Tolna Megyei Népújság, 1964. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-03 / 283. szám
4 TOLNA MEGYE! NÉPÚJSÁG 1964. deceníber 3. Szeged, 1944 december 3. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programja Húsz esztendje közölte a Dél- magyarország azt a hírt, amely a magyar politikai fejlődés korszaknyitó eseményét foglalta, ösz- sze néhány sorban és azt a programot, amely a korszak indulásának tennivalóit sorolta fel. A hír az volt, hogy a demokratikus pártok és a szakszervezetek 1944 december 2-án elhatározták a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front megalakítását. A program, a háború sújtotta, még vérző, részben még náci-megszállta ország újjáépítésének és felemelkedésének terve volt — a hírben közölték, hogy e tervet, a kommunista párt által kidolgozott és közösen elfogadott programot „tömegeivel szentesíti majd Szeged népe” másnap, a Városi Színházban ösz- szehívott nagygyűlésen. Húsz esztendeje léptünk a népi demokratikus fejlődés korszakába — a decemberi szegedi nagygyűlésen a tömegek olyan programra mondtak lelkes, határozott igent, amelynek .leglényegesebb pontjai a nácikkal való szembefordulást hirdették meg, a széles körű földreformot, az erőteljes ipar- és kereskedelemfejlesztő politikát, a villanytelepek, kőoláj- források és bányák azonnali államosítását. a munkásság évtizedes szociálpolitikf i követeléseinek azonnali megvalósítását, a demokratikus külpolitikát tűzték ki elérendő célként. December volt -még, 1944 decembere — a Dunai Repülőgép- gyár egyik írógépén ezen a napon kopogták lé azt a tizennyolcsoros jegyzőkönyvet, amelyben lerögzítették: megint uszályba raktak a Steyer—Daimler—Puch A. G. béügyminiszterhez fordult: a németek „parancsát” tolmácsolta. A nácik magyar karhatalmat követeltek „a Miskolc környéki magyar ipari művek német megítélés szerint erősen kommunista érzésű munkássága” ellen. A fasizmus elleni háború még magyar földön zajlott: a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front megalakulásának és a programelfogadó szegedi nagygyűlésnek két napján szabadította fel a szovjet hadsereg Szekszárdot és Kaposvárt, Miskolcot és Dombóvári; december 2-án és 3-án harminchét magyar város és község lakói lélegezhették be először az új élet talán még lőporfüst illatú, de szabad levegőjét. A húsz esztendővel ezelőtti napokban a már felszabadult városokban és falvakban gyorsan valósággá lett, amit Szegeden úgy fogalmaztak meg, mint a demokratikus erők egyesítésének szükségességét, mint amit nagygyűlésen is kimondták a kommunisták: elindulunk a népi demokrácia útján, ahol munkások, parasztok kezébe kerül a hatalom. Mezőberényben , egy cipész és egy földmunkás hívott össze népgyűlést, amelynek egyik első döntése az volt, hogy kezdjenek munkába a malmok és a falu népe lásson hozzá az elmaradt munkákhoz. Battonyán az egyik házra kitűzték a vörös zászlót, odagyülekeztek az emberek és népgyűlésen választották meg a község új vezetőit, egy nyomdászt, egy molnárt, kisparasztokat. földmunkásokat. Mezőhegyesen meg éppen kilenctagú „munkás—paraszt-bizottságot” választottak; az 'indítottá meg újra a termélömuncsi címére 287 252 kiló motor- alkatrészt, készüléket és anyagot. Szegeden a Városi Színházban á nagygyűlés utáni hétfőn hajnalban munkába kezdtek a takarító- asszonyok — Csepelen meg a falakra ugyanezekben az órákban ragasztották ki a nyilasok hirdetményét: a község déli felét még aznap ki kell üríteni. Nemsokára tüntetés hangjai ébresztették Csepelt, asszonyok, férfiak tépték le a friss plakátokat — megkezdődött Csepel végülis győztes harca. Hemkey vezérkari ezredes, a vezérkari főnök megbízásából a beikét. A, Magyar .Nemzeti.Függetlenségi Front programja még a sürgős tennivalók tömör felsorolása előtt mondta