Tolna Megyei Népújság, 1964. július (14. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-26 / 174. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG K vlturAlis me A férfi és a nő asárnap este, amikor a // szokásos vacsora utáni duplámat kavargattam községünk zenés presszójában, s nézdegéltem a párokat, mily köny- nyedén lejtenek egymáshoz simulva a tánc hódító ritmusára, riadtan és szerényen köszöntött egy fiatalember. Engedélyt kért, hogy asztalomhoz ülhessen, és költeményeit felolvashassa. Két szonettet hallottam; az az egyikben ifjú barátom ószövetségi átkokat zúdított hűtlen kedvesére, és máglyára kívánta őt, a másikban pedig — felemlegetvén két esztendő szép szerelmi emlékeit — a reményét fejezte ki, hogy a hitszegő lány megbánja vétkét, és visszatér az ő megbocsátó karjaiba. A versek nem voltak remekművek. Á verselő a rím kedvéért el-elkalandozott a szándékolt mondandótól, a hasonlatok és metaforák nem mindig a téma kifejtését szolgálták, a nyelvezetben fel-feltűnt a századeleji stílromantika, a jambusok olykor- olykor a sor végén is sántítottak; de mély, igaz emberi fájdalom feszítette a szonettek kereteit, ez sugárzott az ifjú szeméből is, ami részvétet keltett bennem. — Tanár úr kérem — vallotta fez ifjú művének alapélményéről, — én Júlia előtt soha senkinek sem udvaroltam, ő volt és marad is az én egyetlen szerelmem. Diákkoromban irigyeltem a társaimat, akik a párjukkal sétáltak az iskolakertben, meg a patak partján; én nem sétálgattam egy lánnyal sem, mert egyikbe sem voltam szerelmes. És én elhatároztam, csak azt csókolom meg, akit szeretek. — Júliát, ahogy megismertem, megszerettem; de tessék elhinni tanár úr, hogy ő talán még jobban szeretett engem, mint én őt. Háromszor akart öngyilkos lenni miattam, pedig semmi oka nem volt rá, egyszer úgy húztam ki a patak közepéből, a víz alól. Tiszta verőfény az a két esztendő, amíg együtt jártunk, s a felhők legfeljebb akkor takarták el a napot, ha nem láthattuk egymást. Júlia ugyanis a szomszéd járásba való, és! a gyakorló félévét li-s ott töltötte, Dombháton. Hetenként kétszer írtunk egymásnak, de volt úgy, hogy egy nap három levelet is kaptam tőle. Ám egyszer elmaradtak a levelek, és én gyanút fogtam, Dombhátra utaztam. Ott egy volt iskolatársamtól megtudtam, hogy Júlia jegyben jár egy nemrég odakerült fiatal orvossal. wwwwvww KEECSMARÍ LÁSZLÓ: Egyedül Körülzár a magány — gyümölcsöt a héj — mint szobái a falak, magzatot a méh. Körülzár a magány, csend ül szívemen — ismerős e csend itt s mégis idegen; ismerős itt minden mégis menekül gondolatom innen — nem jó egyedül — Hát tanár úr kérem, létezik ilyesmi is a világon? A lányok ennyire becsülik csak a hűséget? A szívük szerelménél többre tartanak egy vacak Trabantot, amellyel egy nyavalyás, keszeg felcserrel furikázhatnak? Megfogadtuk, ha elhidegülnénk egymástól. őszintén bevalljuk. Miért nem szólt nekem Júlia az új szerelméről egy szót sem? Ha ilyenek a lányok, tanár úr, akkor én sohasem fogok megnősülni! Sokáig panaszkodott még a fiatalember. s közben a kávém kihűlt, mert megfeledkeztem róla. Jolánka, a figyelmes felszolgáló ezt észrevette, s egy kis gőzt engedett bele a gépből. Amíg kortyolgattam az éltető nedűt, gondolkodtam a vigasztaló szavakon. Először is a női nemet próbáltam mentegetni; — Hibát követünk el, barátom, ha túlságos gyorsan általánosítunk. Nem minden lány egyforma, sőt tökéletesen egyforma még falevélben, virágban, tojásban sem létezik. Persze, vannak típusok; szép számmal akadnak olyanok. akik könnyű szerrel kilá- bolnak a nagy szerelem folyamából is. De ez nemcsak lányokkal történik meg, bizony, elkövetjük ezt mi is, férfiak. Látja, ott táncol az a magas, sovány, szőke tanító, azzal az alacsony, hosszúhajú, csinos, barna lánnyal. Ha jól számolom, éppen most jubilál: az utóbbi két évben ez a tizedik nő, akit bolondít A minap a kollégiumban egy kislány sírva pa- naszkodta, hogy milyen ígérgetésekkel csalta lépre. — Tudom, hogy akad ilyesféle a férfiak között is — vetette közbe az ifjú — de én nem akarok ilyen lenni. — Az ilyesféle csak az örömök perceit kergeti, de sohasem láthatja meg a boldogság madarát. Amit azonban Júliáról elmondott, abból még nem kövtkezik, hogy ő ilyen volna. Olvasta Tolsztoj Háború és békéjét? — Filmen is láttam. — Emlékezzék az utolsó jelenetre, amikor Andrej Natasa karjaiban meghal, ez a tiszta, szép- lelkű lány arra gondol, vajon merre lehet most Pierre. A természet törvényed erősebbek az emberek törvényeinél. — De én még élek, tanár úr kérem! — Ha igazi, mély emberi kapcsolatok megszakadnak, ritka az, hogy az egyik fél vétkes. Engem is hagyott már el asszony, és ez bizony porig sújtott; de be kellett látnom, hogy magam is bűnös voltam a dologban, kihívtam magam ellen a sorsot. — De mit vétettem én, tanár úr? Hiszen más lánnyal még gondolatban sem foglalkoztám! — Mikorra tervezték a házasságot? — A kezdet kezdetén megmondtam, hogy csak öt év múlva nősülök. Házat, kertet, bútort akartam venni... De Júlia is számtalanszor kijelentette, hogy ő sem akar addig férjhez menni. — A lányok hasonló nyilatkozatait nem kell komolyan venni. Ha betöltik a tizennyolcat, vagyis megértek a házasságra, a legtöbbje megy, ha viszik. Nem hiszem, hogy. tévednék: az a Trabantos doktor nyilván egy rövid határidővel ütötte ki magát a nyeregből. De van maga olyan legénynek, mint Júlia lánynak, találhat különbet is. És a belső láz, amely ilyenkor emészti az embert, las- san-lassan eloszlik majd. A szorítás, amely a szivet markolja, hétről hétre engedni fog. — De tanár úr kérem, a szakítás fél éve történt, és nekem azóta is hónapról hónapra jobban fáj. — A természet olyanná formált bennünket, hogy sem az állandó örömöt, sem az állandó szomorúságot nem tudjuk egyfolytában, hosszú ideig, dajkálni magunkban. Még a mézeshetekben is meglátogathat bennünket a bánat, még a börtönben is kikaeag- ják magukat olykor-olykor a bezárt emberek. — Úgy érzem, a magány is börtön... — De nyitva van az ajtaja! — Mit tegyek hát, hogy ezt a csapást el tudjam viselni? — Higgye, hogy egyszer majd felejteni, és egyszer majd újból szeretni fog. A fiatalember kétkedőén nézett rám, amiből láttam, hogy én sem bírtam kiszakítani a kétségbeesés binárából. Visszatért asztaltársaihoz, akik a terem túlsó sarkában kártyáztak. Ö azonban nem- játszott, csak szomorúan mosolygott a nyertesek olcsó diadalain, és messzibe révedé tekintete elárulta, hogy a zene, a tánc, a játék, nem tudja lekötni figyelmét. Csalódása az első szerelemben annyira leverte a lábáról, hogy az élet szép lehetőségeibe vetett hitét elveszítette, és szüntelenül arra az egy miértre keresi a feleletet. I De az egészséges fiatal fa és az egészséges fiatalember kiheveri az éleit csapásait. Esztendők múlva a fa és a lélek évgyűrűin legfeljebb forradás jelzi a sebet, amelyet az idő ejtett a szervezeten... E. KOVÁCS KÁLMÁN ntrnír*m«>ii >au iivaiit im Széchenyi Pest megye egyik gyűlésén azt mondta, hogy „a honi reform teendőire nézve az első eszmét, akaratot, önelszánást Fáy András meséi ébresztették fel benne.” Nagyobb dicsérettel alig lehetne illetni a reformkornak ezt az örökifjú, mindig tevékeny, s minden jóra oly fogékony alakját. Ha irodalomtörténeti helyét keressük, valahol ott van Kisfaludy Károly sorában, bár ez is igazságtalan, hisz annál előbb lépett fel, s munkássága messze túl is mutat rajta. Az irodalmi szerepénél azonban sokkal fontosabb, maradandóbb közéleti és közművelődési szerepe, sőt magát az irodalmat is csak eszköznek tekintette, a nemzet előrehaladására. Ez a hasznossági szempont gyakran nem is vált javára Fáy Andrásnak, az írónak, de előtte nem szűk esztétikai célok lebegtek, hanem egy nemzet felemelése, s ehhez jó eszköz volt az irodalom is. De mennyi minden még: mert mindig odaállt, ahol úgy érezte, legtöbbet tud segítem. Még az 1810-cs években írta Különös végrendelet című novelláját, melynek hőse olyan intézet alapítására, hagyja vagyonát, ahol Mostanában egyre többet gondolok öregapámra. Kevés beszédű. gondolkodó, töprengő típus és nagyon bölcs vénember volt. Napjában sokszor megállt a falunkban nagynak számító nádtetős házunk előtt, elnézegette. s aztán nagy serc'mtés- sel kiköpött. Esztendők teltek el mikorra faggatni mertem a szinte filozófiai ítélettel felérő köpés felől. Mintha először látott volna hosszú élete során, úgy nézett végig rajtam, s aztán valahogy így mondta el a véleményéi: ez a ház. ellentérben a közmondással, nem a mi várunk, hanem a mi nyomorúságunk. Mert ne feledd: arróí ismerszik a nyomorúság, hogy milyen a burka. . Néhány évtized már felettem is elkocogoit. s hogy az összegyűlt tapasztalataim birtokában mégis nagyapámra gondolok. meg az ő mondására, arra ez a negyedik tized késztet, amelyiknek útjait éppen taposom. Mert sok mindent kínál szemnek és szívnek. A minap is hogy jártam. Külföldre szakadt diáktársam kopogtatott be hozzám, s mindjárt az első üdvözlő szavak után azzal állt elő. hogy ő bizony rá se nagyon ismert a mi régi falunkra. Megváltozott az utca. megváltoztak a házak, s számára valami egészen érthetetlen metamorfózison estek át a falubeliek. Nyugtattam, csilítgattam, s mondogattam, hogy ez inkább az idegennek feltűnő. De ő csak erősködött. s engem próbált győzködni. Azt mondta: ha szavának nem hiszek, higgyek a szememnek. Jól van jól, mosolyogtam befelé, hiszek én a szememnek, egy percig se félts. De jólesik az embernek mégis — nem mondtam ki szóval csak gondoltam — ha messzire került, s frissen érkezett szemtanú próbálja megerősíteni igazában. Az erősítgetésben odáig eljutott, hogy gépkocsira invitált. tennénk néhány k'lomé'er- nyi utat a dimbes-dombos Tolnában. A néhány kilométerből több száz és legalább három falu lett. Az egyiknél, ha jól emlékszem éppen Bonyhádnál, a községet megelőző emelkedőnél fékezett, s nem éppen szabályos körülmények között, de megállt a főútvonalon. „Es most nézzél jobbra” — figyelmeztetett. Engedelmeskedvén felhívásának, jobbra néztem. Sokszor látott, de még mindig szép panoráma tárult elém. A fejlődő, s egyre városiasabb jelleget öltő Bonyhád fölött átnézve. teljesen új. kertvárosokkal vetekedő gyönyörű telep ragadja meg a tekintetet. tun Mllimll«l J1 I TI • • ■ ■ • ■ Hiába keresne a házak között az ember nádast tömött falú, régi parasztházat. Mindegyik cserépvagy palatetős, téglafalú egészséges családi otthon. Hogy a csodálkozás teljes legyen, a következő állomást én javasoltam. Váralján állapod- tünk meg. Barátom még éle+é- ben sosem járt erre. az élmény ehat számára teljesen új volu s egyben el is csodálkozott. Van is azon csodálkozni való. hogy az olyan falvak, mint a szóban forgó Váralja egyszerre két képet tárnak az ember elé. Mutatják a régit, s még erősebben az újat. A régi kép erősen töredezett. Zsupos. nádtetős, kopott külsejű épületek, hagyományosan magyarnak, és parasztinak ismert épületek tarkítják. Az új azonban egységes:. még csak véletlenül sem talál közöttük az ember olyan házat, amire azt mondhatná: jobb lenne lerombolni mielőtt beleköltöznek. Bölcs öregapám hajdan kimondott megállapítása ekkor teljes erővel tört rám. Mondtam is mindjárt. de úgy látszik honi illetőségűnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy tartalmában. mondanivalójában teljesen megértse. Mert ismerősöm csak mosolygott azon a nagyon is komoly következtetésen, Mit is mondhatna neki, aki gyermekként ismerte csak, amit mi felnőttként láttunk? Számára romantikus volt a nádtetős ház. s talán egy kissé az új házakat is azzal a romantikus lelkesedéssel figyeli csupán, ahogyan idegen képes nézni dolgainkat. Tetszik neki, meg is melegíti a szívét,, de semmi több. Otthon majd bizonyára elmeséli mit látott. Az új házak az elbeszélésében tényékké, száraz dolgokká fokozódnak le. Az élmény igazi értelmét mi többszörösen felfogjuk. Ha öregapám élne. bizonyára egy fénynél neki is sokkal többet mondanának az új családi házak, a községek mellett épülő kertes, egészséges települések. Bizonyára kevesebbett köpne mint annak idején tette. S lehet. hogy korábbi bölcselkedését el is felejtette volna mára-. Én azonban őrzöm. Őrzöm, meil az a véleményem, hogy tempós, sokat töprengő öregapámnak nagyon igaza volt amikor azt mondta: arról ismerszik a nyomorúság, hogy milyen a burka... S ezt a burkot itthoni és külhoni ember egyre inkább megnézheti, s elgondolkodhat arról is: milyen lehet a nyomorúság... SZOLNOKI ISTVÁN rwt hí ■ u rrrmm n n j-u «'un in n Fáy András, a hasznos író „a leánykák arra vezéreltessenek, miként lehessenek idővel jó nők, háziasszonyok és anyák”. Az irodalmi formát öltött társadalmi program, a nevelési szándék, ez Fáy működésében a legfontosabb és a legmaradandóbb. Meséi — gazdag munkásságából talán az egyetlen, amely máig eleven — ugyanezt a célt szolgálják, épp úgy, mint regénye, A Bélteky ház, amely az első magyar társadalmi regény. S a műfaj meghatározza megoldását is: azt bizonyítja, hogy a henye, dologtalan életnek nincs értelme, egyedül a munka nemesíti meg napjainkat. Figyelme, tevékenysége mindenre kiterjed. Takarékpénztárt alapít, munkálkodik a nevelésügy megjavításán, az életbiztosítás ügyén, szervezi a magyar színházat, s azon is fáradozik, hogj kibékítse és egyesítse a protestáns felekezeteket. De még az olyan apróság sem kerüli el a figyelmét, mint az, hogy a magyar háztartásokból sok minden hiányzik, ezért írja Hasznos Házi Jegyzetek című könyvét, amelyből megtudjuk, miként lehet jó fekete tintát készíteni, hogyan lehet eltávolítani a ruhából a foltot. A reformkor mindenese volt, gyakorlati író, aki mindig, mindenben használni akart. Használt is, s érdemeit épp hasznossága teszi maradandóvá. A derék Karacs Teréz, a múlt század szerény krónikása, leírja, hogy Fáyék fogadószobájában érdekes falképek voltak. ”Az egyik ily falfestmény egy piros almával rakott fát ábrázolt — írja Karacs Teréz — melyet egy férfi izmos karjaival erőfeszítve rázni látszott. Aláírva volt: Ne rázd, jó kritikus! magától lehull a férgese.” Sok hangos irodalmi siker vált azóta semmivé, sok vélt irodalmi nagyság tekintélye hullott a porba. A derék Fáy András csak használni akart, szerényen, de fáradhatatlanul. Most, halálának századik fordulóján, már biztosan tudjuk, hogy nem férges gyümölcs volt az övé. Cs. lé
