Tolna Megyei Népújság, 1964. október (14. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-25 / 251. szám
TŐRÖK MÁR A KIRÁLYSZÉKET IS ELÖNZÖNLÖTTE. GERGELY MEGLEPETÉSSEL IS SZOLGÁL A TÖRÖKNEK. AZ 0 BOMBÁI NEMCSAK SUSTOROGNAK, HANEM ROBBANNAK IS. A FALAKAT TORTE AZ AGYÚ, At KUNBURADSIK DOBTAK A BOMBÁT, A JANICSÁROK LŐTTEK A ( TÜZES NYILAT. ^ éj Z'CSAK ÜGYESEN, ' EMBEREK, HAMAROSAN SZÜKSÉG LESZ S EZEKRE A LAPZÁKRA. W7 E/A/Mf A GYŰRŰ ' F ÖSSZÉBBHÚZÓDOTT A VAR KÖRÜL. HOLNAP OSTROMOT KEZDENEK. HALJON MINDENKI, K IDEKÜNN. , IGENCSAK ELTATJA A SZÁJÁT AZ A RUSNYA TÖRÖK, HA KÖZ/BÜK HAJTNGÁLUNK EGY ÓKORA PORC! 01 ^ VASKAPCSOT 4 BESZELGETEST AZ ŐRSÉG JELADÁSA ZAVARTA MEG... PA, MÉNTŐL TÖBBET! TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1984. október 23Napi tizenhét óra munkaidő Kötelező nősiilés —- A verekedős molnárok A mesterek, legények, inasok az előírások szeriht valóban napi tizenhét órát dolgoztak, mégsem -sértették meg a Munkatörvénykönyv \előírásait. A céhszabályokat azonban annál alaposabban betartották. Szekszárd múltjából tizenhat céh emlékét őrizték meg sárgult iratok. Csizmadiák, vargák, szíjgyártók, nyergesek, szűrszabók, takácsok, ■ .molnárok, fazekasok, kádárok, kovácsok, lakatosok, asztalosok, ácsok, bognárok, szabók és' kőművesek tartoztak a valamikori iparosság sorsúba. A céhrendszer a kuruckor végétől 1872-ig létezett Szekszárdon. 1718- ban még csak két-két kovács és kádár, azonkívül egyetlén bognár jelentette' az Iparosságot, alig egy évtizeddel később azonban ‘már huszonötén voltak. Zömük magyar. Ez elsősorban a „kuruc- apátnak”, Mérey Mihálynak volt köszönhető, aki még a nagy német telepítések előtt magyar jobbágyoknak adott otthont a- töröktől sokszorosan feldúlt Szekszárdon. és így a később jött németek más irányba húzódtak és települtek le. A sok céh közül 1724-ben a takácsok feje Molnár József és Szajki István „atyamester” volt. ..Látómestereik” — mai szóval legtalálóbban talán revizoroknak nevezhetnénk őket — a vidéket járták, hiszen a céhek király szentesítette szabályai az egész megyében érvényesek voltak. Nem is akármilyen szigorúságé szabályok. A munkaidő reggel négykor kezdődött és este kilenckor ért véget. Az inassor után a mesterlegény csak két hetet tölhetett a városban, kötelező vándorútra kellett indulnia. Ez három esztendeig tartott, de nem jelentett különösebb nyomort, hiszen, a céh ajánlólevelével érkező legényt más város céhei szívesen fogadták, helyet, szállást biztosítottak neki. A szakmáját szerető legény természetesen olyan útirányt választott, amelyen a legjobb hírű mesterekkel találkozhatott és három év után hazatérve teljes biztonsággal alkothatta meg „remekét” az öreg mesterek szigorú ítéiőszéke előtt. Ha a remek sike- rült, fizetett a céhnek tíz forintot, két font viaszgyertyára, egy kraj- cámyi székpénzt, amivel jogot nyert, hogy a céhgyűléseken leülhessen és húsz forintot a tár- saspohár-alapra: magyarán az iszogatások költségeire. Leggorombábbak úgy látszik a molnárok voltak. Csak a céhlevelüket őrizték Szekszárdon, többségük Tolnán élt. Egyetlen céh szabályai sem foglalkoznak any- nyit a gyilkosság és a különböző testi sértések megtorlásával, mint a molnároké. Előszeretettel rongálták meg a szomszédos malmokat, ami kétségkívül a konkurren- cia elleni harc igen radikális módszere lehetett. Az útrakelt molnárlegény mindenesetre nemcsak két rend fehérneműt, egy dolmányt, nadrágot, szűrt és süveget kapott, hanem a biztonság okáért egy éles szekercét is. Sokat pereskedtek a szekszárdi szűrszabók. Emellett alighanem sokat ittak is. Nemcsak a jegyzőkönyvekben — akkori szóval: jelentőkönyvekben — sűrűn szereplő „egy s más kiadások éból sejthetjük ezt, 1824-ben Szekszárdról Tolnára szökött egy legény, akit a tolnai mesterek — céhszabályok ide vagy oda — nem adták ki, .mert egyetértettek , azzal, hogy nem akart olyan céhet szolgálni, mely „töfvényeit a pincében, borozgatás közben hozza”. Szakmájuk fontossága mellett a céhek szerepet játszottak a város tűzvédelmében is. 1794-ben Szekszárd majdnem teljes egészében porig égett és csak 1802-ben épült fel újra. A város ekkor szabályrendeletet alkotott, mely pontosan megszabta, hogy melyik céh tagjainak, milyen eszközökkel és hol kell megjelenniük tűz esetén. A céhek élete az említett 1872. évben szűnt meg és alakult át ipartestületi tevékenységgé. Sok iratuk, céhládájuk, zászlójuk ma már a múzeumok megbecsült kincse. Nagyon sok, kortörténeti jelentőségű irat azonban még magánházaknál ’ lappang, kallódik. Fontos lenne, hogy ezek is mielőbb vagy a levéltár, vagy a múzeum birtokába jussanak, ha másként nem, akár i letétként is, jobban szolgáival így a tudomány érdekeit. Ordas Iván Sxüta latrán: a vörös asm Dokumentumregény — XVII. EGRI CSILLAGOK • Feldolgozta: Márkuax Láaxló Rajzolta: Zórád Ernő Az aligazgató intett a titkárnak, mire Spanhort keménytáblás dosz- sziéba fűzött iratcsomót szedett elő táskájából. Kezéből ki nem eresztve mutatta meg Balásnak. Előbb egy csomó német nyelvű szöveg következett, majd az ő munkái: a „Harmadkon Terra rossa”, a „Bauxitlelőhelyek kiaknázása lehetőségei”, szakdolgozatai a mérnöki kamara lapjában, a „Memorandum”, a ■ „Budapest fürdőváros alapjai” kinyomtatott példánya, — Láthatja Balás úr tudunk magáról, s arról is, hogy a bauxi- ton kívül sok más ásványt is felfedezett, bár ezek nem olyan érdekesek, mint a badxit. Meg- bizottaink családi körülményeit is alaposan feltárták. Ismerjük adósságait, s azt, hogy többször kisebb lakásba kellett költöznie, s jelenleg felesége Velencén él. Maga albérletben, és... Mit mondjak még?... Beszereztük a bauxit- ra vonatkozó összes okmányokat, amit a svájci és a német érdekeltségek saját belső használatukra állítottak össze. Balás dermedten figyelte a három férfit, s hirtelen azt sem tudta, mit válaszoljon a váratlan közlésre. Amikor megkapta az amerikai értesítését, azt hitte, valami tudományos érdeklődésről lehet szó, hogy kutatásaival kapcsolatos geológiai kuriozitásokat szeretnének hallani. A tárgyalás eddigi része azonban homlok- egyenest ellenkező érdeklődésről tanúskodott. — Nézze Balás úr — folytatta szinte szünet nélkül szivarját rágva az aligazgató —, ajánlatot tenni jöttem Magyarországra. Jöjjön ki az Egyesült Államokba és kutasson! — De kérem! — Várjon, nem fejeztem be! Mi minden elképzelhető eszközt, köztük a legmodernebbeket bo- csátanánk az ön rendelkezésére. Geoszeizmikus műszereink legjobbak a világon. Olyan fúróberen- ,dezéseket ön még életében nem látott, mint amit a mi mérnökeink konstruáltak, ön nagyszerű képességű, jó szemű, és külör nősen jó kutatóérzékkel megáldott ember. Ahová nyúl, ott arany van... — Sajnos, ezt még nem tapasztaltam — mondta keserűen Balás. — Kérem... Mi nagy nehézségekkel küzdünk az alumíniumipar területén. Valószínű tudja, hogy igényeink 20 százalékát sem tudjuk a hazai készletekből kielégíteni. Mi főleg délről nagyon messziről hozzuk be a bauxitot. Pedig tudom, hogy van nálunk is. De száz szónak is egy a vége. Mennyi pénzt akar?... Kap, kérem tízezer dollárt havonta és minden lelőhely nyereségének mond- . juk két százalékát... Nos? — De. uram, nekem családom. van. gyerekeim... ■ Két fiam, két lányom. — Értem, ön most a második feleségével él. Ugyebár?... Az első feleségével, ha nem tudná, már beszéltünk és ők úgy döntöttek, hogy kijönnek az Egyesült Államokba. Meglepődött?... A mi kezünk is messze elér. Ha kívánja, kivisszük lányait, mostani feleségét is, mindent, elintézünk. Ha kívánja, itt maradhatnak és ön majd hazajön. De ez nem jó megoldás, mert Európában, háború készül. Nem titok. A németek egész Európa átrendezését kívándig aznap éjjel megszületett a döntés: Balás nem juthat ki Amerikába. BOLDOG ÓRÁK Balás Velencére utazott a reggeli vonattal. Március volt, friss, tavaszi illatát érezte a levegőnek. A legelők vizesek voltak, de már zöldellt a határ. A köd nehézkes mozgással kúszott fel az égbe, a hajnal fénye kigyulladt. Távol, mint egy pirossapkás óriás kelt föl a Nap, és egyszerre ragyogó világosság, lett. — Tavasz! — mondta ki hangosan is hősünk és a szónak nagyon jó íze volt szájában. Szomjas szemmel nézte a girbe-görbe házakat, a kanyargó utakat, amelyeket átszelt a robogó vonat. Balással szemben az ablak melják, s fegyverkeznek tíz éve. A Ruhr vidékén óriási hadiipart teremtettek, ahol sorozatban készülnek a legkorszerűbb fegyverek. Ha nem tévedek, ön 1919-ben, a vörösök alatt túlságosan is... hogy úgy mondjam... Tudom, nem politizál, de mégis, gondolja meg... Ha behívják?... Balás tenyerével végig,simított homlokán. Szédült, fejében ösz- sze-vissza ugráltak a gondolatok. Mit tegyen?... Három napi gondolkodási időt kért. Mr. Waever megadta. A kóválygó Balás kézfogással búcsúzott áz amerikaiaktól. Amikor elhagyta a szálló kertjét, a portától egy ötven év körüli, de rendkívül fürge mozgású férfi kérte a repülőteret telefonon. — Mikor megy a legközelebbi járat Berlinbe? — Holnap reggel uram! Az idegen taxit kért, és a városba hajtott. Hugenbergnél pelett fiatal asszony ült. Gömbölyű arcából fekete szemek csillogtak a mérnökre. Mellette hosszú hajú, kalapos öreg bóbiskolt. A férfi csizmájából, az asszony kendőjéből látszott, hogy falusi emberek. — Nemsokára vetni kell — szólalt meg mintegy bizonyításképpen a menyecske, és nagyot sóhajtott. Balás behunyta szemét, Gyerekkori emlékek bukkantak fel benne. Egy tavaszi reggel, amikor anyjával útra keltek a szomszédos faluba. Magas, meredek ösvényen kaptattak fel, nehezen bírta még a gyaloglást. Anyja előre ment, de az első magasabb domb hátán megállt, és szelíden visszanézett rá. — Gyere — mosolygott és kinyújtotta karját. Aztán friss szántáson ereszkedtek le. alattuk látszott a falu. (Folytatjuk)
