Tolna Megyei Népújság, 1964. október (14. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-02 / 231. szám

4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSÄG 1964. október 2. c/l minta maró — Jó napot. Mivel szolgál­hatunk? — Ez jó nap? Még alig lép­tem át a küszöböt, maga már igyekszik megszabadulni tő­lem. — Csak ki akartam szolgál­ni, — Van szuperelasztikus ha­risnya? — Van. — Hát elasztikus? — Nem értem. —- Ahá! Nem érti? Én vilá­gosan megkérdeztem, miért tar­tanak csupán szupert? Hát vá­laszték ez? — Elvtárs, szintetikus rost­ból csupán egyféle harisnyát gyártanak; a szuperelasztikust. — Hm, hm!... Szóval nem akar tovább fáradozni... — Kérem, ezek igen csino­sak, mutatósak, tetszik ön­nek? — Csak ne erőszakolja rám a saját ízlését. Hány órakor zárnak? — Kilenckor. — Akkor még van három óránk. Mire való tehát ez a sietség? A jó kiszolgálás rová­sára? — Választott az elvtárs? — Nézze kedves elárusító elv­társnő, figyelmeztetem, hogy a maga viselkedése nem válik az állami kereskedelem dicsősé­gére. Micsoda ellenséges maga­tartás ez a vevővel szemben? Ha unja ezt a. munkát, miért nem írta ki az ajtóra: Leltár! — De mikor nincs most ná­lunk leltár! — Nono, ismerem én magu­kat. Ha maguk unatkoznak, tesznek egy cédulát, kiraknak néhány árut a pultra és kész, és megkezdődik az emlékezések leltározása. — ön is láthatja, az üzlet nem mutat most olyan képet, mintha leltároznánk. — Micsoda, még gyanúsít?! — De amint látja, minden ha­risnya, ami csak a raktárunk­ban található, itt fekszik ön elölt. — És nekem nincs jogom választani? Ismerem magukat... Gyorsan végezni akarnak a ve­vővel, elszédítik, és rásóznak azt, amit akarnak. De velem nem fognak kibabrálni, érti? — Engedje meg, hogy addig, amíg ön válogat, kiszolgáljam azt a vevőt, aki ön után jött. — Ahá, a kegyencek! ö fia­tal, én öreg vagyok. Neki nincs jegygyűrű az ujján, nekem van. Talán van egy Trabantja is? — Lehet, de innen nem lá­tom. Beszéljünk kérem a ha­risnyáról. — Egyik sem tetszik nekem,- de azért ezt megveszem. — Ha nem tetszik, minek veszi meg? — Nem látja, elvtársnő, hogv már háromnegyed kilenc. És nekem mozijegyem van.- Sies­sen! Vigye el az ördög, meg­állt az órám! Elkéstem a fil­met. Kérem a panaszkönyvet. C—A „Ismerkedjünk a zenével“ A Tolna megyei Népművelési Tanácsadó zenei szakbizottsága érdekes tervet dolgozott ki .arzé­néi ismeretterjesztés népszerűsí­tése érdekében. A szakbizottság tizenkét tagja közül csaknem va­lamennyien hamarosan részt vesznek a különböző helyeken megrendezésre kerülő zenei elő­adás-sorozatokon. A különböző fokú előadások között megtalál­juk az alapfokú ismeretterjesz­tést — mint például Cikón, ahol nyolc előadásban ismerkednek a zenei alapfogalmakkal az általá­nos iskolások —, de az igénye­sebb műsorösszeállítást is. Két sorozat indul, az egyik Szép bécsi muzsika, a másik Zenés séta Pe.stbudán címmel. A megye több községében elhangzó négy-négy előadásOs műsorban a szakelő­adók segítségével Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, illetve Er­kel, Liszt, Kodály, Bartók muzsi­kájával ismerkedhetnek meg az érdeklődők. FfiDT CSILLAGOK • Feldolgozta : Márhusz László Rajzolta: Zórád Ernő &fatí&4fafrás[t msm. TANULSÁG: NE ISMERKEDJ VILLAMOSON! Majdnem üresen csörömpölt a kilences villamos a Duna-parton, a Lánchíd felé. A délutáni csúcs- forgalom már lebonyolódott, az esti még nem kezdődött el. Ezek nélkül a félórás tumultus-pauzák nélkül a kalauzok mind idegbe­tegek lennének. Talán öt-hat utas lézengett az egész kocsiban. Egyikük kedvtel­ve nézegette a villamosablakok felett végighúzódó hirdetmény­sort. Különösen a Nemzetközi Kutyakiállítás színes plakátja nyerte meg tetszését. Daxlit áb­rázolt, babérkoszorúval a nyaká­ban. — Szép vagy — állapította meg fennhangon. — Csak görbék a lá­bacskáid. Biztosan angolkóros vol­tál kicsi korodban. A mellette ülő öregúr feltekin­tett az újságjából, aztán meg­semmisítő pillantással mérte vé­gig a meggondolatlan nyilatko­zót. — A tacskók ilyenek, ezt min­den iskolás gyermek tudja, ké­rem. — Jé, hát ez tacskó? — mo­solygott derűsen, a sértődés leg­parányibb jele nélkül a pufók arcú, köpcös utitárs. — Mondha­tom, gyönyörű kis állat. Nekem legalábbis nagyon tetszik. És még sincs benne az Uj Magyar­ban! — Hogyan, kérem? Miben nincs benne? — Az Uj Magyar Lexikonban. Tetszik tudni, én nagyon szere­tem a keresztrejtvényeket. A múltkör megfejtettem egyet. Arra a kérdésre: „Rókavadászatra ki­tenyésztett kutyafajta” — kijött a tacskó. Kíváncsi természet va­gyok, valami közelebbit is sze­rettem volna olvasni róla. A tacs­kó címszó azonban hiányzik az Uj Magyar Lexikonból. — Kész skandalum — kiáltott fel a partnere. — Megnézte a daxlinál is? — Hogyne. Sőt, Gyuri barátom tanácsára, aki nagy kutyaszak- [értő, még a dáklit és a borzebet is kutattam. Hiába. Végre a ko- torékborzebnél találtam rá. De 'ott is éppenhogycsak megemlítik. Annyi van róla, hogy, a foxter- rierrel együtt, odúkban lakó1- du- vadak irtására használják. Slussz! — Ennyi?!... — kapkodott leve­gő után Hókai Felicián. — Ennyit írnának mindössze a tacskóról? Felháborító! Egyszerűen megáll az ember esze!... Hát én elmon­dom magának, tisztelt uram, hogy Imílyen állat ez. Többet ér sok embernél. Nem­csak külsőre szép, de bátor, hű­séges, értelmes, önfeláldozó. Ugyanakkor bölcs és megfontolt. Valóságos filozófusaikat. Oldala­kat érdemelne a lexikonban. Ké­pekkel gazdagon illusztrálva! És tessék! Arról kell értesülnöm, hogy még külön címszót, egy kü­lön sort sem szenteltek neki a szerkesztők. Ez, kérem, a legna- gyobbfokú felelőtlenség! — Nagyon szeretnék ilyen ku­tyát — ábrándozott zavartalanul a köpcös. — Amikor meglesz a pirostetős, verandás kis házam Rákospalotán, okvetlenül veszek egyet. — Helyeslem az elhatározását bólintott növekvő szimpátiával az öreg. — Az én Mukim is tacskó. Hozzá foghatót nem talál az egész kerületben. Szívesen megmuta­tom... Itt lakom a Kokilla utcá­ban. Ha kedve tartja, kísérjen el. Egy ugrás az egész... Egyébként, há megengedi, Hókai Felicián va­gyok. — örvendek, Ditró Géza — szo­rította meg a feléje nyújtott ke­zet a nyomozó. — Most éppen rá­érek, köszönettel elfogadom a meghívást. Irtó kiváncsi vagyok rá. És ha majd segítene alkalom- adtán az enyém kiválasztásában is. Szinte végszóra ért a villamos a Láchíhoz. Leszálltak, átmentek a hídfő alatti kis alagúton, és élénk beszélgetés közben gyorsan eljutottak az öreg nyugdíjas ott­honához. Mór a folyosóra ki­hallatszott Muki vidám csaholása, mert felismerte gazdája lépteit. Az kinyitotta az előszobaajtót, előre sietett, és felgyújtotta a villanyt, a konyhában is. — Hát ez volna az a bizonyos tacskó — mutatott leplezetlen büszkeséggel a szoba küszöbén szapora farkcsóválással jelentke­ző kutyára. Ditró lehajolt, és szerető-gyen­géden simogatta végig Muki bár­sonyos nyakát. — És ez? — intett a nyitott ajtón át jól kivehető, vaslábaza­ton álló, furcsa készülék felé. — Ez pedig ugyebár az a bizonyos Mukátor? VERÉB MUNKÁBAN Félelmetes volt. amint koszos puf aj kában, lopott szerszámoslá­dával ormótlan bakancsai között ott ült veréb, az alkony sűrűsö­dő sötétjében, a játszótér egyik padján, és szűk homlokát rán­colva, ismételgette magában lec­kéjét: — Felmegyek. Becsenge­tek. Várok. Ö kérdi: Ki az? Mon­dom: Házkezelőségtöl a vízveze­tékszerelő. Ö kérdi: Minek? Mon­dom: Alsó lakó mennyezete át­ázott, Ő beenged, és akkor már szabad kezem lesz... Na, még egyszer... Felmegyek. Becsenge­tek. Várok. Kérdi: Ki az? Én er­re azt mondom, hogy a vízveze­tékszerelő. A házkezelőségtöl... Rohadt meló, ahol ennyit kell az embernek pofázni... Ó meg­kérdezi: Miért? Én mondom... Hirtelen abbahagyta a memori­zálást, mert élénk beszélgetésbe merülten két férfi vágott át a parkon. Hopp, az öregebbre pon­tosan ráillik az ügyvéd úrtól ka­pott személyleírás. Alacsony, so­vány, kopott felöltője van, bot­tal jár, nem hord kalapot. Ha a Kokilla utcába fordulnak be, ak­kor biztosan ez lesz a páciens. Nehézkesen felkászálódott, átve­tette a fején a Szerszámosláda gurtniját és utánuk lódult. Akkor ért a sarol .ioz, amikor azok ket­ten éppen beléptek az egyik épü­let kapuján; Veréb megtorpant, tanácstala­nul meredt maga elé... Ketten vannak... Az ügyvéd úr azt mond­ta, a vén pacák egyedül lakik... Most mit tegyen? Lerakta a földre a ládáját. Ráült. Innen szemmel tartja a ház bejáratát. Megvárja, amíg az a másik el­megy. Akkor majd ő következik... Lássuk csak mégegyszer: Felme­gyek. Csengetek. Várok.;. Ilyenkor estefelé a Kokilla ut­ca kiválóan alkalmas elmélyült lecketanulásra. Átmenő közúti forgalma napközben sincsen. Pe­dig ez nem’zsákutca. Csak budai specialitás. Enyhe emelkedésű ut­cának indul, aztán éles szögben balra kanyarodva — lépcsősorrá alakul át. A lépcső a Lánchíd ut­cába vezet le. Alig száz méter­nyire a. fényesen kivilágított Lánc hídtól, a nyüzsgő forgalmú Clark Ádám tér szomszédságában ez a furcsa utcácska most teljesen el­hagyatott, néptelen. Csak Veréb ül a ládáján, és türelmesen var. Szeme á kapun. Talán egy órája leselkedik, amikor köpcös fiatalember gurul ki a házból, és sietősen a busz­megálló irányába tart. Veréb ki­várja, amíg eltűnik a sarok mö­gött, aztán kényelmesen felcihe- lődik. — Hókai, Hókai — bön­gészi a lakók névjegyzékét. — lVTegvan. Első emelet, kettő, (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom