Tolna Megyei Népújság, 1964. április (14. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-07 / 80. szám

1964. április 7. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 Az SZKP harca a nemzetközi kommunista mozgalom egységéért M. A• Szuszlov előadói beszéde az SZKP plénumán Moszkva, (TASZSZ). M. A.! kommunista mozgalom által el­Szuszlov elvtárs az SZKP 1964. február 14-1 plénumán előadói be­szédet tartott „Az SZKP harca a nemzetközi kommunista moz­galom egységéért” címmel. Szuszlov beszéde bevezetőjében vázolta a szovjet nép gazdasági sikereit. A továbbiakban beszélt a szocialista világrendszar fejlő­désében elért eredményekről. Hangsúlyozta: „Sikereink azon­ban még jelentősebbek lehetné­nek. ha nem volnának azok a súlyos nehézségek, amelyek a szocialista táborban és a kommu­nista mozgalomban a Kínai Kommunista Párt vezetőinek sza- kadár tevékenységével kapcso­latban keletkeztek.” Elemezve a Kínai KP vezető­ségének magatartását az 1960. évi moszkvai értekezlettől kezd­ve. Szuszlov rámutat: a kínai vezetők nem a keletkezett nézet- eltérések megszüntetésére, hanem azok kiélezésére törekedtek, el­torzították és lényegében elvetet­ték azokat az új értékeléseket és kö vetkeztetéseket. amelyeket a test­véri pártok kollektív erőfeszíté­sek eredményeképpen a marxiz­mus—leninizmus elve'nek korunk feltételeihez való alkotó alkal­mazásának alapján ktdolgo tak Elutasítják a kommunista és munkáspártok közösen kidolgo­zott nyilatkozatait, ugyanakkor a testvéri pártoknak javasolják a maguk „25 pontját”, amelyeknek igazi értelme lényegében a kö­vetkező: a szocialista világrend­szer által a világiíjlődcs mene­tére gyakorolt mindjobban nö­vekvő haladás trgadása; a mun­kásosztálynak a tőhés országok­ban vívott harca iránti lebecsü­lés; a nemzeti felszabadító moz­ítélt módszerek védelme és fenn­tartása; a frakciós harc igazolása a kommunista mozgalomban. Az SZKP törekvéseit a kelet­kezett nézeteltérések megszün­tetésére a kínai vezetőség elu.a- sítotla. Sajtójuk szakadatlanul közöl durva támadásokat az SZKP és más marxista—leninista pártok ellen. Rágalmazó cikkeket küldenek szét a világ minden tájára. Ál­talános irányzatát, támadásainak fékeveszettségét tekintve a kínai propaganda mindinkább egy- szintre kerül a reakciós impe­rialista körök szovjetellenes, kommunistaellenes szerveivel. A KKP vezetői az ideológiai nézet­eltéréseket átvitték az államközi kapcsolatokra, a szocialista or- szagok és a kommunista pártok gyakorlati politikájának szférájá­ba. Peking ma már kétségtele­nül a kommunista pártok meg­osztására. a marxizmus—leniniz- mussal szemben ellenséges frak­ciók és csoportok létrehozására vett irányt. Céljuk az, hogy bomlasszák és megosszák a szo­cialista tábort, aláássák a szo­cialista közösség néoeit össze­forrasztó eszmei alapokat és szervezeti politikai elveket. A „kínaiasított” szocializmust, a ka­landor bel- és külpolitikai irány­vonalat. a személyi kultusz ide­ológiáját és gyakorlatát akarják ráerőltetni a szocialista orszá­gokra. A KKP vezetősége azt tervezi, hogy rákényszeríti Ázsia. Afrika és Latin-Amerika népeire saját kalandor koncepcióit és módszereit, faji alapon szembe­állítja egymással a népeket, s felbomlas2)tja a nemzeti felsza­badító mozgalom és a munkás­galom szembeállítása a szociális-. mozgalom szövetségét. ta világrendszerrel és a nemzet­közi munkásmozgalommal; ka- landorság a külpolitikában és a „hidegháború” helyzetének fenn­tartása; szektásság és a puccsiz- mus a forradalom kérdésében; a személyi kultuszra jellemző, a Szuszlov elvtárs ezután mé­lyebb vizsgálat tárgyává tette: honnan ered a kínai teoretiku­sok eltévelyedése, s milyen kö­vetkezményekkel járhat a KKP vezetőinek szakadár tevékenysé­ge. I. Két felfogás a szocialista világrendszer szerepéről A második világháború óta a világban végbement gyökeres változások elsősorban a szocia­lista világrendszer keletkezésével és fejlődésével függenek össze. A szocialista közösség országai a jelenkorban a fő védőbástyát jelentik minden forradalmi erő számára, s a világbéke megbíz­ható támaszai. Korunk fő tartal­ma, s a világméretű osztály­harc magva: a világszociarz- mus és a világimperializmus har­ca. Volt idő, amikor a kínai veze­tők egyetértettek ezzel a fontos marxista—leninista té ellel. He az utóbbi időben a KKP veze­tősége a szocialista rendszerrel és a kapitalista országok mun­kásmozgalmával szembeállítja a nemzeti felszabadító mozgalma', ezt nyilvánítja az antiimperialis- ta harc főerejének, s aláaknázza a jelenkor forradalmi erőinek egységét. Ez a munkásosztály történel­mi szerepéről szóló marxista ta­nítás nyilvánvaló revideálása. a fejlett tőkés országok munkás- mozgalmának lebeCsülé-e. Szuszlov elvíárs hangsúlyozza: a marxista—leninis'ák óriási je­lentőséget tulajdonítanak a nem­zeti felszabadító mozgalomnak, a világforradalmi folyamatban azonban a szocialista o.szágok játsszák a főszerepet. Ez először is abban nyilvánul meg, hogy ezeknek az országoknak a mun­kásosztálya, dolgozói s;keres?n oldják mez a társadalmi prob­lémákat. lót-shozzák azt az e’- nyomástól és kizsákmányolástól mentes új társadalmat, amelyért a népek forradalmi harcukat vívják. A szocializmus és kom­munizmus anyagi Jtechnikai bá­zisának megteremtésével egyik csapást a másik után mérik az imperializmusra az anyagi ter­melés területén. Ezek a sikerek gyakorlatilag győzik meg a ka­pitalista országok do1 gőzölt arról, hogy csak a szocializmus vá­gányain haladva lehet kielégí­teni a dolgozó nép alapvető szükségleteit. Mindez forradal­masítja a tömegeket, hogy be­kapcsolódjanak a kapitalista rendszer ellen, a társadalmi és nemzeti felszabadulásért vívott harcba. Másodszor: a szocialista dekében. államok egyre növekvő mérték­ben töltik be az imperializmus agresszív ellenforradalmi ter­veivel közvetlenül szembehelyez­kedő erő szerepét. Továbbiakban Szuszlov elvtárs rámutatott, hogy a kapitalizmus felett világraszóló méretekben aratott győzelmet csak a szocia­lista világrendszer, a munkás- mozgalom, s a nemzeti szabad­ságharcok közös erőfeszítésével lehet kivívni. Hangsúlyozza: a szocialista országok történelmi küldetését előírják a társadalmi fejlődés objektív törvényei, sazok az országok, melyekben győzött a szocializmus, nemcsak a társadal­mi fejlődés világítótornyai, ha­nem hatalmas anyagi erőt is kép­viselnek. Erőt, mely az emberi tevékenység döntő területén: az anyagi termelésben mér veresé­get a kapitalizmusra. Ezzel szemben a kínai vezető­ség az elmúlt évek folyamán meg­mutatta, hogy nem érdekli a szo­cialista világrendszer egységének megszilárdítása. A kínai vezető­ség nemcsak, hogy nem hangolta össze tevékenységét a szocialista közösség többi országaival, ha­nem nyíltan megrendítette a szo­cialista közösség alappilléreit, ösz- szezsugorította gazdasági kapcso­latait a szocialista országokkal, különösen a KGST-országokkal, elsősorban a Szovjetunióval. Amikor a szocialista országok kommunista pártjai felszámolták a személyi kultusz következmé­nyeit, lehetővé tették a testvér- országok kapcsolatainak a prole- támemzetköziség lenini elve alap­ján történő megszilárdítását. A testvérpártok úgy fogadták az SZKP XX. kongresszusának vo­nalát, mint a szocialista országok kapcsolatai további fejlődésének egyedül helyes lenini irányzatát. Ez az irányzat azonban nem tet­szik a kínai vezetőknek. Minden jel arra mutat, hogy úgy szeret­nének parancsolgatni a szocialis­ta közösségben, mint saját hit- bizományukban, rákényszerítve más országokra saját akaratukat, és diktálva azokat a feltételeket, amelyekkel kényük-kedvük sze­rint beengedhetnék, vagy „kikö­zösíthetnék” a szocializmusból az egyes pártokat és népeket. Ezt Szuszlov elvtárs a KKP vezető­ségének Jugoszláviához fűződő vi­szonyán keresztül szemléltette. Az SZKP egyik legfőbb felada­tának tartja, hogy harcoljon a szocialista világrendszer minden eszközzel való megerősítéséért, a minden szocialista országgal való testvéri kapcsolatok fejlesztéséért, a teljes egyenjogúság és az ön­kéntes együttműködés alapján, minden szocialista ország össze- forrottságának fokozásáért, az im­perialista agresszorok elleni kö­zös harc, az általános béke, a kommunizmus teljes diadala ér­II. A háború, a béke és a forradalom kérdései Nagy ügyünk sorsa, a népek sorsa döntő mértékben függ a kommunista mozgalomnak a há­ború, a béke és a forradalom kér­déseiben vallott helyes stratégiai és taktikai irányelveitől — mon­dotta ezután Szuszlov elvtárs. A nemzetközi porondon kiala­kult erőviszonyok lehetővé tet­ték, az utóbbi évek tapasztalatai teljes mértékben alátámasztották a békés együttélés politikájának fontosságát. Éppen ennek a vilá­gon százmilliók által támogatott politikának következetes megva­lósításával sikerült a szocialista országoknak meghiúsítani az im­perialista reakció fondorlatait a béke ellen. Nem isteni ajándék az — állapította meg Szuszlov —, hogy az emberiség, ma a béke ál­dásait élvezi. Reális eredménye ez a kitartó harcnak a termonukleá­ris háború kirobbantását célzó kí­sérletek ellen. Továbbá annak, hogy a Szovjetunió és a többi szo­cialista ország ereje megnöveke­dett, s hogy a békeharc zászlaja alatt az egész haladó emberiséget tömörítő kommunista pártok he­lyes politikát folytatnak. A KKP vezetői eljutottak addig az állításig, hogy a háború, a ka­pitalizmus és a szocializmus kö­zötti ellentmondások megoldásá­nak elfogadható, sőt lényegében egyedüli eszköze. Csaknem három évtizede hangzottak el Mao Ce- tung, ilyen kijelentései: „A hábo­rú, amelyet az emberiség döntő többsége vív majd... híd lesz, és a hídon az emberiség eljut a törté­nelmi korba...” „A világot csak puskával lehet átépíteni.” Azóta azonban a világon gyökeres vál­tozások mentek végbe, s a béke­szerető erők szövetsége képes fe­lülkerekedni az imperializmus erőin, képes megakadályozni, hogy kirobbantson egy új világ­háborút. A kínai vezetők mind­ezzel nem óhajtanak törődni. Nyilvánvalóan kérkednek eszle- lenségükkel, azt állítják, hogy a nukleáris bomba „papírtigris”, semmi új elemet nem visz a há­ború és a béke kérdéseinek fel­tevésébe. A legelemibb józan ész­nek is ellentmondó efféle logika szerint Mao Ce-tung az 1957. évi moszkvai értekezleten megkísérel­te bebizonyítani, hogy a szocializ­musért vívott háború ügye a ter­monukleáris világháború nyomán egyenesen nyerni fog... „ha az emberiség fele megsemmisül a termonukleáris háborúban, még megmarad a másik fele, az im­perializmus viszont teljesen meg­semmisül, s az egész világon csu­pán szocializmus lesz, s egy fél évszázad alatt, a lakosság ismét megnövekszik...” — hirdette Mao Ce-tung. Szuszlov rámutatva az ilyen ki­jelentések felelőtlenségére, hang­súlyozza: különösképpen veszé­lyes ez azért, mert olyan embe­rek hangoztatják, akik egy nagy szocialista állam kormányrúdjá- nál ülnek. Továbbiakban azokkal a durva hamisításokkal, torzításokkal fog­lalkozott Szuszlov, mellyel Pe- kingben azt állítják, hogy a békés egymás mellett élés politikájában az SZKP és más testvéri pártok abból indulnak ki, hogy az impe­rializmus természete megválto­zott, s minden számításukat az imperialisták békeszeretetére, hu­manitására építik, „kérik, és kö- nyörgik” tőlük a békét. Szuszlov kijelenti: nem az imperializmus változott meg, hanem „osztályel­lenségeink körében mind világo­sabbá válik az az igazság, hogy ha az imperialista őrültek világ­háborút robbantanak ki, akkor a kapitalizmus sorsa az lesz, hogy elsöprik és eltemetik. A KKP vezetői, amikor a lesze­relést illúziónak és megvalósítha­tatlan jelszónak tartják, amely szerintük csak megzavarja a né pékét, el akarják ferdíteni az SZKP és minden marxista—leni­nista párt világos álláspontját, egyúttal pedig alá kívánják ásni a leszerelés politikáját, amely az új világháború elhárításáért és a nemzetközi feszültség csökkenté­séért vívott harc fontos feltétele. Ezután Szuszlov arról beszélt, hogy a kínai vezetők nem eléged­nek meg azzal, hogy ők maguk negatív álláspontra helyezkednek a nemzetközi politika oly létfon­tosságú kérdéseiben, mint a le­szerelés, a termonukleáris kísér­letek megszüntetése, a nemzetkö­zi feszültség enyhítése, de azzal is próbálkoznak, hogy megbénítsák a világháborús veszedelem ellen küzdő többi szocialista ország erő­feszítéseit. Példaként hozta fel, hogy a karib-tengeri válság ide­jén a KKP vezetősége semmit sem tett azért, hogy hozzájárul­jon a háborús konfliktus elhárítá­sához és tevékenyen segítse a for­radalmi Kubát. A kínai vezetők a maguk számára igyekeztek hasz­not húzni a karib-tengeri térség­ben támadt válságból. Hiszen tény az, hogy a kínai kormány éppen a válság kellős közepén fo­kozta a kínai—indiai határon tá­madt fegyveres konfliktust, s ez­zel csak súlyosbították az amúgy is bonyolult és veszélyes világ­helyzetet. A kínai vezetőség, engedte, hogy nagyon megromolják a viszony Indiával, amely — mint ismere­tes —, nem vesz részt katonai cso­portosulásokban. Ugyanakkor lé­nyegileg tömböt alakított Pakisz­tánnal, a SEATO és CENTO ka­tonai szövetségek tagjával, holott ezek a szövetségek Ázsia népei­nek békéjét és biztonságát fenye­getik. A KKP vezetőségének nyilván­valóan kalandor álláspontja meg­mutatkozik az atomfegyver kér­désében elfoglalt álláspontjában — mondotta a továbbiakban Szuszlov elvtárs —. Ismeretes, hogy a KNK vezetői kitartóan követelték: a Szovjetunió adjon nekik atombombát. Kifejezésre juttatták rendkívüli sértődöttsé­güket, hogy hazánk nem adta át nekik az atomfegyver mintapél­dányait. Az SZKP Központi Bi­zottsága és a szovjet kormány már megmagyarázta, miért nem tartja célszerűnek, hogy segítsé­get nyújtson Kínának az atom­fegyver előállításához. Ezután Szuszlov kifejtette, hogy ez visszahatást váltott volna ki a nemzetközi helyzetben. „A Szov­jetunió atomfegyvere szilárd biz­tosítéka nemcsak hazánk, hanem az egész szocialista tábor, s így Kína védelmének is. Ezt a KNK vezetői is jól tudják. Ennek elle­nére mindenáron igyekeztek atomfegyverhez jutni,” Csen-Ji, a KKP PB. tagja és a KNK h. miniszterelnöke arról szólva, Kí­na mindenáron elkészíti atom­fegyverét, kijelentette: Kína a legtökéletesebb fegyvereket fog­ja előállítani, akkor is, ha nad­rág nélkül marad . . . így hát ki­derült, hogy az az atomfegyver, melyet a kínai vezetők „papír­tigrisnek” neveznek: hőn óhaj­tott céljaik közé tartozik. A szocialista országoknak a kapitalista államokkal fenntar­tott kapcsolatairól szólva Szusz­lov rámutatot arra a szakadékra, mely a kínai vezetők szavai és tettei között van. A Szovjetunió és a többi szocialista ország tö­rekvése a gazdasági és más kap­csolatok rendezése a kapitalista államokkal, köztük az USA-val, köztudomásúan élesen negatív visszahatást keltett Pekingben. A kínai vezetők jobb ügyhöz méltó kitartással igyekeznek megaka­dályozni a szovjet—amerikai vi­szony javulását, s úgy állítják be. mint „összeesküvést az imperialis­tákkal”. A KNK kormánya ugyanakkor lázas igyekezettel próbál kapcsolatot teremteni Angliával, Franciaországgal, Ja­pánnal, Nvugat-Németországgal és Olaszországgal. Ez normális dolog, amely szervesen hozzátar­tozik a békés együttélés politiká­jához. A lényeg azonban az, hogy a kínai vezetők úgy vélik: amikor ők ilyen tevékenységet folytatnak, az az igazi „forradal­márok” politikája. Ha más szo­cialista országok teszik ugyanazt, akkor _ az állítólag „revizioniz- mus” és „árulás”. De menthetetlenül kudarcot vallanak a békés külpolitikánk megrágalmazására irányuló kí­sérletek. Pártunk tovább küzd a termonukleáris háború elhárítá­sáért s kitartóan igyekszik meg­valósítani a különböző társadalmi rendszerű országok békés együtt­élésének lenini politikáját. (Folytatás a 4. oldalon.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom