Tolna Megyei Népújság, 1964. május (14. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-01 / 101. szám

6 Egon Erwin Kisch i Május elsején az órák előtt Ä világhírű „Száguldó riporter" 1937-ben írta ezen elbeszélést. Ebben az esztendőben Spanyol- oí szagban dúlt a polgárháború. Németországban a hitleri fasiz­mus pusztított. . ■ z ó-városban az órás­ak mester kirakatában áll ZjH egy nagy óra. Tulaj­-L A- dóri képpen ez nem egy óra. hanem sok óra egyetlen- órában egyesítve. Az óracsoport a világot ábrázolja: az öt világrészt, térben és idő­ben. Minden számlap más-más város nevét viseli és a mutató jelzi, mennyi az idő abban a városban, abban az időpontban, amikor mi a prágai ó-város órásmesterének kirakata előtt állunk és az órák óráját néz­zük. ' Egyetlen óramű, egy tömör és súlyos, fémszerkezet mozgat­ja a sok mutatót. A Prága jel­zésű számlap körül sorakoznak a többiek, és minden számlapo i a napnak más-más óráját, az órá­nak más-más percét látjuk Burgos jelzésű számlap nincs az órán. Amikor a mester a művét készítette. Burgosban még ugyanennyit mutatott az óra. mint Madridban. Madrid­ban az idő most előrehalad, a burgosi óra hátraíelé megy. Május elsején, ha rászorítjuk fülünket az óra nagy üveg­lapjára. talán hallhatjuk a kat­togást, mely úgy hangzik, akár­csak a, munkászászlóaljak üte­mes menetelése. Talán láthat­juk. hogy a mutatókon vörös zászlók lengenek. Minden számlapon május el­seje van. Prágában reggel hét óra A Pánghoffer-gyár mun­kása riadtan ébred álmából, nem az ébresztőóra, de nem is a felesége, hanem az ablakon beragyogó -napsugár keltette fel. „Az ördögbe is — ez az első gondolata —, elaludtam7’. De rögtön visszaszívja károm­kodását, mert eszébe jut: ma ünnep van. ünnep, mit apáink harcoltak ki. Még alhatom egy kicsit, még van idő a felvonu­lásig. Berlinben még négy perc perc hiányzik a hét órához, de a Siemenstadt-művek műveze­tője már felkelt, és ő is károm­kodott közben. De ő nem szív­ja vissza a káromkodást, mint a ringhofferbeli munkatársa. Belebújik nadrágjába, másod- percnyi pontossággal kell ott lennie a nácik által elrendelt gyülekezőhelyen. különben a csoportvezető beárulja és ak­kor röpülhet munkahelyérői, talán egyenesen a koncentrá­ciós táborba. Úgyis ferde szem­mel néznek rá. mint régi szer­vezett munkásra. Hamburgban az óra nagy­mutatójának még tizenkét perc­nyi utat kell megtennie, hogy elérje a reggeli hét órát jelző, tizenkettős számot. „Hogy ezek ma mit fognak megint össze­lefetyelni? — dörmögi Klaus, a Blohm-és Woss-cég esztergá­lyosa — ma a vezérurak biz­tosan arról prédikálnak majd, hogy mennyivel egészségesebb, ha nem zabálunk kenyeret!”. Londonban a Whitechapal High-Road sötétedik, majd rö­videsen feketéink az emberek­től. akik zárt sorokban állnak fel, hogy a Hyde Parkba vonul­janak A High-Gate rácsos kapuin át munkásküldöttségek menetelnek, alig tudják cipelni a koszorúkat, amelyek Mao: Károly utolsó lakhelyét, díszí­tik. Párizsban egymillió dolgozó sorakozik fel a Pére Lachaise, a kommunárdok sírhelye felé vezető útvonalon. Az F. I. A. vörös zászlói, ez a szociál­demokratáké, a P. C. F. vörös zászlói, ez a kommunistáké, minden kézben vörös zászló, él a Népfront. Herriot és ezer más radikál-szocialista velük együtt menetel, ők is felemelt ököllel köszönnek, éd a Népfront! A munka hadserege tisztelgő so­rokban vonul el 1871 d’cső hő­seinek sírja és Henri Barbusse emlékműve előtt. Mikor a prágai fémmunkás kilép lakóháza kapuján, hogy felsorakozzon a felvonuláshoz, akkor a Sydney-i és Mel­bourne-! munkatársai már be­fejezték felvonulásukat, és sűrű sorokban a tengerpartra vonul­nak. hogy asszonyaikkal és gyerekeikkel élvezzék a napot, a hullámokat, a májusi nap­fény melegét Sanghajban a riksakuli, ma riksa nélkül igyekszik át a Nanking-Roadon. Amikor nincs rendőr a láthatáron, a párt röplapjait osztogatja, de abban a percben, amikor feltűnik egy rendőr, futásnak ered, és gyorsabban száguld, mint bár­mikor, utasa nógatására. Moszkvában a rendőr a tün­tetők elvtársa. A Lenin-mauzó- leummal szemközti ház erké­lyén szovjet költők állnak a mikrofon előtt és beszámolnak a Vörös téren történtekről. De lehet ezt leírni? El lehet ezt mondani? Az örömnek ezt az óceánját? A katonák és mun­kások hadseregét? A gyermekek örömrivalgását? A zászlók er­dejét? A mámorosán ujjongó embersokaság minden egyes tágja üdvözli a pártot amely­nek boldogulását köszönheti. És a pártot képviselő mosolygó éivtársakat. akik a mauzóleum mellvédjéről szeretetteljesen vi­szonozzák a köszöntést. Tedd csak a füledet a mad­ridi számlapra. Az óra fogas­kerekeiből. egész járásából ugyanazt a bizakodó hangot hallod, bár a város felett re­pülőgépek zúgnak, hogy az ár­tatlan gyermekekre és a vörös zászlókra zúdítsák bombáikat. Prága ó-városában állsz az óra előtt, hallod kerekeinek ritmu­sát. érzed, hogy a madridi óra a bombák robbanása, a gép­fegyverek kattogása között is azonos szíved verésével és az összes számlapokon menetelő májusi ünneplők lépteinek ütemes dobbanásával. Moszkva két órával megelőz­te Prágát, nyolc és fél órával Csikágót. csaknem tíz órával »előbbre van a Detroit-i Ford- műveknél. Teljes fél nappal Hollywoodnál. De nemcsak a hosszúsági, fokok és az égtájak határozzák meg az időt. — Ha a miindenség-órát nemcsak a füleddel és a szemeddel fi­gyeled, hanem agyaddal és szí­veddel is. akkor magad is észreveszed ezt. Figyeld csak! Az órák órá­jának csak egy szerkezete van, egy erő mozgatja a mutatókat, egy erő határozza meg az időt, s egy napon egyazon óra üt maid mindenütt a vitáson. Világ órái, egyesüljetek! Prága. 1937. (HOLLÓSI TIBOR fordítása) DARÁZS ENDRE: Tüzekből született Tüzekből született Májusnak rózsája, A színe acélkék, Hamuszürke szára. A hamu belepte, Befogta a rozsda. De a tűz esője Szép tisztára mosta. A mi virágunk nem Tej-arcú kertészek Babusgatták — ott nőtt, Hol minden kiégett, Vasporos udvaron, Fekete vidéken, Hogy május napjára Kabátunkon égjen. Ha kell, akkor szépség, Ha kell, szúrófegyver, Hogy rohamra indult Vele milljó ember. Volt, mikor vöröslött, A vérünk színétől, Most már kék, mint acél, Eg színétől szépül. a félhangosra állított zene- gépből fölcsaptak az ope­ra végső taktusai, erősza­kosan, robbanón, ahogyan a tra­gédia beteljesedik. Aztán az üre­sen továbbforgó lemez szürke zöreje. Valaki a muzsikusról kezdett el beszélni. — nem az opera szer­zőjéről — a másikról, aki az ő számára megtestesíti a zenét, aki először ébresztette rá a testtelen hangok jelentésére. — Egy ekkora kis mellszobrot szeretnék róla az íróasztalomra, — mutatta két tenyerével. — De hol találom a szobrászt, akinek épp azt mondta el a muzsikája, amit énnekem? Művészportrékat emlegettek, vi­lághíres és közhellyé vált darabo­kat, Rodin Balzac-ját és Munká­csy Milton-j át, arcokat, amelyek már nem is valóságos, egykor élt vonásaikkal rögződtek be az agyakba, hanem a róluk készült festmény, kő-, vagy bronz-más formáiban. Akkor a'könyvszekrény mellől váratlanul megszólalt a házigazda: — A szobrásszal és a szoborral én tizennyolcéves koromban talál­koztam. Az asztal körül ülők most vet­ték csak észre, hogy ott áll. Való­színűleg a muzsikát is úgy hall­gatta már az előbb, a könyvszek­rénynek dűlve. A várakozón fe­léje forduló tekintetek mögött ne­vek, emlékek, képzetek gyúltak ki, de ő rögtön hanyatt döntötte valamennyit: — Sosem jártam Párizsban, Ro- dint csak albumokból ismerem, Mestrovicot is. Kár a találgatá­sért, úgyis másra gondoltok.^ A szobrot pedig nem láthattátok... — megrázta fejét, elmosolyodott s ki­villant két nikotintól megsárgult metszőfoga. — Igen, tizennyolcéves korom­ban, — ismételte, mintha emléke­zetét ellenőrizné hangosan. — ö volt az összekötőm, a fölső kap­csolatom. Sok-sok délutánt, éjsza­kát töltöttem abban a műterem­ében. Néha várnom kellett rá, s VLAGYIMIR SZOSZJUSA: Kit félrevert harang hívott rohamra éjjel... Kit félrevert harang hívott rohamra éjjel, ki meg nem torpant, hogyha ágyúzott a gaz, ki előtt vérpipacs hullott a hóba széjjel, örök testvérem az. Mert az hazájáért, forró szívvel szeretve, hű társak oldalán vívott bősz harcokat, vas robbanása közt, vörös zászlót követve, mint hű fia haladt. Ki kalapáccsal vagy hős földalatti tettel hazája üdvéért, s hogy győzzön az igaz, vagy kertben, réten, szép virágok közt esett el. örök testvérem az. Mert új világot épít ő, egy szebb jövendőt: hatalmas épület, a csillagokig ér — s abban nem lankad el a hazaszeretet, sőt ezentúl mindig él. Ki láncraverve nyög, s bilincsét széjjeltépi. ki felkel térdéről, mert űzi ősi dac, ki semmi önkényt nem tűr, nem hajbókol néki. örök testvérem az. Mert ő is ott halad, ahol mi egykor küzdve, hogy éppoly messzire juthasson, mint mi most. s ne csapjon égig a gyilkos tűzvészek füstje, a föld ne tűrjön el tűzvészt, csapást, gonoszt... Testvéreim! Aki emberre, népre, földre bilincset verne és parancsot osztogat, ki embervért ajánl fel aranyért — örökre ellenségünk marad. ' Mert csak sötétet hoz, mert gyűlöli a népet, egész valójából árad e gyűlölet, vele a mi utunk — szabadság, boldog élet — közös sosem lehet. Óh, társaim! Kezünk, s nézésünk forrjon össze, mi háborút, véres lidércet nem hagyunk! Bár elválaszt határ, hegy, óceán — örökre mind testvérek vagyunk! tRadó György fordítása.) akkor órákig ődöngtem, nézelőd­tem az elkészült, vagy a vázra épp fölrakott, nedves ruha alatt folytatásra váró agyagformák, pa­píroson eltervezett kompozíciók közt. — Töprengtem, próbáltam meg­találni a mélyét annak, amit csi­nál. Közelebb jutni az emberhez, aki e között a rejtelmes mester­ség. és a másik, még sokkal ve­szélyesebb munka között tölti mindennapjait. Vajon megrpagya- rázza-e egyik a másikat, a magá­nyosan töltött órák a közösségért vállalt utakat? Azokban az esz­tendőkben, — közvetlenül a há­ború kitörése előtt — mást jelen­tett a művészet. Alig volt idő élni is: verstől, képtől, szobortól tö­ményebbet, egyszerűbbet vártunk. Csak arra telt a rohanó napok között, ami valami végső jelen­tést közöl, üzenetet, ami igazán fontos, a döntő kérdésre keresi a választ. Maga elé révedt, két tenyerét háta mögé kulcsolta, félválla tar­totta egyensúlyát a könyvszek­rénynek támasztva. Egyszerre megérezték mögötte a tágas, hi­deg lehelletű műtermet, fönn, a terézvárosi mellékutca háztetői­nek magasságában. Odalenn em­berek jártak, húzóskocsik nyiko­rogtak el, utcagyerekek lopakod­tak az üzletek kirakott almásládái körül, egy koldusasszony rongyok­ból tekert kesztyűt lilára fagyott ujjaira... Aztán lassan eltörni az utca szakadékmélyét a köd, mint­ha nem fölülről áradna, hanem a macskafej kövek repedéseiből szi­várogna ki, s onnét emelkednék az ablakból kifelé néző fiú tekin­tete elé. Oly könnyű volt most vissza­fiatalodva látni ezt a negyvenéves férfiarcot, csontosabbnak, vázlat- szerűbbnek: vonásait nem mun­kálta még meg az idő. szeszélyes skiccként dobta csak oda a hom­lok-, járom- és állcsontok köré, hogy lefaragja majd róla, ami esetleges. Épp túl az érettségin. De már évek óta nem diákgyerek­nek való gondok vésője mélyíti rajta a készülő redőket. — És akkor meghalt egy mun­káslány, — -mondta emlékezőn, oly súlytalanul, amilyen könnyű volt azokban az esztendőkben meghalnia egy fiatal nőnek. — Épp csak kikerült a rendőrségről, aztán nemsokára, pár nap múlva..! — Ismerted? — ez volt az első, fojtott hang az övén kívül, amióta belefogott. Megrázta a fejét: — Arcról, személyesen nem so­kan ismertük egymást. Ez hozzá­tartozott az óvatossághoz. Csak tudtunk róla, mert közülünk való volt. Sokkal többen tartottuk szá­mon, mint ahányan ismertük. Nem volt kiemelkedő kulcsember. Valaki, akármelyikünk helyett, akinek neve sincs, arca is alig, — legföljebb alakja, sovány, jelen­téktelen teste, amelyet meg lehet gyötörni, amíg árnyékká nem vá­lik. Absztrakcióvá, jelképpé, amint elvonul egy láthatatlan sorfal között, és többé senki nem tehet érte semmit. Van. Sokkal valóságosabban, mint amikor még bejelentett lakása, címe volt, házkutatást lehetett tartani nála, elfoghatták... Elnézett a messzeségbe, össze­húzta szemét, mintha jelen és múlt határán egyensúlyozna, s újra azoknak az esztendőknek billegő pallóját érezné talpa alatt. — Hát ezzel a jelképpel talál­koztam én a műteremben. Már gipszben volt, Egyetlen vékony.

Next

/
Oldalképek
Tartalom