Tolna Megyei Népújság, 1964. március (14. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-29 / 75. szám
1 A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG K VLTURÁUS me s a tea Mikor a Nyugatinál leszállt a villamosról, próbálta elfelejteni a délelőtti tragédiát. Elhatározta, hogy nem hagyja magát. Hiába mondják rá, hogy öreg ember, ötvennyolc év még nem az öregség. Megmutatja, hogy ér még ő annyit, mint a fiatalok, még akkor is, ha délelőtt szörnyű fájdalommal elpattant benne valami. A Visegrádi utcából bekanyarodott a keskeny sikátorba, melyben ágyat bérelt a mumiaarcú Izsákinénál. Ne lássa senki, hogy rossz kedve van. Erőltetetten fütyült egy régi dallamot és a bajuszát is megigazította. Örömmel látta, hogy a házmesterné kint söpör a kapu előtt. Megmagyarázhatatlan bizalmat érzett a testes, kedélyes asszony iránt, és mi tagadás, tetszett is neki. Egyedül neki mondta el azt is, 3Túért. hagyta el öregségére a falut, ahol háza van és gyerekei vannak. Nem maradhatott ott, mert amikor azt kérte, hogy ő járhasson a közösbe adott két szép csikóval, a városból odaszármazott elnök kinevette: ..Öreg már maga ahhoz. Jól lesz a malacok mellé, vagy éjjeliőrnek.” Világéletében büszke, konok ember volt; nem tudta elviselni, hogy kinevessék. A fia azóta is minden héten ír neki, hogy öregségére hagyja már a büszkeséget, jöjjön sürgősen haza. De nem! öt ne nevesse ki senki. Egyébként is jobban szereti a függetlenséget. Elég, ha évente egyszer hazalátogat az asszony sírjához, meg a gyerekekhez. — Jóestét szépasszony — köszöntötte a házmesternél. A negyven körüli, elhízott barna nőnek láthatóan jólesett a bók. — