Tolna Megyei Népújság, 1964. június (14. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-07 / 132. szám

f

I

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

K

VLTURÁLIS MELLÉKLETE

Csinos próbakisasszonyok

C

sóka, a csutakbajszú, piros képű raktáros úgy düllesz- kedett a portásfülkénél, mintha térdben merev műlábával támasztaná magát s félrehúzott szájú suttogással dörmögött:

— A tvisztpulóvereket más nem lophatta el. Legjobb volna a csiripelő kisasszonyokat kitiltani a gyárból. A művezetők örülnének... Dolgozni nem tudnak, nem akarnak, csak láb alatt vannak.

Tari, a köt-szövő gyár igazgatója középtermetű, vállas férfiú, nem több negyvennél, de az a fajta, akit fiatal lányok önkéntelenül bácsinak szólítanak; sovány arcán szigorúság rejti a mosolyt, rátelepedtek, s árnyékot tartanak tekintetén nemcsak elmúlt, hanem eljövendő évek. — Ingerülten leintette a raktárost:

— A gyárból nem lehet kiszorítani a diákokat. Ezt a dolgot senkinek se említse... Vigyázni kell a... gyár hírére. — Tulajdonképpen mást akart mondani, a diáklányok hírére gondolt.

— Tessék nézni, jönnek!

Amint fékezett a zöld HÉV-sze- relvény — még egészen meg sem állt — ugráltak le csivitelve a diáklányok. Kettesével, hármasával üsszekarolva, vonultak be a gyárba. Feliratos sportszatyrokat lógattak, némelyik drága táskát mutogatott, mint valami dáma. Fekete, piros, barna orkán kabát, szűk szoknya, fantasztikus színű harisnya; akadt aranyos szandál, s mennyi hegyes tűsarkú cipő... Fülbevalók, gyűrűk, modern frizurák! Politechnikára nem kötelező az iskolai viselet? Táskában hozzák a köpenyt.

— Valóságos divatbemutató kérem! — dohogott a raktáros.

Az igazgató megrezzent: némelyik tizenhét éves kisasszony alaposan kifestette magát s láthatóan mamája elcsent holmijában pompázott.

— Nem látom kérem, az elveszett tvisztpulóvereket... — Egyre ezt hajtogatta a raktáros. — A készletből leírhatjuk, igazgató elvtárs utasítására, de ezzel nincs elintézve a dolog.

— Igaza van kérem.;; Biztos, hogy diáklányokat látott kimászni a raktárból?

— Úgy van! Mire odaértem...

elfutottak.

Az igazgató szórakozottan nézte, most mentek befelé a kék köpenyesek, akik úgy látszik, önként elmaradtak, hogy ne homályosít- sák a bevonulást. Ok inkább kamaszlányoknak látszottak, mint hölgynek — úgy is viselkedtek, almát ettek, nagyokat nevettek.

— Kérem, Csóka kartárs... figyeljen, de egyelőre ne szóljon senkinek. Ha valamit meglát, nekem jelentse.

— Igenis!

Az igazgató ment, mintha csak azért lett volna a kapunál, hogy

a raktáros valamely meggondolatlanságát megakadályozza, ösz- szehúzta magán a vállravetett barna felöltőt. Már futott érte egy klottköpenyes titkárnő; a másik kapun megérkeztek a külföldi megrendelők. A gyár nemrégen sikeresen szerepelt két nemzetközi vásáron.

Tari igazgató úgy csevegett a lengyel és német üzletemberekkel, mintha kizárólag az lenne a dolga, s közben egyre a diáklányokra és elveszett pulóverekre gondolt. Egyszer aztán — éppen indulni akartak már az új gyártmányokat bemutatni — meghallotta hogy kint Csóka raktáros veri az asztalt: neki muszáj az igazgatóval beszélnie, parancsot kapott! Ki kellett mennie, nehogy az öreg elkiabáljon valamit.

Félrehúzta az izgatott embert.

— Igazgató elvtárs... a madárkák lépen vannak! Lestem én... megint bemásztak öten, a raktárablakon... Becsuktam utánuk, nem menekülhetnek.

Az igazgató rosszkedvűen bólintott. Visszalépett egy pillanatra a vendégekhez, ügyes fordulattal marasztotta, majd otthagyta őket a főkönyvelővel; azok biztosra vették, hogy a bemutatót készíti elő, még küldtek is, várnak szívesen.

Ment a raktárossal, nem hagyhatja bezárva a politechnikás lányokat. A tetőablakos raktárban lábujjhegyen óvakodtak be. Külföldi városnevek feketéllettek a ládákon, dobozokon, bálákban magasodott a sokféle kötöttholmi, a festett gyapjú s a műszálak különös szeszes szaga üllepedett, szomorkás őszi fény szivárgott lefelé.

Az öt lány a sarokba húzódva kapkodott, hajlongott. Az igazgató zavartan állt meg a raktáros előtt s felöltőjét szétnyitotta, mint valami szárnyat: három lány magára vett már egy-egy kosztümöt, ketten kombinéban hajlongtak. A modern kosztüm a gyár legújabb készítménye.

Egy fekete karcsú kislány a haját igazgatta fésűvel, s végigsimította magát.

— Milyen gyönyörű ez a smaragdzöld!

A másik sötéthajú lány sárga színt illegetett magához.

Dundi szőke kislány karolt beléjük, sétálni húzta őket — ő tengerészkék kosztümöt választott.

A másik kettő habozott még, válogatták a mintákat, színeket. Kibontottak három dobozt egymásután.

Az igazgató visszafordult, elküldte a raktárost:

— Vigyázzon az ajtónál... Ne engedjen be senkit. Majd én elintézem ezt a dolgot!

— A piros pullóvereket is... hozzák vissza!

Szemmel intett csendet az igazgató, s a raktáros kifelé settenkedett.

ÉBLI KATALIN:

REGGEL

Leapad lelkemről az árny, a sötétség vihara elcsitul barlangjukból kibújnak a hegyek, kék szitán át szóródik az ég, virágzások parazsa füstölög. - izmos országút nyújtózkodik, a göndörszőrű vizek megrázkódnak, a fények a fűben hemperegnek, a kutakban leülepszik az éj, a pályaudvarokra berobog a Nap.

Felöltözött a másik két kislány is; ezek különböző színű alsó és felsőrészt párosítottak maguknak.

összekapaszkodtak mind az öten, páváskodva lépkedtek az árubálák közötti utcán. Nevetésük úgy szálldosott, mint egy csapat vidám, széptollú madár.

Éppen átöltözni készültek a lányok, mikor odatoppant az igazgató. Egyikük sikkantott, s ösztönös női mozdulattal kaptak magukhoz.

— Mit csinálnak itt, kislányok?

Sudár, fekete lány sírta el magát először:

— Mi semmit... csak... — S visz- szapillantott a közben bezárt lapos raktárablakra; azon bizony csak karcsú termettel lehet beférni.

Egy vöröshajú kislány szalmaszínű pilláin súlyos könnycseppek vergődtek:

— Nem csináltunk semmi rosz- szat... tessék kiengedni.

Az igazgató szigorkodott:

— Hányadszor vannak itt?

Hallgattak a lányok.

— Többször bemásztak?

Tétován bólintottak.

— Mit vittek el?

Szinte egyszerre feleltek:

— Semmit.

— Hát akkor mit keresnek itt? S a piros tvisztpulóverek?

A legkisebb termetű lány a legbátrabb:

— Ó, mi csak felpróbáltuk... Mert, tetszik tudni igazgató elvtárs... csúfoltak a többi lányok, nekünk nincs divatos holmink... de igazán, most már tessék kiengedni. — Az ajtó felé pislogott.

Az igazgató támadott:

— Hová lett a hat tvisztpuló- ver... azt mondják meg! S mehetnek!

— Mi nem vittük el.

A vöröshajú lány ugrott, mint aki csapdából szabadul. 1

— Tessék jönni, megmutatom, itt vannak, mind a hat. Múltkor bent volt egy másik kislány is, ő maradt utoljára... Én figyeltem, hogy jön a raktáros... Itt a sarokban a bálák alá dugta. Nagyon kellett sietnünk. Ne tessék haragudni ránk, igazgató elvtárs... Mi nem loptunk... — elővette sorra, a gyűrés sem ártott a szép pulóvereknek. — Azt hittük, majd megtalálják... Tessék! Most már me-' hetünk?

Az igazgató mélyeket lélegzett; nézte a kamaszlánnyá visszaváltozott divathölgyeket, szemükben nem volt mór riadalom.

— Magának mi az édesapja, kis- lány?

Felelt a szepegő vöröshajú:

— Orvos.

— S magának? — A kis feketére mutatott.

— Tanácselnök.

A következő is illedelmesen válaszolt, mint az iskolában;

— Gyári munkás.

A következő lány azt mondta:

— Szüleim elváltak, nagyszülőim nevelnek.

S végül egy dundiarcú:

— Tsz-tag az apám.

Az igazgató elmosolyodott, mert a legutolsó divat szerint öltözött lányok, fogták egymás kezét.

—• Szóval maguknak nincs divatos holmijuk, mint a többinek?

Az akadozó válaszokból kiderült* hogy még ha van is, a szülők nem engedik felvenni; a tizenhét éves hölgyek túlöltöztetése tehát másutt sem a szülők kereAz e.i.ber cszk ö.ii.ni tud. hí látja, hogyan n'j évről év. e az érdeklődésa tanulás különböiöfor- ^ mái iránt, a felnőttek között. Iskola nk szervezeti rend zerébe szinte milden fol,on programszerűen iile zkedik a dolgozók tanítása. Ismerve a közelmúltban jóváhagi;ott tantervi tervezetet. számolhatunk az érdeklődés további nőve edlsével Hamarosan, tehát nem a benépesítés problémáival ! ell t>a- joskodni. hanem azzal, hogyan tegyük a lehető legrugalma- sabbá. de mégis elmélyült tudást nyújtó fórumokká a dolgozók általános iskoláját és gimnáziumát. Ez kétszeresen is felmerül, ha a gimnázium vonatkozásait nézzük.

A tantervi tervezet vit ja során több ankiton vetődött fel a szakaszos oktatás problémája. A tamási járásban két vagy három éve próbálkoztak már ezzel, s egy-egy időszakban csak egy vagy két tárgyat tanítottak. Ezen a módon a felkészülést lényegesen megkönnyítették mivel a hallgatók csak arra a tantárgyra összponto ithat ak. amely ik éppen napirenden szerepelt. A szakaszokat aztán összefoglaló v'zsgákkal lehet lezárni, s a szaktárgy amennyiben érettségi részként is szerepel, csak ott kerül ismét szóba.

A több iárgy nehezíti a felkészülést. de a dolgozók gim- náziumainik hallgatói nem elsősorban a tanulni valók sokasága vagy vegvessége miatt panaszkodnak. Inkább a meglehetősen sürített vizsgarend- szertől félnek. S nem is alaptalanul. A mai felnőtt gimnazista ugyanis egy esztendőben négyszer vizsgázik. Év közben háromszor beszámol a tanév végén pedig osztályvizsgát tesz. Mindegyik alkalommal osztályozzák. tanulmányi lapjába beírják az elért jegyet. Mivel így történik minden esetben tetőfokára hág az izgalom, a vizsgadrukk, és sokszor a magolás is. Van-e ennek különösebb értelme? A tanár szerint nincs, a hallgató viszont azt mondja van értelme, mert a beszámolókon e'ért lyen. vagy amolyan eredménye mérvadó lehet az év végi elbírálásnál is.

De talán nem is az a lényeges ebben a dologban, hogy szükséges-e minden esetben izgulni, szurkolni, hanem inkább az: kelt-e ez a majdnem maximális vizsgarendszer. s mih/en Piedményvket hoz az út hallgatók toborzásánál.

Van néhány személyes tapasztalatom. Több olyan, főként ipari fcgalkozású felnőttel beszélgettem, akik a közelmúltban végezték el az általános iskola hetedik, nyo'ca- dik osztályát. Arra a kérdé re akarnak e tovább- j tanúin:, legtöb- ben visszakér- / de tek: Hol. és ““Ts. hogyan? A szak- technikumokkal nincs különösebb baj. Akinek az ilyen elvégzését előírják, akkor is megteszi, ha közben nehézségei támadnak. Egyre több azonban az olyan felnőtt aki mostani szakmájával elégedett, mindössze azt szeretné elérni, hogy iskolás korban lévő gyermekének segítsen. legalább az érettségiig. Az általános iskolában megszerzett ismeret ehhez a segit- ségnyújláshoz kevés. Feltétlenül szükséges a gimnázium. Van aztán egy másik féle ember is, aki azért akar tanulni, mert szabad idejét hasznosan szeremé eltölteni.

Helyzete egyik félnek sem könnyű. Amikor vála:ztani akarnak a gimnáziumtól elriasztja őket a zsúfolt vizsga- rendszer. Az új tanterében lesznek kedvezmények, ösztönző intézkedések. de a vizsgarendszer megváltozására nincs utalás. Pedig egyelőre leginkább talán ez nehezíti az iskolák pedagógusok és a felnőtt hallgatók dolgát. Képzeljük csak el: A tanévet arányosan elosztva, az egész időszakban dolgozó, gyakran nehéz fizikai munkát végző, vagy fárasztó szellemi tevékenységet folytató felnőttnek, m.nden harmadik hónapban készülni kell egy vizsgára. S mivel arra. és csak arra készül, alig marad ideje az ismeretek elmélyítését szolgáló segédanyagok használatára, és. a felkészülést segítő konzultációk látogatására.

Ha összehasonlítjuk, a felnőttek és a nappali tagozatra járó gyermekek helyzetét, a fentebb említettek mellett, még egy paradoxon is látszik, A tanköteles korban élő diákok érettségüknél fogva sokkal fiatalabbak és mégis kevesebb ellenőrzést kapnak tulajdonképpen, mint a dolgozók iskoláinak idősebb. meggondoltabb. terjedelmes élettapasztalokkal rendelkező hallgatói. Ped g a helyzet már természeténél fonva úgy kívánná, hogy az utóbbiak kapjanak valami könnyítést, hiszen a tanulás mellett rájuk vár a kenyérkereset, a család eltartásának még ma sem könnyű feladata. Hogy iskolába mennek és tanulnak, az számukra külön megterhelést jelent. Most a szünidő soián szakembereinknek hasznos lenne azon gondolkodni: Milyen változtatást lehetne és kellene eszközölni a vizsgarendszerben? A jelenleginél ruga'masabb megoldás ugyanis növelné az érdeklődést, s bizonyára szélesítené a továbbtanuló felnőttek táborát.

SZOLNOKI ISTVÁN

setétől, hanem szemléletüktől függ. Szigorkodott:

— Ilyet többé ne próbáljanak, lányok... No, ne sírjanak... ígérem. hogy nem tudják meg az iskolában. A raktárirodában átöltözhetnek...

De nem mozdulhattak a lányok, mert bejöttek a gyár megrendelői, a csoporthoz sétáltak. S az ősz. műfogsorú angol ügynök, csípte- tőt váltott, s elismerően mondta:

— Igazgató úr... ön kitűnő üzletember... Itt lesz a bemutató? Remek! Igazán nagyon csinos próbakisasszonyok!

A gyár vezetői elképedtek, de az igazgató feltalálta magát:

— Kérem... kislányok, egy kicsit sétáljanak, mint az imént... Először együtt, aztán külön... Itt jó a világítás. — Intett a közreműködőknek.

így kezdődött a „próbakisasz- szonyok” szereplése.

Az osztály közben dolgozott a műhelyekben — páran napoztak a raktár déli falánál, — s röppent a hír, nem igaz, hogy az öt lány

lopni akart a raktárban, az igazgató bízta meg őket, mivel próbakisasszonyokon akarták látni a szép holmit a megrendelők.

Déli szünetben — s hazafelé a HÉV-en —, megnézték az öt lány tvisztpulóverjét; mert megajándékozta őket a gyárigazgató, a jól sikerült üzletkötés örömére. S hálás volt az ötletért, a legközelebbi bemutatóra hivatásos próbakisasz- szonyokat alkalmaz.

Furcsa következménye lett a dolognak: az iskola igazgatója elrendelte, ezentúl politechnikára is kötelező az iskolai viselet, a kék köpeny. A „dámák” bizony mérgelődtek; amúgy is irigyelték az ajándékot, s azt sem értették, miért éppen ezt az öt lányt kérte meg a gyárigazgató, amikor egyszer sem mentek kiöltözve az üzembe.

SZENTÍVANYl KÁLMÁN