Tolna Megyei Népújság, 1964. október (14. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-25 / 251. szám
} » HOL VAGYUNK? yájas olvasó! Ha van kulcsregény, lehet kulcsnovella, kulcscikk is. Igaz, jelen esetben nemcsak neked kulcs, nyájas olvasóm, hanem nekem is ez az elbeszélés. Én magam is kiváncsi vagyok rá szörnyen, ki volt az a különös egyéniség, akivel a minap délelőtt szemközt ültem a 6-os villamoson. Az illető nagytermetű és vállas férfiú. Szeme kék, arca hosz- szúkás. angol bajuszt visel, és különös ismertető jele; hogy arckifejezésében nyoma sincsen annak, hogy valaha is a legcsekélyebb módon tekintettel volt embertársai érdekeire. Velem szemben ült, egy két utasnak szánt pádon, egyedül, tömött irattáskáját maga mellé téve a padra. Elejétől fogva kiváncsi voltam, mikor és kicsoda fogja ezt az úriembert rászorítani arra, hogy elégedjék meg egy embernek való hellyel? Hogy őneki magának juthat az eszébe? Ezt is föltettem róla első pillarr.tban. De aztán a kétkedés mind jobban elborította szerény hiedelmemet, ahogyan a derék úriembert figyeltem. Valami báí- ványszerű, valami őserdőien félelmes volt igubbasztásában..- Szórakozottságot fejeztek ki arcvonásai, de néha szemgolyója moccanásából látszott, hogy ezt csak tetteti. Inkább jelezte viselkedése azt az állatias biztonságot, és erélyes meggyőződést, hogy neki igenis joga van akárhol két embertársának helyét foglalni el a világban! Hát izgultam, mondom: ki lesz az, és lesz-e egyáltalán, aki beleköt ebbe a zsarnoki lelkületű egyénbe? A kalauz, szegény, akinek kötelessége lett volna a tömött irat- táskát a pad alá tetetni, irtózatos közelharc közepette lyukaszt- gatta a kocsi másik felében a jegyeket. és indította a kocsit, és kiabálta az állomásokat, s figyelmeztette az utasokat az óvórendszabályokra: fogódzkodni, ott le- szállni, itt fölszállni, ajtót nem elállni, stb... Az irattásikás mellett egymás hegyén-hátán egy tiszt, egy kifutóféle. egy roskatag aggastyán állott az utastömegből. Szóval velem együtt csupa férfinép. Egytől egyig látta, hogy az irattáskás szabálytalanul terpeszkedik. De senki sem formált igényt a mellette lévő helyre. Ellenben egyszerre bejön, azaz keservesen befurakodik1 egy javakorú, legyek udvarias, negyvenes urinő. Abban a pillanatban, amint a jogtalapul megszállott, üres ülőhelyet megpillantotta, szó nélkül odább hárította az úriember fel- gyürcsölődött felső kabátját, és megkísérelte leülni a pad végére. Valamit motyogott a hölgy, és szúró, korholó pillantást vetett az irattáskáért az irattáskásra. De annak arcán egy vonás se rezdült meg erre. Mélázott nyugodtan. A hölgy a keskeny helyről félig lelógott. Kényelmetlenül him- bálódott, fészkelődött-- egy darabig, aztán felugrott. Hogy ráripakodjék az irattáskásra? Nem! A mellette lévő pádon kiürült átmenetileg egy hely. A hölgy gyorsan elfoglalta. A helyzet megint visszatérült az eredetibe. Az irattáskás nyugodtan visszarántotta kabátja csücskét a pad végére. Én nagyokat bámultam mindezen magamban, és találgattam: kicsoda, micsoda lehet ez az illető? Nem bírtam hozzávetőleg sem megállapodni magammal. Éppúgy lehetett hajdani bank- igazgató, mint urasági komornyik, vagy mai anyagbeszerző. Ez a dúvadias tekintély osztályközi, nemzetközi, rangközi dolog. Az őserdő átalakult körülöttünk, ők megmaradtak annak, akik voltak. Ilyen gondolatokat forgattam elmémben. Három költő próbaúton Bertók — Makay — Galanibosi: Lengő fényhidak. (Jelenkor — Magvető). Egy „új” kiadó (a Magvető — a szegedi mintára — Pécsett is működő leányvállalata), valamint három fiatal dunántúli költő (akiket a Jelenkor közölt először) bemutatkozása ez a kötet. A „közös ló”-ról szóló közmondás ellenkezőjét bizonyítja a vállalkozás. A könyv megjelenése a kiadási lehetőségek gazdagodását mutatja, ugyanakkor alkalmat ad három fiatal költőnek, hogy névjegyét az asztalra tegye. Ahogy nem lehet néma zongorán hangversenyre készülni, ugyanúgy a visszhangtalanság, a kritika, a vélemény, a rezonancia lemérésének hiánya megfojtó- ja lehet a mégoly eredeti írói tehetségnek is. Igaz, az önálló kötet hatásosabb, imponálóbb formája a bemutatkozásnak, de valahol el kell kezdeni, s az irodalom nem egy antológiabeli > első szereplést tart számon. E kötet három fiatal poétája — s az a húsz-húsz vers, amit tőlük a kötet tartalmaz — milyen jövőt sejtet? — Makay Ida látszik közülük a legegyénibb hangú, legeredetibb lírikusnak; ugyanakkor ő az, aki legkevesebb gondot fordít a versek nyelvi-formai megjelenésére. Makay versei „asz- szonyvallomások”; mint költő is vállalja asszonyiságának sajátosságait, de a hagyományos női líránál mintha egy árnyalattal ko- morabbra hangszerelné mondanivalóját. A vágy „buktatói”, a gond, a szenvedés, a pusztulás képei árnyékollak be verseit. Erénye, hogy Makay a „Törvényt” keresi, a felszín alá néz, az egve- temesebb, átfogóbb, méljföbb összefüggéseket kutatja. A tömörségre való törekvés azonban néhol görcsöket köt kifejezéseire. — A kötetben egyedül Bertók László keltezi verseit, s ebből megtudjuk, hogy egyik-másik költeménye öt-hat évvel ezelőtti. Ezért portréja csak tétova vonalakkal rajzolható meg. Bertók — úgy látszik — az impresszionistáktól tanult a legtöbbet. Szép szabályos, tiszta verseket ír, a falu, a táj, a paraszti élet képei indítják el tollát. „Ezek a nyári nappalok...” — kezdi egyik versét, s mindjárt az utána következőt így intőnél ja: „Ezek a szalmafényű, törtszárú délutánok..” A kis ügyek, a kis dolgok költészetét keresi, az életre valami bátortalan, félszeg rácsodálkozás- sal tekint. Az elzártság, a leké- settség érzéséből ki kell szabadulnia ahhoz, hogy költészete tágabb ívelésű, mondanivalója egyetemesebb érvényű legyen. — Amíg Bertókot a „kismű- vesség” veszélye kerülgeti, Ga- lambosi Lászlónak a költői képalkotásra kell ügyelnie. Láthatóan ő a legkevésbé tudatos költő hármuk közül, ugyanakkor a leggazdagabb képteremtő fantáziával megáldott. Verseinek ez az együttese bizonyára a költőt is meggyőzi, hogy az érzéki, túlfinomult képeknek ezzel a bőségével („gyöngyház-furulya”, „a galy rubinija”, s szinte minden versében valamilyen’ összefüggésben a „fény”) könnyen épp az ellenkező hatást éri el. mint amit szándékozik: a gondolat nem emelkedik a költészet síkjára, a vers esetlegessé válik, a képsorokból hiányzik a logikai egység, sőt bizonyos ponton túl a képek egyhangúsága a mindent megszépítő idillizmus mázával vonja be mondanivalóját. — Három költő indult el a . Pengő fényh'dak”-ban. A próbaút sikerült. Ezután már önálló utakon kell bizonyítani ..teherbírásukat”. Tüskés Tibor Akkor egy állomás kegyetlen utascseréje egy újabb női személyt kavar oda, újra az irattás-. kás padja mellé. Fekete szemű, tagos, erőstomporú hölgy. A pillantása határozottan hasonlít az irattáskás úréhoz. Fölháborodik, teketória nélkül féloldalról odahajol hozzá és halkan rászól: — Az irat-táskát kérem levenni! Erre az úriember nagyot