ki: „ha a nép veszd kezébe az ország vezetését, akkor Magyarország nem volt, hanem lesz!” Húsz esztendő után, a néphatalom rendjében élő, a szocializmus teljes felépítésén dolgozó ország úgy tekint vissza az 1944-cs szegedi december napjaira, mint a történelemmé vált tegnapra, olyan történelemre, amelynek alkotója a dolgozó ember volt. Gárdos Miklós Jó szóval, orvossággal Az utakon — ki, a tanyákra, s az esteli falvak kanyargós, szűk utcácskáin, a csendben, magányosan álló házak felé — újfajta utasok, korunk egészségügyi szervezetének „gyalogapostolai” tűntek fel. Nővérek. kezükben orvosi táska. Azokhoz a házakhoz kopogtatnak be, ahol egyédül élő, vagy hosszú ideje fekvő beteg, öreg van. Gyógyszert, s talán még az orvosságnál is fontosabbat: gondoskodást, ápolást, jó szót visznek. Hivatalos nevük: a házi betegápoló-szolgálat nővérei. „Újfajta vándorok.” — mondhatnánk. A vidék új arculatához tartoznak márt, szocialista egészségügyi hálózatunk új osztagai, orvossággal, segítőkészséggel. gyógyító-ápoló szakképzettséggel felfegyverzett gyalogos katonái ők. Az első jelentést — de azóta már az ország több részéből is érkezett — Szolnok megyéből kaptuk. Csaknem másfél száz nővér indul naponta reggelenként útnak. Estéiig dolgoznak, az orvosok utasításai szerint ellátják a betegeket. Nemcsak az orvos munkáját könnyítik — több ideje marad így egy-egy betege alaposabb vizsgálatárai, — de a gyógyításban, az emberekkel való törődésben is óriási előrehaladást jelent ez a szolgálat. Az orvos — előbb az orvos jár a betegnél, s csak azután adja át a betegávoló nővérnek — tanácsai szerint ellenőrzik, kezelik, látogatják a hosszú ide je fekvő betegeket, a régóta idült bajban szenvedő öregeket; ugyanakkor azonban jelentéseket is adnak az orvosnak a beteg állapotáról, hangulatáról. Vagyis lényegében nemcsak állandó „látogatója” van a betegnek, hanem valójában rendszeres orvosi felügyelet alatt is áll, hiszen az orvos minden változásról, eseményről informálva van, s ha szükséges, maga is kimegy ismét a beteghez. Szép és szerencsés, különösen most, őszszel, a korán sötétedő napokban ez a házi betegápoló-szolgálat: az estéli magányos órákban kétszeres öröm, ha az ajtón kopogtatnak, vendég érkezik — méghozzá jó szóval, orvossággal. K. Gy, JORZY EDIGEY Fordította: BABA MIHÁLY 14. Kalinkowsiki a nagy tölgyfa íróasztal mellett dolgozott, dossziéval körülbástyázva. Lelkesedés nélkül, de nem is kelletlenül üdvözölte az őrnagyot. — Hogy érzi magát? — Köszönöm, már egészen jól. Néha még gyötör a fejfájás, de az orvos azt mondta, hogy néhány nap múlva elmúlik. — Nem lenne jobb, ha hosszabb ideig pihenne? — Ha mondjuk — néhány napra elutazna? — Nem, nem lenne egy percnyi nyugtom sem. Jó kis zavart csináltam, tehát most munkámmal igyekszem enyhíteni könnyelműségem kihatását. — A joggya- konnok kissé remegő hangon beszélt. — őrnagy úr, ugye megérti, hogy ez az ügy egész életemre kihathat. Letettem a bírói vizsgát, minden pillanatban vártam a kinevezésemet, hogy elutazzam végire Plookba. Menyasszonyom van ott, egybe akarunk kelni. Jó véleménnyel voltak rólam, bár némelyek — ekkor finoman elmosolyodott, — azt állítják, hogy kissé beképzelt vagyok. Egyszóval minden afelé mutatott, hogy végre egyenesbe kerülök. S most minden összeomlott. — Nos, talán nem olyan veszélye® a helyzet — az őrnagy igyekezett megvigasztalni a fiatalembert. — Hiába minden vigasz, nem áltatom magam. — Jól ismerem a helyzetemet. Ebben a pillanatban kinevezésről szó sem lehet. Ez a rossz pont az életrajzomban olyan sziklává változhat, amelyen széttörhet a karrierem. .,— Kissé túloz, fiatalember, jóllehet a helyzete csakugyan nem valami rózsás — mondta lassan az őrnagy. — Ezért is számítok arra, hogy segit nekem a nyomozásban. — Ez természetes — a joggya- komok hangja már nyugodtabb volt —. Ha az én személyem és munkám jelent önnek valamit, kérem, rendelkezzék velem. Éppen azért tértem vissza olyan gyorsan a munkahelyemre, hogy lehetőleg jóvátegyem az általam okozott kárt. könyvet visszatette a táskájába; Kalinkowski felugrott az íróasztal mellől, nagy zajjal tolta hátra a széket amelyen ült. Az őrnagy is felállt. Egy pillanatig farkasszemet néztek; végül a jog- gyakornok vállat vont és így szólt; — Nem értem a gyanúsítását, őrnagy úr. — Én meg biztos vagyok benne, hogy nagyszerűen érti! — Beismertem mindent, amit tudtam. Nincs mit hozzáfűznöm. — Ahogy gondolja. — mondta az őrnagy. — De ez volt az utolsó figyelmeztetésem. ség beosztottjai elhagyták a hajót. Az „Upsala” fedélzetére már felhúzták a kis hidat. Egy idős, őszhajú tengerész — egyenruháján kapitányi rangjelzéssel — állt a kormánykerék mellett. A svéd matrózok az emelőru- dat megszabadították a vastag, „manilszki” kötelektől. A lengyelek a parton kissé meglazították a köteleket, majd egy pillanat múlva valamennyit levették a kikötő vascölöpeiről. A hajó még a parton állt, de már semmi sem kötötte össze a kikötővel. A munkások a parton állva, — Erre nem is gondoltam. — Ezt nem értem, őrnagy úr. — Kár! Az őrnagy kinyitotta a kezében levő táskát. Elővett néhány géppel teleírt lapot és átadta Ka- linkowskinak. — Ez az ön formális kihallgatásának a jegyzőkönyve, amit a kórházban folytatott beszélgetésünk alapján készítettünk. Kérem, nézze át. A joggyakornok figyelmesen elolvasott minden lapot egymás után. Néhány helyen, a kezében cartott ceruzával pótolt egy-egy vesszőt, vagy imitt-amott a halványan látszó betűkön vasfa gí- tott. — Minden rendben van — mondta, amikor elolvasta. És már alá akarta írni a jegyzőkönyvet, lent, az erre kijelölt helyen, de a következő pillanatban az őrnagy elkapta a jegyzőkönyvet. — Miért csinálta ezt? — csodálkozott Kalinkowski. — Sok gondja közül egytől meg akarom kímélni: a hamis vallomással járó bírósági tárgyalástól — felelte hűvösen az őrnagy, és az aláíratlan jegyzőFelvette a táskáját és indult az ajtó felé. — Ha meggondolja, azt tanácslom, jöjjön el hozzám. Várom. — Mondtam már, hogy nincs több mondanivalóm. — Azt javaslom, mindent gondoljon meg — mondta az őrnagy és becsukta az ajtót. Amikor az őrnagy elment, Kalinkowski még egy pillanatig állt, aztán leült; elővette a tollat és megpróbált tovább dolgozni, de nem tudott. A toll remegett a kezében és ez lehetetlenné tette az inast Félretette az aktát, és mozdulatlanul ült; a falra, egy meghatározatlan pontra nézett. Majd felemelte a telefonkagylót és feltárcsázott egy számot; — Sürgősen szeretnék veled találkozni — mondta. 7. A lengyel tengerparton, gdy- niai kikötőben az „Upsala” svéd hajó horgonyzott A keményéből feltörő füst jelezte, hogy a fűtő jó adag szenet dobott a kazánba. és a hajó útrakészéh áll. A fedélzet közepe szép szál, fehér gerendákkal volt megrakva. Az utolsó ntunkasok és a Határőrintegettek. A svédek viszonozták az üdvözlést. Olaf Atterbom kapitány biztos kézzel kormányozta hajóját. Már az öböl közepére ért és könnyű ívben vezette az „Upsalát” a távolból tótszó gdyniai kikötő kijárati világítótornya felé. Az ..Upsala” szirénabúgásával utoljára üdvözölte a kikötőt, és Hell felé vette az irányt. A kapitány parancsot adott, hogy „teljes gőz_ zel előre”, majd átadta a kormányt a fedélzetmestemek, ő maga meg lement a kabinba* hogy elvégezze a szükséges bejegyzéseket a hajó-könyvbe. A tenger nyugodt volt, az utazás kedvezőnek látszott. Ekkor a kabinba lépett az sgyik tengerész. — Kapitány, potyautas van a hajó fedélzetén. — Mit beszél? Potyautas a hajón?... — Biztos, a deszkarakodás közben jött fel, aztán elbújt a kémény melletti kamrában. (Folytatjuk)
