Tolna Megyei Népújság, 1964. október (14. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-11 / 239. szám
Komlós Aladár: Zúgnak a a parádéból, amely annak idején Rákóczi hamvainak hazahozatalát kísérte, ma már alig emlékszem egyébre, mint egy színdarabra, amelyet sohasem láttam. A mi iskolánk is kirándult Kassára az ünnepi eseményhez. Estefelé, amikor már csak úgy dülöngéltünk a sok meneteléstől, ácsorgástól, éljenzéstől és bámész- kodástól: elvezettek a szállásunkra. Emlékszem, valamelyik iskola tornatermébe dugták gimnáziumunkat. Kisdiák voltam, szemem és fülem kábulásig telt az aranyos sujtásos díszruhákkal, boldog voltam, hogy elterülhetek végre a tornaterem barna forgácsain. Este nyolckor, mikor Reimler tanár, a kirándulás vezetője felolvasta a névsort, kiderült, hogy három diák hiányzik. Ismert fiúk voltak mind, három hetedikes: Szerémy, Schrantz és Tóth. Nem ismertem őket személyesen, mint ahogy egyetlen felsőosztályos diákkal sem beszéltem még soha, s a gyakrabban emlegetett hetedikesek neve csaknem oly varázzsal csengett a fülemben, mint a nagy költők rejtelmes neve. Mikor kiderült, hogy Szerémy is a hiányzók között van, kétértelmű vihogások hallatszottak mindenfelől. Névről és látásból mindenki ismerte. Nem volt növendék, aki oly népszerű lett volna, s annyira izgatta volna a képzeletünket, mint ő. Jeles tanuló volt, aki amellett nem tanult soha, díjakat nyert a tornaversenyeken, részt vett minden diákcsínyben, s mindenki biztosra vette, hogy képviselő lesz belőle. Amint meghallottuk Szerémy nevét, senkinek nem volt kétsége afelől, hova tűnhetett a három diák... Reimler lejjebb csavarta a lámpát, de senki sem aludt el. Mind tanúk akartunk lenni a három mákvirág megérkezésénél. Féltíz lehetett, mikor egyszerre csak • óvatos, csendes lépteket hallottunk a folyosó felől. Halkan nyílt ki a terem ajtaja, s a három diák lábujjhegyen sompolygott a fekvőhelyek felé. Biztosra vették, senkinek sem tűnt fel késő hazajövetelük. ' Reimler felcsavarta a lámpát. A váratlan világosságban ott álltak a terem közepén. Ijedten torpantak meg, szemük hunyorgott a'hirtelen fényben. Körülnéztek: nyolcvan szempár ragyogott feléjük. Úgy álltak ott, rajtakapottan, mint három törbeesett állat. — Jöjjenek közelebb — szólt Reimler. Hideg, majdnem közömbös volt a hangja. Felültünk fek- tünkből, s izgalommal figyeltük, mi lesz. Odaléptek az asztalhoz. — Hol voltak mostanáig? — kérdezte a tanár. Szerémy találta fel magát először: — Színházban. — Mit játszottak? — tört elő a következő kérdés. — A „Rákóczi harangjai”-t. — Mondja el a meséjét. Kérdés és felelet eddig szünet nélkül, összecsapó kardok módjára pattogott. Szerémy eltűnődött egy pillanatig. — Zúgnak a harangok... — kezdett bele aztán. Nem az a fiú volt, aki visszariad egy nem látott színdarab tartalmának elmondásától. De Reimler már Schrantzra mutatott: — Folytassa! öt mindig együtt lehetett látni Szerémyvel, maga is talpraesett, okos gyerek volt, amellett neki pénze is lehetett. Csak egy pillanatig habozott, s azonnal folytatta: — Zúgnak a harangok... most hozzák haza Rákóczi hamvait. Tóth követ1 °tt. — Folytassa! Szegény Tóthra rossz volt ránézni. Sehogyan sem illet a két másik fickóhoz. Vézna, szőke fiú fejletlen testalkata felől legfeljebb ötödikesnek vélte volna az ember. Lányos, fehér arcából most karikás, beesett szemek es- dekeltek felénk. Mint társszerző, teljesen hasznavehetetlennek bizonyult. Rémülten nézett körül. — Zúgnak a harangok... — motyogta csendesen, s megakadt. Nem lehetett belőle többet kivenni. — Folytassa, Szerémy! Szerémy ezalatt egész lendületbe jött. — Zúgnak a harangok — szónokolta, — most hozzák haza a nagy szabadsághős hamvait, aki másfél századdal ezelőtt húnyta le szemét, messze idegenben, miután sokáig hallgatta a tenger mormolását... Látszott, hosszú .előadásra szánta rá magát, és egyenesen rossznéven veszi, hogy Reimler újból félbeszakítja. Megint Schrantz volt soron. — II. Rákóczi Ferenc... a harangok... — tétovázott. — A nemzet, tanár úr, kérem, a nemzet... lelke mélyéig... — Jó, jó, de a harangok? — mondta Reimler. s olyan ártatlan szemekkel nézett a diák arcába, mintha igazán csak a harangok sorsa érdekelné. — Mi lesz a harangokkal, Schrantz? — A harang... a harang az irodalomban... Mindnyájan ismerjük Schiller gyönyörű költeményét, amelynek Die Glocke a címe. Ebben a költeményben a nagy német költő meghatóan ecseteli... — Elég — lehelte a levegőbe Reimler, s Tóthra mutatott, aki most sem tudott többet kinyögni, mint: , — Tanár úr, tanár úr, kérem... Szegény úgy odavolt: látni lehetett rajta, hogy csak még egy szó, s azonnal sírva fakad. Reimler most lassan hangnemet cserélt. Vészt jósló közötn- bösségéből nyílt gúnyolódásba csapott át; — De kedves Szerémy, maguk úgy felcsigázták a kíváncsiságomat, sőt, mondhatnám valameny- nyiünkét, ugye? — s ránk nézett, mintha helyeslésünket várná. — Már igazán szeretnők tudni, mit hallottak abban a... abban a színházban. — Igen, igenis tanár úr... A harangok zúgása... Rákóczi hamvainak érkezésekor megkondultak a nagy szabadsághős harangjai... mélyéig megrendült tőle a föld is... Nagy gesztusokkal beszélt, szeme kigyulladt, s a levegőbe meredt, mintha valami hatalmas látomásra szegezné tekintetét. Nem. nem lehetett őt legyűrni. Ha még sokáig szorongatják, végül kitalál egy színdarabot. Köztünk sokan voltak, akik kezdték elhinni, hogy Szerémyék valóban látták a színdarabot. — Igen, ez egy reggeli lap mai vezércikke — szólt közbe Reimler. Maga melyik újságot olvasta ma reggel, Schrantz? — Én,... én, tanár úr... én hátul álltam.., a karzaton... oda nem hallatszott jól... az izé... Lehajtotta a fejét. Elfáradt. Feladta a küzdelmet. S mintha csak erre a jelre vártak volna mind a hárman. Szerémy konokul nézett maga elé, de látszott rajta, hogy nem folytatja a harcot. Tóth melle zihálni kezdett. Előkapta a zsebkendőjét. Reimler felállt. A helyzet megérett, most jött az ő aratása. Arcáról teljesen eltűnt a közömbösség jele. — Most persze, pityereg! — kiáltott Tóthra. — Hogy került maga egyáltalán közéjük? Szipogva tört fel a kis Tó*h torkából a sírás, megnyugvó felszabadulással, s mégis úgy, hogy mindnyájan megrendültén bámultunk rá, kétségbeesett sírás, amely mintha nem is a várható büntetésnek szólna, hanem valami ismeretlen bűnt, valami jóvátehetetlen veszteséget siratna: — Tanár úr... tanár úr, kérem... zúgnak a harangok... i CSÁNYI LÁSZLÓ: sendesen esteledett. A m/ J tőkék térdig sötétség- ben álltak már de o X ' karók hegye látszott még a nyugati ég világosságában. Gergely nyakán úgy lógott bánatos feje. mint egy veszni készülő ingaomb amire — látszólag — semmi oka nem volt. Pár nap múlva lehet szüretelni: a tőkék maid összerogynak a fürtök alatt, a présház rendben a kukorica már otthon van és mégis... mégis.... vállán mintha valami keserves vénasszony lovagolt volna, időnként, megsarkantyúzva a sanyargató gondolatokat. Ballagott, dülöngélt s az ilyen értelmetlen dülöngélésnek az a vége. hogy az egyén nekimegy valakinek. — Na! — mondja a valaki. — Föl akarsz lökni? — Elgondolkoztam.... jő estét! — Jó estéti Aztán csak álltak. Szép. csendes es e volt. hát álltak. mintha a tücsköket hallgatták volna, akiknek csodálatos őszi muzsikáját érdemes meghallgatni. Végül az öregebb megszólalt: — Nem qyüssz be! — Bemehetek... És elindultak a füves csapáson a kis pince felé amelynek fehér falán egy kis ablak hunyorgott. A kulcs nyikkanás nélkül táita fel az ajtót, aztán fellobbant a lámpa s az öregebbik a tarisznyát o- 'sz’alra tette. — Nem ülsz lei Fekete István: Sztregovai fák Madách Imre emlékének Hideg szél fúj a sötét parkon át, zúgnak a fák, a sztregovai fák, árnyékuk a földdel egybeolvad, konok felhők rejtik el a holdat, — bolygóközi éj! ó nem leled nyomát annak ki itt járt. Csak a fák, a fák. a sztregovai fák zúgnak a szélben s a hegyek mögött él a régi Éden, az elvesztett és sugaras és boldog, itt szél ráz bokrot, sárga őszi lombot csak így üzen, a szél mondja tovább, s vele zúgnak a sztregovai fák. Aki elment, nem őrzi semmi jel, minden őt rejti, és s föld rejti el, bezárul itt és kint is a világ, zúgnak a fák, a sztregovai fák, s csak ez a fájó, rideg, monoton bánat visszhangzik a tört lombokon, e szikla-magány, amelyet belep a feledés, a tél, a zord telek, s a csörgő lomb sem érti a szavát. Zúgnak a fák, a sztregovai fák. FODOR JÓZSEF: Kertek, szőlők között Kertek, szőlők közt, Lombbal esőzten, Mi régi, vetkőzd, Szólok az őszben, Mi nyomna ott ben.: Mi még közel dűlt — Ősz tép a csendben. Ami volt, elmúlt. Messze a hév nyár, i Tört szeme fáradt, Messze az év már, Vég szele árad; Romot betűzve, Fényét feledd el, Nézz, újba, messze. Mély, ért szíveddel. Nézz tova nyugton. Bár bús cserélnünk, Sok csoda futton Sokat megélünk; Mi ma sebez még, Zavart szíven kap; Holnap jó lesz, rég. Nyugodt, jó tegnap! CZAKÓ GÄBOR: Még akkor... Tízezer évnek előtte írtam az arcod a barna vizekre. Még akkor, amikor a folyók derekát nem szorították hidak, és a víz a távoli tájak rétjeivel szeretkezett. Csak a partra kellett állnom; és láttalak — a halak a hátukon hordtak — megsimogaiha'.talak. és Te a Nap szemével (a Te szeme;! volt) néztél vissza rám. Tegnap kerestelek. De már más volt a folyó, nem ismert meg. Zöld örvényt kevertek benne az idegen kövek, és a hajók súlyos szántása nem hozott felém semmit. — Leülhetek... A tarisznyából két pintes- üveg nyújtogatta nyakát és Bakó János mérgesen állította talpra az üvegeket, mert a tarisznya dőlni kezdett. Gergő feje még mindig lógo.t, mint az érett napraforgó, ezért a házigazda keserűen mondta: — Ügy ülsz itt a fene egye meg. mintha én ütöttem volna pofon a te lányodat és nem ie az enyémet. Hát — kár is lenne tagadni —. ez megtörtént! Csúnya dolog, s ezen nem változtat az sem. hogy János bácsi lánya ennek a bánatos Gergőnek a felesége volt. illetve ma is az. de ebben a pillanatban a szülői háznál tartózkodik és válni akar. A nevezetes pofon óta pedig az após és a vő most találkoznak először. — Iszol valam't? — Ihatok — mond*a Gergő mert sanyarú lelkiállapota sehogy sem oldódott. Ittak, de nem koccintott _k. — Aztán hogy vetemedtél arra hogy megüsd az asszonyod? — A ménkű jobban tudja. Nekem jött mint a sárkány. .Azt mondom, nyo'cr otthon l szék— hordóért mentem Berták Jancsihoz —. aztán csak kilencre értem haza. tudja milyen marasztalás ez a Jancsi... — Tudom. — Nahát. Tudja söprűt fogott a Vera. Az após ügyint t . — Ismerem a faj' já .. — Töltött újra és most már odaütöl.■_ poharát a vejééhez — de azért pofoncsapni?... á t bár !a án el leshetne igazítani a dolgot, ha nagyon akarod... — Persze, hogy akarom de — hogyan? Bakó János kiiita mar dék borát és Gergőre nézett. — ügy. hogy én itt :nos! azonnal pofonvág.ak. Gergő elvörösödött, a homlokán kidagadt egy ér. Aztán fölállt. — Nem bánom! Ebben az időpontban anya és lánya. Bakó Ver t a sublótban rakosgattak és szóltak is egymáshoz. meg ne’m is. mert a pofont már ötvenszer meghány<ák. vetették. és Vera már szívesen visszament volna Gergőhöz, de az anyja nem engedte. — Gyűljön ide a híres! De azt megemlegeti... Csak énvelem kezdjen ki. Vera haPgatott egy szép kis régi pruszlik akadt a kezébe, s azt nézegette. — Vedd feli Vera belebújt a p:u zlikba és — ezt meg ke:! vallani — a tűitől- ragyzgó szép.égében u iHA :t meg a párhe ss menyecskét. Az anya szeme büszkén csillogott. — Most lát a m g az r fé>- nótás Gergő, de tánca, az meg bagóért... Gergő a szavakat nem hí I la. de Verát ig.nis Iá ta mert közben megérkeztek és az ablakban le.skelődött: ámbár táncolni nem. láncolt. — Jó estet — lépett be Bakó János és szigorúan neze t. — Hát ti itt maskará-tok? Vaoy lakodalomra készü tök újra? Az öreg Bakácai, ha pincéből jött h~za. mm volt tanácsot kikezdeni, ezért z asszonyok hallgattak de a lakttdrtlom említésére Vera számét elfutotta a könny. — Hál hiszen, ha neked nem jó az a Gergő., — mondta apja. — akkor meg mit szipákulsz? Viss amégy hozzá? — Vissza hát — lehelte Vera, s tenyerébe hajtotta arcát, mire az öreg diadalmasan kivágta az ajtót: — Gyere be. fiam! Ilyen esetekben a részletekkel nem érdemes foglalkozni A fiatalok egyedül maradtak, csak Bakó János lépett be később és megbökte a lánya vállát, mert háttal ült és Gergő ölében. — Csak még azt akarom mondani. Vera hogy a pofonra ne legyen gondgd. már megadtam.