néz! De szavamra! Nagyot néz, hogy: micsoda követelődzés ez? De nem szól! Hanem pukkasztó lassúsággal emeli föl maga mellől a vaskos táskát és ölébe rakja. Ezzel még nincs több hely a hölgy számára, ha az úriember nem csúszik az irattáskától szabadon maradt helyre. A hölgy? A hölgy úgy segített ezen, hogy egy harcias lökéssel odább csúsztatja az irattáskásat az illő helyére... Hajha! Ekkor történt az. amit örökre a megfejthetetlen esetek közé fogok sorolni magamban. A bősz irattáskás a hölgy tettleges jogvédelmére az ártatlan lélek szelíden, megrettenten méltatlankodó arcát ölti. Előbb csak bizonytalanul a levegőnek, aztán határozottan. mint aki értő felebarátot keres, rám mered ezzel a méltatlankodó pillantással: figyelem-e, micsoda sérelem esik rajta! Nos! Én akkor gyáván félrefordultam. Itt azonban utólag, mint egy apróhirdetés, röviden és velősen azt válaszolom az ismeretlen irattáskás pillantására: — Zsák úr! ön csak a foltjára akadt egyszerűen! Ne vegye zokon!... Egyebekben pedig köszönöm magának, hogy viselkedésével elgondolkodtatott és lecsúszásával megvidámította egy hétköznapomat ! TERSÁNSZKY J. JENŐ /m z utcák sötétek voltak /m és néptelenek. De ezt f /M csak jóval később vette észre. Botorkált céltalanul. Nem érdekelte az idő. A zajokat figyelte, a szomszéd, forgalmasabb utcákról átszűrendő motorbsrregést. Aztán az ablakokat. Felnézett minden emeletre. Ha fényt látott, meg is állt. Néha megszédült, ha sokáig bámészkodott, a nyaka is meggémberedett. Ilyenkor dühös lett. De a magány már régóta nem bántotta. Régebben. egy-két évvel ezelőtt még szerette volna, ha az emberek a kocsmában leülnek az a£z ala mellé, talán még egy fröccsöt is hozatott volna nekik, de most már nem bánta, ha állnak, s az se fájt neki, hogy egész este nincs hozzá egyetlen szavuk. Utoljára akkor próbálkozott az emberekkel, amikor kiadták a munkakönyvét. Akkor úgy érezte, szétpattan a melle, ha nem mondhatja el, igenis, ő ütött először, sőt: egyedül csak ő ütött, mert az a másik, az a senki még a karját sem emelte fel. Csak állt, nézett, s vitatkozni se próbált, tagadni se, csak azt ismételgette, hogy a rossz a gép, mondta ő már hónapokkal előbb, nagyon rossz, ócskavasnak való. És amikor belevágott a pofájába, fel se hördült, csak megsimogatta olajos kezével az ütés helvét, s valami olyasmit mormogott, hogy „lám-lám, mi mindent elbír a mi szocializmusunk”. És neki ettől az agyára futott a vér, attól a szótól, hogy szocializmus, vagy talán még inkább attól hogy ez a senki, aki minden vasárnao mi sét hallgat, azt meri mondán', hogy a „mi szocializmusunk”. Újra ütött, de már tenyérrel, nem bizony, az ilyent nem simogatni CSEPELI SZABÓ BÉLA: fjr Őszi szerelmi dal A városszéli dombokon már sírva jár a szél, s meg-meglegyinti homlokom a sok hulló levél... A nyári esték melegét borongás váltja fel, befutja kedvesem szemét és lágyan rámlehel. A hamubafúlt ég alatt honnan, hová megyünk? Hajunkra füst és köd szakad, s mint két fa, reszketünk. Minden oly szelíd, tétova, mint gyengelábú őz: suhog a halál ostora, fejünk fölött köröz, — de nézd, a hegyen, kedvesem, szüretre gyűlt a nép: szikrázó bor dől édesen, kínálva tűz-ízét. Az életet dicséri mind és telt pohárt emel: emeljük arcunkat mi is vígan magasra fel! Emeljük fel a bágyadó bús őszi Nap felé, s kiáltsuk: forró, lázadó vérünk az életé!... Ha szél suhog, ha köd szakad: bennünk örök a vágy; Összehajtunk az ég alatt, mint két virágos ág ... KATONA JUDIT: Naplótöredék Elmentél. Az ajtó becsapódott és én még sokáig néztem utánad. Csupa ég és nyárfa meg ősz volt a táj. Még sokáig néztem utánad s láttam a tájjal összecsukódott törékeny, sárga virágot, a vállad. A mezőkre szekerek zörögtek s a szél mézet pergetett a nyárból. i Iskoláig tartó szekérút várt rád. A szél mézet pergetett a nyárból és parasztok jöttek egyre, jöttek sorsaikkal eléd a tanyákról. a sikátoron kell, törjön a csontja, fröccsenjen a nyála, ha kell dögöljön meg, de he mondja, hogy a „mi szocializmusunk”, semmit se mondjon, azt pedig egyáltalán ne, hogy rossz a gép. A Heisenger úr gépe talán jobb volt? Akkor, lehetett dolgozni? Akkor lehett csodát művelni? Most nem lehet? Most elég a pofázás? Nyolcvan százalékot csinál hetek óta, miatta van hátralékba a műhely, s akkor nyafog, szidja a gépet? — Először csak ütött, de, hogy az a senkiházi ellenkezés nélkül összerogyott, bele is rúgott. Kétszer rúgott, de másodszorra megbicsaklott a lába. s akkor eszébe jutott, milyen jó lenne, ha itt lehetne a régi csizmája, abban nem kellene óvatoskodni, az bírja. Ezt szerette volna elmondani az embereknek, meg azt, amit a bíróságon belefojtottak. Mert ott csak azt hajtogatták, hogy ittas volt, mennyit ivott, mit ivott? — Nem hallgatták meg. senki sem volt rá kíváncsi. És kerülték a tekintetét is. Az nem fájt neki, hogy „bűnösnek” találták, keser- gés nélkül lehúzta volna a három hónapot, ha egyetlen szemvillanás azt mondta volna neki, hogy jól van, nem érdekes, te a mi emberünk vagy, nem számít ez a ceremónia; számítunk rád De az arcok nem mondtak semmit, porcelánból volt minden arc, és ismerőst se látott a hivatalos emberek között, senkit a régiek közül; és hiába kezdte el újra meg újra, hogy ki volt ő. mit köszönhet neki a proletárdiktatúra, leintették, hogy nem ide tartozik. Mikor kijött, első útja a gyárba vitt. Mert végiggondolta odabent százszor is a dolgot: százszor és százféleképpen, de a- eszéb? se jutott, hogy az igazgató komolyan gondolja az ő áthelyezését. Ismerte a szokásokat, megért néhány hasonló esetet. Úgy számitott, hogy más üzemrészbe helyezik, esetleg ideiglenesen csak csoportvezetői helyre, persze a régi bérrel. Jó kedve volt és erősnek érezte a karjait, még dúdolt is. és úgy lépkedett, mint régen. Néhány kilót fogyott ugyan a három hónap alatt, a nyakán vette észre, mert, bár végig begombolta az ingnyakát, nem érezte a megszokott. egyenruhára emlékeztető szorítást. Arra a szemét emberre se haragudott, most nem, bár a börtönben néhányszor, szórakozásból végiggondolta, mi is lenne, ha úgy lehetne, mint akkoriban. A haverok is eszébe jutottak, a száz- próbás. kemény emberek, akikről mostanában oly keveset hall. Még Bódoggal találkozik a legtöbbet, gépkocsivezető lett, s egész nap a városban furikázik. Olyanról is tud. aki most is szo'gá!, de ezek neki semmit sem jelentenek, az igaziak, a legkeményebbek, akikkel annyi mindenen keresztül ment és annyi mindent próbált, nincsenek sehol. Határozott volt és jó kedvű. A gyárudvaron előre köszönt az embereknek. Mosolygott. Tudta, hogy megbámulják, összesúgnak a háta mögött. Egyenesen ment. keményen. mint a díszszemlén. Tervekkel volt tele. ötletekkel és — emlékekkel... A titkárság ajtaja előtt megtorpant, megigazította magán a ruhát, s aztán kopogtatás nélkül belépett. A titkárnő szája elé kapta a kezét. — Ácsai elvtárs? — Bent van... — mutatott a f'tkárnő zavartan a párnázott ajtó felé. — Nagyszerű. i
