét mormolt. A gyerekek utánanyomakodtak, hunyorogtak, szoktatták szemüket a fényhez. A legkisebbik a batyuban nyöszörgőit, az asszonyka hátra-hátranyúlt — csi-csi-te — emelgette a batyut, de a gyerek tovább sírt, rúgkapált. — Éhes vagy mi, éhes... csi-csi! — rázta meg az anyja és oldalvást nekidőlt az ajtónak. A férfi a másik oldalról, az ablakon nézte őket. Csak a feje látszott: lecsajszottszélfí kalap alól leskelődött pádról padra, és ebben az is benne volt, hogy de szeretném leültetni az asszonyt, meg a gyerekeket. Most már mások is nézték a fiatalasszonyt, úgv mintha nem látnák, nem tudnák mi van a kisebbik batyuban. Mellette ketten is összesúgtak, egy kofaforma valaki és vele szemben egy öregasszony. Pusmogtak egymásnak, oda-odapislantottak a családra, csóválták a fejüket; nem sok jót mondhattak róluk. Kattogtak a kerekek, a kofa tojást szedett elő, törögette, kötőjébe pörgette a héját, onnan meg a padlóra. Beleharapott a tojásba, kenyeret vágott hozzá, nagy szelet piroshéjú házikenyeret. Morzsoigatta, törögette. Nagy, kövér morzsák gurultak végig a kötényén. A középső gyerek, a kisfiú nézte, nagy kívánó szemekkel nézegette a kenyeret, majd odasomfordált a kofa mellé, lenyúlt egy morzsáért. Az asz- szony faarccal csámcsogott, mintha nem látta volna, mit csinál a gyerek. Kattogtak a kerekek, a cigányasszony az urát leste, oldalt állt a kofának. Csak annyit tudott, hogy hajlong a gyerek, de hogy miért, azt csak akkor láthatta, amikor megfordult. — Nem jössz ide, te! A fiú keze megállt félúton, hol az anyját leste, hol a morzsát. Az asszony most már csendesebben szólt; — Van nekünk, Pistikém, nem szabad azt! Ne nyulkálj már na. Van apádnál, hallod! A gyerek visszakacsázott az anyja mellé, odabújt a szoknyájához. Nyolc-tíz szempár nézte őket. Csend volt, nagy csend, beszédes. Az asszonyka nagyot rántott a fiú karján: — Mindig éhes vagy, te... A gyerek nem szólt, magában szipogott. Bejött az apa: — De csendben vagytok — fogta meg az asszony vállát. — Nincs’ padotok, mi? A fiúból közben kitöit a sírás. Az apja lehajolt hozzá, majd az asszonyra nézett: — Ennek meg mi baja-e? Megint megrándult az asszony szájaszéle: — Szégyentelenkedett' a kenyérért. Megmajszol la a morzsákat — bökött a kofa felé. — Ejnye, hát nem kell nekünk annyira a másé! — húzta szemébe kalapját a férfi, de hangja emelt volt, hogy mindenki hallja a kocsiban amit mond, de csuk a közelülők érthették, mert a másik sarokban félálmában felbődült egy részeg: — Szép asszonynak kurizálok... — s elcsuklott a hangja. A szembeülők nevették: — Jó bekáposztázott, csak be ne terítsen bennünket! — Ezen aztán még jobban nevettek. A gyerek tovább szipogott. A kofa sokatmondóan húzta össze bekecsét: — Dolgozni kéne, akkor lenne! — mondta félhangosan. A másik bólintott: — Ugy-úgy...! — Aztán hozzátette: — Engem ugyan nem érdekel az ilyen népség, ha felfordul se! Mit kujto- rog. miért nem dolgozik! A részeg abbahagyta a csuklást, csak a kerekek kattogtak ütemesen, meg a gyerek sírt rendületlenül. A kofa eltette az ennivalót: — Nem tudja az ember sajnálni őket, különben adnék nekik, de nem érdemlik meg. Az ember fárad, utazik, 500 kilométert, hogy jöjjön valami a tojáson, ezek meg kujtorognak! — intett fejével a cigány családra. A fiatal apa ekkor odalépett a kofa padjához: y
