Tolna Megyei Népújság, 1964. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-02 / 180. szám

5 A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG K ULTURÁLIS MELLÉKLETE MGYSZOM BAT Egyebek■ között hegadatott szá­munkra az a ké­pesség is, hogy gyakran egészen pici ügyekből tu- ^ dunk óriási dolgot csinálni. Emberek vagyunk, ennélfogva saját, vélt vagy valóságos sérelmeink sok­kal inkább fájnak, mint azok, amelyekbe másokat részesítünk. Mindjárt egy példát. A simon- tornyai Kossuth Termelőszövet­kezet fiatal agronómusát szabály­sértési hatóságaink' egyike meg­bírságolta, mert körzethatár-átlé­pési engedély nélkül fuvarozott a gazdaság gépkocsija. Az eljárás ellen semmiféle kifogást nem tá­masztott, a mulasztási elismerte, a kiszabott bírságot is igyekszik kifizetni. Az ügy a fentiekben vázolt sima­sága ellenére sem múlt el termé­szete szerint simán. A kis ügyből nagyot kerekített, becsületében, emberségében érezte magát sért­ve, mert Drávecz Lajos, a tamási járási tanács szabálysértési főelő­adója néhány mulasztásra figyel­meztette. Például arra, hogy az embernek igazolványait rendben kell tartani. Nem lehet bejelentés nélkül huzamosabb ideig lakni valahol, még ideiglenesen sem. Fegyelmezetlenséget említett, amit a már közben ideges hangu­latba kerülő agronómus jellem- telenségnek értett, s mindjárt kész lett a baj. S ahogy az ilyen dolgok általá­ban folytatódni szoktak, elkezdte keresni az igazát. így gondolko­zott: ha ő jellemtelen, akkor már alkalmatlan arra, hogy egy olyan gazdaságban irányítsa a munkát, mint a simontomyai termelőszö­vetkezet. Mindjárt megvolt azon­ban az ellentmondás is: alkalmas az irányításra, mert neki is része van benne, hogy az éveken ke­resztül rengeteg problémával küz­dő gazdaság, tavaly már előrébb lépett, s az elkövetkező időkben mind jobban megerősödik. Mi már a forrponton találkoz­tunk, akkor, amikor agronómus barátunk panaszt telt a járási pártbizottságnál. Mindkét felet, sőt még mást is meghallgattunk. Azt persze véletlenül sem voltunk képesek megállapítani. . hogy ki, kinek, mit mondott valójában. Az' azonban annál inkább, hogy a sértett fél a szabálysértési eljárá­soknál szokásos és az esetek több­ségében teljesen jogosult, nem durva, de mégis bizonyos távol­ságot jelentő hangot kifogásolja, mert az ránézve, aki azért csinált már egyet és mást — bántóan hat. Elképzelhető £ B , Bm JC&& e9V Olyan álla­^ PO£’ h°0V HÍVa' ^/tálainkban ele- / nyésző méretben rs nem képesek szabadulni a bü­rokratikus, mind jobban formálódó közszellemünk­től idegen hangtól. A szabálysér­tés azonban különbözik az általá­nos ügyviteltől, s azoktól az ügyektől is amelyek általában hi­vatalainkban előfordulnak. Az az­zal kapcsolatos eljárás egy kicsit bíróságinak minősíthető. S ebből már eleve következik, hogy a hangnem is módosul. A hangsúly arra helyeződik, hogy a törvé­nyeinket enyhébben megsértő ál­lampolgár cselekményének meg­felelően büntetést kapjon, ha a teljes igazság ellene szól. Ügy hisszük, sőt tudjuk: az itt tárgyalt esetben sem történt egyéb. Sérelemre és panaszra a figyelmeztetés adott okot. Hibát követett volna el azonban a sza­bálysértési előadó, ha nem figyel­mezteti a simontornyai agronó- must. Mert az ő kötelessége a büntetés mellett az is, hogy az esetleges más hibák elkövetését megelőzze. A folytatás aztán függ a választól, a megértéstől is. Ennél a pontnál időzzünk egy kicsit. A tapasztalat szerint ugyanis gyakran azért lesznek a kis ügyekből nyugtalanító, idege­sítő nagyobbak, mert a válasz» vagy a megértés nem alkalmaz­kodik helyhez, időhöz, történés­hez. Olyan hármas szabály ez, amit nemcsak a klasszikus drá­mában, hanem a hétköznapok so­rán is be kell tartani. Mert arra is figyelni kell, hogy aki hango­sabban beszél, még nem mindig haragszik, s nem is akarja az embert porig alázni, méltóságá­ban esetleg megsérteni. A beszélgetés végén a simontor- nyai agronómus azzal búcsúzott: sosem felejti el azt, amit a sza­bálysértési ügyintézőtől kapott! Ez egy kissé furcsán hangzik, mert több képességünk mellett a felejtés képességével is rendelke­zünk. Az emlékezetet persze úgy lehet irányítani, mint a legjobb gépezetet. De van-e erre szükség? Főbb, nem csak személyünkre vo­natkozó ügyekben, meg a köteles­ségek vonatkozásában feltétlenül. Ám másként csak bonyolítja az ügyeket, az életet. A „nem felej­tés” a visszavágás lehetőségét is magában rejti. Arról nem is szól­va, hogy segít a kis ügyek felfo­kozásában. Ez viszont már kelle­metlen magunknak, hivatalaink­nak és embertársainknak is, SZOLNOKI ISTVÁN A kis szobában a nedves, büdös szalmán négy ka­tona feküdt. A házról az ablakokat meg az ajtókat már a megszállás első napjaiban el­tüzelték, s most a friss tavaszi szél kedvére fütyölt bent a fa­lak között. Különben szokatlanul nagy Volt a csend. Kint és bent is. Kovács Bálint a falujára gon­dolt. A földre. Érzékeny paraszt- lelke megérezte, hogy most már végleg megjött a tavasz, most már lehetne dolgozni kint a föl­deken. Az asszony levele is eszébe ju­tott. Azt írja, otthon is egyre nehezebb az élet. Akárcsak itt. Teljesen megbolondult a világ. Lám, most is már a harmadik napja kóborolnak étien, szomjan, s egyikük sem kérdi miért. Vagy ha kérdi is, csak magától, mert szólni senki se mert. Csak fek­szenek, s nézik az ázott, omla­dozó falakat, kerülve egymás te­kintetét. Az őrmester valami dalt dú­dol. Mindig ugyanazt. Reggeltől estig. Térdén keresztbe fektetve a géppisztoly. A csöve Tóth Andrásra mered. Pontosan a két szeme közé. Far­kasszemet néznek egy darabig, aztán Tóth András dünnyögve arrébb fészkelődik. — Az ördög nem alszik — mo­rogja, s közben arra gondol, hogy lám, még az is a szeren­csétlent gyötri, hisz nem tudja elvinni ezt az átkozottat. Néha már-már kibuggyan a száján, ami a szívén van, de az­tán mégis csak hallgat. Rágja a szája sarkában lógó szalmaszálat, s nyel hozzá nagyokat. Már szürkül, amikor az' őr­mester feltápászkodik. — Körlünézek egy kicsit. Csőre tölti a fegyvert, s aztán az ajtóból gúnyosan visszaszól: — Látom, nagyon únják már a semmittevést. Jót fog tenni egy kis mozgás. A völgyben van egy falu, majd lenézünk egy kicsit sötétedés után. A kis szobára újra ráneheze­dik a csend, s a két szótlan em­ber csak akkor riad fel, amikor a sarokban felsóhajt a fiú. — Fáj? — Nem, Nem fáj. Semmit se érzek. — Kíván valamit? — Nem is tudom. Talán jó lenne egy kicsit beszélgetni — mondja csendesen. — Ne neves­senek ki. Gyermekkoromba^ is fütyölni szoktam, meg énekelni, hogy ne féljek. Reggel kapott tüdőlövést, s bár látszott az arcán, hogy a súlyos vérveszteségtől egészen elgyen­gült, a hangja meglepően tiszta volt. — Igaza van a fiúnak — gon­dolta Kovács Bálint,, s körülmé­nyesen közelebb húzódott hozzá. Szeretett volna valami vigasz­talót mondani, de semmi okos nem jutott az eszébe. — Itt a tavasz — köhintett zavartan. — Érzem a szagát. A fiú úgy fordította a fejét, hogy mindkettőjüket lássa. — Holnap lesz húsvét vasár­napja. Otthon most van vége' a feltámadásnak. — Itt mindegy. Itt nincs szom­bat és nincs vasárnap. S leg­főképpen nincs feltámadás. — Pedig lehetne. Most lehetne; Maguknak lehetne. Kovács Bálint megfogta a fiú lecsüngő, vértelen kezét. Tudta, hogy most azt mondta ki, ami őt már napok óta gyötörte. — Innen alig tíz kilométer a másik oldal — mondta vonta­tottan. — Annyi, mint otthonról a Bodza-dűlő. Tóth András érezte, hogy il­lene valamit mondania. Úgy tett, mintha a körmét piszkálná, s közben figyelte a másik szemé­nek minden rebbenését. — En­gem ugyan nem ugratsz be. Nem bizony. — Én is minden nap megtet­tem ennyit — mondta egykedvű­en. — Most se tartana tovább két óránál... Hevesen dobogott a szíve. Ha akar, ebből érthet a másik. — Két órát mondott az előbb — bámult ki Kovács Bálint az ablakon, — de azt hiszem, más­fél alatt is legyűrheti, aki siet. — Jól van — mosolygott ma­gában Tóth András. — Jól van. Értjük egymást. No, gyerünk egy lépéssel tovább. — Soká jön az őrmester... — Magának hiányzik? — A rossebnek. Annak hiány­zik — modta, s mosolygott hoz­zá. Közelebb húzódtak egymáshoz. Három napja, hogy az áttörés után egymás mellé sodorta őket az áradat, s most mégis olyan örömmel hallgatták egymás sza­vát, mintha régi ismerősök len­nének, s hosszú idő után most bukkantak volna egymásra. A fiú, bár a mellére súlyoso­dé kábulattól úgy érezte, vala­hol messze, egészen messze be­szélnek tőle, mosolyogva hallgat­ta őket. Tudta, hogy ők ketten féllábbal már túl vannak a há­borún. Hajnalra átjutnak a sen­ki földjén. Egész biztosan átjut­nak. A súlyos vérveszteségtől szí­nes karikák gyűrűztek a szeme előtt, néha úgy érezte, egy vissz­hangzó üvegkajrtkába zárták, néha meg azt hitte, odaláncolták a földhöz, s most lassan, szinte észrevétlenül — ahogy a fák gyökere női — beleolvad a föld­be. A homloka körül apró üveg­golyók pattogtak, sikoltani szere­tett volna, mikor észrevette, hogy a szeme is köztük van, Felriadt. Tarajos hegyek vették körül. A völgy kicsiny tavat emelt a tenyerén, s a felhősapkás fenyők libegve táncoltak a partja körül. Lánc, lánc, eszterlánc. Érezte, hogy egy hús tenyér felkúszik a homlokára, s ekkor megint eszébe jutott a feltáma­dás. Csak most látta, hogy az őr­mester is ott van. — Megint rosszabbul van. — Egyre magasabb a láza. — Orvos kellene. — Orvos? Ennek? — Meglát­ják, pár óra múlva anélkül is rendbejön. Teljesen rendbe. Kár lenne a gyógyszerért. A fiú egy hatalmas kőfal előtt állt, hiába kapkodta kétségbe­esett rémülettel jobbra-balra a fejét, a szavak éles kődarabjai egyre vadabbul zuhogtak az ar­cába. — Ezzel maguk ne törődjenek. Ezzel már csak a madaraknak lesz dolga. Inkább szedelőzköd- jenek. — Hová megyünk őrmester úr? — Lenézünk a faluba. Jó lesz mozogni. Odalent már alváshoz készülődnek, úgy illik, időben mondjunk nekik jóéjszakát... Cserzett, merev arcán gúnyos mosolyra rándultak az izmok. Szeme a két meglepett, tanács­talan emberre tapadt. —Valami baj van? * Az újonnan feltöltött tárat egyetlen mozdulattal a helyére csúsztatta, s mintha csak vélet­lenül tenné, hátrabillentette a biztosítót. Kovács Bálint meggörnyedve állt a sáros, szakadozott háti­zsák felett, úgy tett, mintha még mindig találna igazítani valót. Hallotta a fegyver halk kattaná­sát, tudta, hogy az első lőszer már a csőben van, s a többi is ugrásra készen mögötte áll. Leszegett fejjel Tóth Andrásra sandított. Óvatosan, a szeme sarkából. Elég lett volna egyetlen szem- villanás, egyetlen mozdulat, ami­vel Tóth András jeld ad neki, s akkor képes lett volna minden­re, akkor eszébe se jutott volna a halál, de így, magárahagyatottan, nem tudott határozni. Reszkető újakkal már harmadszor kötötte be a hátizsákot, s a szíjakat is olyan gondosan eligazította, mint otthon, szemle előtt. Nincs menekvés. Pár perccel ezelőtt még azt hitte, azon a másfél órán múlik minden. Eszébe se jutott, hogy valami közbe jöhet. Látta Tóth András leszegett, színtelen tekin­tetét, s nem tudott haragudni rá Négy gyerek várja. Tóth András már kilépett az ajtón, mikor felvillant benne va­lami soha nem érzett dac. — Bele kéne ereszteni egyet. Persze nem most. Az badarság lenne. Inkább az ajtó előtt. Ha megyünk kifelé. Vállára tette a hátizsákot, s aztán megmarkolta a csövénél a karabélyt. A kormos ablaknyíláson be­szűrődő fény megvilágította az arcokat, s a fiú kiáltani szeretett volna, mikor látta, hogy megin­dulnak az ajtó felé. A saját sor­sa eszébe se jutott, csak egyetlen szó dobolt a halántékán: feltá­madás. Egyszeriben hideg józan­ságot érzett, s a karjaiban erőt, mely mindenre képes. ' Kovács Bálint igyekezett hátra­maradni. Úgy tett, mintha udva­riasságból tessékelné előre az őr­mestert. Az ajtó előtt egymásra villant a tekintetük, s aztán, mi­kor Kovács Bálint már azt hitte» győzött, a géppisztoly egyetlen mozdulattal a mellének fordult. — Mozgás! Ormótlan bottá változott kezé­ben a fegyver, s mikor arcába csapott a szél, szinte őrjöngve kí­vánta, hogy a géppisztoly meg­szólaljon a háta mögött. ’ — Miért nem lősz? Legalább te ne légy gyáva! Legalább te ne' — sziszegte, s mikor felugatott a géppisztoly, rémület helyett elé­gedettség suhant az árcára. — Jól van. Jól. Becsüllek. Gané vagy, de legalább hű maradtál önmagadhoz... Várta, hogy a fájdalom ketté- roppantja a gerincét, szinte kí­vánta, hogy belezuhanjon a fűbe, s csak akkor rémült meg, mikor a szobában felordított az őrmes­ter. Szinte egyszerre estek be Tóth Andrással az ajtón. Az őrmester már nem is moz­dult. A fiú mellén az erőlködéstől felszakadt a seb, s a hevenyészett kötés mind pirosabb lett. Szeme cinkos mosollyal simo­gatta a két szótlan, meghatódott embert, s úgy ejtette lassú, er- nyedő mozdulattal maga mellé a fegyvert, hogy eszébe se jutott a halál. Békés Sándor PÄKOLITZ ISTVÁN: Évforduló Mért követelnéd vissza? — Eleitől tiéd volt egyetlenül és tisztán mint az égbolt ■— mert életem a sorsod, Sorsom az életed lett. Többet nem akarhattunk. S ennyi kellett! S e boldog terhet is csak annak a szíve-válla • győzi, ki úgy tekint már a világra, hogy minden ismétló'dik: tűz, hit, halál, csók, álom; pusztulásod se rémít, se halálom: ki mindent megélt, nincsen semmi hiánya többé. Kivirágzik szívében az öröklét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom