Tolna Megyei Népújság, 1964. július (14. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-19 / 168. szám
s a tolna megyei népújság * VLTVRÁLIS MELLÉKLETE Gumibaba A kislegény mohón, egy hajtásra üríti ki a jókora vizespoharat. Nyög egy jólesőt, a verejtékét is lecsapja a homlokáról, és így szól: — Pazar volt! Isteni! Nem tetszik szemtelenségnek venni, ha egy cigarettát is kérek? — Tessék — nyújtok oda neki egy csomag Kossuthot. — Itt van, az egész pakli a magáé. Errefelé már úgyse talál trafikot. A kislegény szabódik. köszönetét mormog, még el is pirul, s miközben a terasz lépcsőjére ereszkedik. mentegetőzve mondja: — Döglesztő ez a meleg. Hát még a háztetőkön, és így, ebben a gumírozott mundérban. A nyakát, s a kabátujját mutatja. majd kormos, megizzadt bőrén a gumi virítóan piros nyomát, ami egyébként rendjén is van, hiszen kéményseprő a kedves, mézesen szőke kislegény, s előírásosan, egészségügyi okokból visel „gumírozott mundért”. Már a betoppamása is megnyerő volt. Ahogy köszönt, és kissé fontoskodva tudomásul vette, hogy a házban villanytűzhely „üzemel”, g így megpróbálhatja a »tőre kapaszkodást, majd a koromat és írógépemet respektáló habozás, amellyel vizet kért, olyan üdítő érzést keltett bennem, mintha fekete rigó röppent volna a teraszra, vagy mintha magam is egy pohár jeges vizet ittam volna a tikkasztó kánikulában. — Gyufát? — kérdezem, amikor a kislegény mái- kényelmesen elhelyezkedett a lépcsőn, és papucsát is lerúgta. — Van! Az van! — nyúl bele környékig mindkét nadrágzsebébe, s először egy apró, bumfor- dian nagyfejű bazárt babát, majd egy doboz gyufát rámol elő. — Maga még tanuló? Mikor szabadul? — Én? Még egyszer? — hangzik a sértődött, önérzetes válasz. — Ez már nekem a második helyem. Erősítésnek, a gárdát erősíteni, Palotáról pályáztam ide. — A szülei? — Palotán. — És elengedték? — Noná! Vita se volt, hogy élén gednek-e. — Hány éves? — Én? Húsz. Jövőre bevonulok. Most töltöm a regruta-időt. A folyamőrökhöz vonulok be. — Szép. És... mondja csak: kijön? — Miből? — A fizetésből, kisöreg. Menynyi a havi gázsi? — Olyan... kétezer körül. De több is összejön majd, ha igaz. Még nem tudom. Még csak most járom fel a körzetemet. Elismerően bólintok. — Ez is szép. Igazán szép. De..T mennyit ad ki, például kosztra, kvártélyra? Ahogy én tudom, csak a szállásért magáért is valóságos kis summát kémek el egy üdülőhelyen. — Hát... nem szívbajosak. Nem — nevet a kislegény. Nekem havi négyszázban van az albérleti szobám. De klassz! Fürdőszoba, különbejárat, meg gyümölcs is, amennyi belém fér. A házinéninek szőleje van, tetszik tudni. Aztán... bort is doszttg ihatnék, de nekem nem esetem a szesz. Még a rövidital is csak ritkán, A koszttal meg úgy vagyok, hogy menüre vagyok előfizetve, viszont a fogyasztásom két, meg három adag a pénzemért. — Hogyhogy? — Mint konyhamalacnak. Ilyen kormosán nem ülhetek le terített asztal mellé. Igaz? Hátul, a konyhában meg az a mottó, azt szokta kérdezni Mária néni, a szakácsnő: „ízlik? Enne még, Sanyikéin?'’ Mit mondjak? Tegnap is tíz lekváros buktát kebeleztem be. Tizet, pedig a pénzemért csak kettő járt volna. Bizony. A kislegény feláll, hamutartót keres, s miközben elnyomja a ferdére szívott cigaret- • tát, pillantása írógépemre esik. — Mit ír a... kartárs? — kérdezi tisztelettel. — Mi olyan sürgősét ebben az állati melegben? — Regényt — feleltem. — Szeret olvasni? — Hát... regényt csak ritkán, de a bunyós, meg a kalandos könyvekből egész kis kollekcióm van már. Azokat bírom. Azokra nem sajnálom a pénzt. — Ügy. Aztán... ki a favorit magánál? Melyik író? — Melyik? Több is van. Itt a Molnár Gábor, meg a Széchenyi Zsigmond, ugye. Aztán a Heyer- dal, az Aku-aku, meg a Tutajjal a Csendes-óceánon írója. Szóvál... az ilyen vadászó és utazó pacákok. Világos? — Nagyon! — mondom nevetve. — Azt hittem, ponyvára pazarolja el a keresetét. — Á! — legyint és nevet a kislegény is. Még nőkre se, nemhogy ponyvára. Azt a havi négy—öt darab százast, amit megspórolok, anyunak szoktam hazaküldeni. — Nem is udvarol? — Komolyan? Semmi értelme. Komolyan a katonaság után is ráérek udvarolni. A nőkkel egyébként is úgy van az ember, hogy... tetszik látni? A kislegény oldalt fordul, és a váltig babrált, váltig gyúrogatott gumibabával aroélére mutat. Rózsás, szinte meghatóan tejbőrű ez az arctól, de mély, vastagon varas sebhely csúfítja. — Baleset? — kérdezem. — Nem a! — tiltakozik kedélyesen a kislegény. — Csúsztam. Az aszfaltot törölte fel velem egy féltékeny mukk Nővel volt, a nő unatkozott mellette, aztán... A mondatot én fejeztem be: — Maga kikezdett vele. A kislegény jót nevet: — Iszen, ha én lettem volna a provokátor... De két haverom okoskodott, én csak betyárbecsületből, védelmükre keveredtem bele a bunyóba. — Tettleg? A kislegény legyint. — Hol voltam én attól! Azonnal fejre álltam, pedig csak egyet ütött a muki. Csak ám... bajnok volt. bokszbajnok, ahogy utólag kisült... Kérhetek még egy pohár vizet? Miközben jól kieresztem a csa- oot, és hideg vizet veszek, hogy harmatos lesz a pohár hasa. egv- re derülök, és egyre mosolygok. Olyannyira, hogy a poharat is nagybácsi«, megbecsülő mosollyal nyújtom át neki. M ire a kislegény: — Mit csinál iák? — fintorog. — Ég a pokol. Bekonyakoztam az éjjel. — Maga?. -tv nézök nagyaW — Sz' maga nem ivós! Azt mondta: utálja a szeszt. — Attól még ihattam. Nem? És ittam is. Egy nő, egy kempingtá- boros cicababa dumálta belém a konyakot. A kedvem úgy lehervad, mintha nehéz kumulusfelhők takarták volna el váratlanul a napot. — Egyszóval... kilengett — mondom. — Szép. Csak... néhány százasa bánja? — Százaso-o-óm? — méltatlankodik a kislegény. — Még egy tizesem se. Ha mégúgy máiénak néz is a... kartárs. Vállat vonok. — Felőlem... potyázhatott is. — Az se szokásom — vigyorog hamisan pillogatva a kislegény. — A táncnak viszont bolondja vagyak. Pláne a twisztnek. Erre mégenyhülök kissé, mert a twist „dvizf-nek hangzott a kislegény száján, és jóakaratú semmitmondássei jegyzem meg: — Szemre nem az a szép tánc, de hasznos. Hasznosabb, mint a rádióban a reggeli torna. A kislegény lelkesen helyesel. — Azt meghiszem! Pláne, ha órákig járja az ember. Van itt egy fiú „Feró, a twist-király”, ö volt a rekorder, két és félórás volt a rekordja, amikor idekerültem. De most már enyém a csúcs, én tartom, csaknem három óra hosszat vadultam egyfolytában. És még csak vizet se ittam közben. Bizony. — Verseny volt? Twist-verseny? — Ja! Persze... nem hivatalos, csak amolyan csendes verseny. Magnószóra. De attól még rekord a rekord. Mit is akartam ebből kihozni? A kislegény eltöpreng, még a homlokát is megdörzsöli a szuty- kos gumibabával, aztán toppant is, úgy megörül, amidőn visszatalál elvesztett fonalához. —- A Móló presszó! — rikkantja. — Ott kezdődött, oda mentem levegőzni tegnap... Egy málnát kértem, jeges málnát, úgy vettem szemügyre a terepet... Korán volt még, semmi felhajtás, magányos pipi egy se. Hanem aztán twistet kezdett zörgetni a zenekar, és nekem muszáj volt kiszúrnom valakit. Fekete volt, akkora konttyal, hogy csaknem belefer- dült a nyaka, és idősebb is nálam. Éppen öt évvel idősebb, amint megtudtam később. Társasággal volt, de partner nélkül, és mindene mozgott, amikor az asztalnál egyedül maradt. * A kislegény elmélázik, majd felcsillan a szeme, és büszkén, kivetett mellel folytatja: — Halál! sikerünk volt! Haláli! Az semmi, hogy szólóztunk, s hogy az egész presszó megtapsolt bennünket a végén! De a nő, Baba, tudja, mit mondott? — Mit? — Arany lábad van, s magad is aranyos vagy, gyere az asztalunkhoz. Szöszi. — És maga ment. persze. — Nehezein. Nem szeretem a potyát, csak egy tizes volt velem, mondtam. De a nő addig huzigált, addig vacakolt, hogy muszáj volt Az osztályharcos Szekulesz S emmitmondó tekintet, semmitmondó fülek, semmitmondó orr. Ez a feltűnően jelentéktelen külsejű férfiú az én Szekulesz Jenő barátom. A külső szemlélő valami szolid, szerény kistisztviselőnek gondolná. Aminthogy az is. Egyrészt. Másrészt ő az a hazánkfia, aki négy éve gyengíti az angol imperializmust. Maszek alapon. Jenővel öt éven át voltunk padszomszédok az iskolában. Aztán rövidesen fel .ő lünk, és sorsunk csónakjait messze sodorták egymástól az élet zátonyai. Ha nagynéha összeakadtunk. őszinte örömmel üdvözöljük és tíz perc múltán szörnyen unjuk egymást. Gondoltom, ezú.tal is ez történik majd. Tévedtem. Miután beültünk a presszóba és mesélni kezdte utolsó tíz évén'k történetét, én egyre izgatottab- ban faggattam, ö pedig — ez az átkozott nezkolonialista —, mind kénys ered ttebben válaszolt. — Tehát éveket töltöttél Londonban? — Igen. — felelte. — Megijedtem 56-ban. és meg sem álltam a Temze partjáig. Régen kivándorolt nagybácsikám- nak volt ott Pinakészítő műhelye. ö-szscsókolózíunk. aztán három évig fúrtam nála a p'paszárákat. Siépn kerestem, de gyöíört a honvágy. Rét ene- tesen hiányoztak a barátaim, az Ügető, a Nagykörút és a feleségem. Tudod, ez a millió, jelentéktelen apróság ami együtt — Budapest. Végül is Írtam a magyar kormánynak, hogy ne haragudjon, én haza szeretnék utazni. — Hát csak gyere — felelte a kormány —. és máskor viselkedj meggon- doltabban. mo-t kapsz egy fülest. — így hát szépen vissza- disszidáltam, — És mit szólt m'ndehhez a nagybácsi? — Semmit. Már kezemben volt az engedély amikor az öregúr hirtelen jobblétre szen- derült. — S mi lett a pipaműhely- lyel? — Hát... más rokona nem lévén, rámhagyta. Azt is, meg a házát is. — No és? — A műhelyt eladtam. — És a házat? — A házat? A házat megtartottam. Valahogy olyan jó érzés, ha az embernek van egy kis családi háza. Most ott áll üresen a ködben? — Miért állna üresen? Angliában is súlyosak a lakásgondok Bérbe adtam három családnak. Egy lakik a földszinten. kettő az emeleten. Rendes, becsületes emberek, örülök, hogy segíthettem rajtuk! — Idefigyelj! — ragadtam meg a kabátja hajtókáját. — Ne játszd meg a szamaritánust. Ezek neked bért fize.nek. Minden hónap elején csenget a postás, és hozza a kemény fontokat! így van? — Nem. — rázta meg a fejét. — Forintban k pom. — Ember! — kiáltottam. — Emlékezz, mit tanultunk az iskolában?! Egy angol polgárt tizenkét gyarmati dolgozó tart jómódban. Azóta megváltozott a világ, mondjuk, maradt így is fáltucat. Te a lakbérrel nemcsak azt a három angol családot zsákmányolod ki. hanem közvetve még egy csomó gyarmati do!go ót is. Nem szegyei- led magad? j — Nem. — felelte sérődöt- t?n. — Én szociális érzésű ember vagyok. Nincs igaz d.Nem így kell nézni a dolgot! — Hát hogyan? — Megmagyarázom. Én Anglián a hazámért valóban minden hónapban behajtok egy bizonyos összeget. Nem sokat, de behajtok. Ezzel alapjaiban nem is rengetem meg ezt az imperialista nagyhatalmat, de a magam saerény módján csökkentem gazdasági erejét, siettetem eikeHilhet-tlen összeomlását. Előbbre hozom a kapitalizmus végső bukásának, időpontját. Így kell nézni ezt a dolgot! Zavartan hallgattam. Mert ha így nézzük, igaza van. KÜRTI ANDRÁS LADÁNYI MIHÁLY: Merre vagytok,.. Merre vagytok, szigorú asszonyok, vas-ölüek, fehér-hold mellűek, ti, igazságra szomjas szoptatok? Egyetlen lábnyom eligazítna már a kávéházi teraszok előtt, ahol az enni-inni-enn i-inni hangzik, egyetlen mozdulat h ózzátok intene a csarnokok tolongá saiból, egyetlen szó elindíthatna engem sorsom felé, amely szorongva vár már. Csönd van köztünk, szigorú asszonyok, vas-ölűek fehér-hold mellűek... Lelkesítő szavatokat szeretném rászorítani szívemre, ti drágák, s csak fecsegést, fecsegést hallok egyre pénzről, divatról... Értetek kiáltok! Mert egyedül szórón gok, asszonyok, s nem érzem szíveteket, csak a szátok. mennem... Soproni volt a társasága. Sopron megyei, és csudára tudott inni. És... heccelődni is, hogy ilyen pólyás, meg olyan szüzike vagyok. Mert én nem ittam, nem, és nem, megkeresem én a magamét, hozzám senki se legyen nobel. Csak később, záróra után, és kettesben Babával. — Hol? A kislegény ismét fintort vág, és csúnya, alamuszi mosollyal mondja: — Nála, a sátrában, és egész hajnalig.. Ezt kaptam tőle — mutatja a szutykos, bumfordi babát. — Emlékbe. Mivelhogy ő is Baba. Muris, mi? — Állati muris — mondom. — Hát még az milyen muris, amit én feleltem neki! — kacag és dörzsöli meg a babával pisze, mulatságos orrát a kislegény. — Mit felelt neki? — Hogy... muris ez a baba, muris, de az még murisabb lenne, a szezon vicce, ha tőlem viszont egy igazi babét vinne' haza. Szintén emlékbe. És mulat, nevet, hahotázik a kislegény. Majd megszeppen, elhallgat, s csak bámul, pillog azzal az ártatlan nefelejcs-szemével, s nyilván hülyének gondol, süket, és réges-rég lerobbant, vén szivarnak, amiért hallgatok, és olyan a képem, mintha kőbe bar raptam volna. URBAN ERNŐ
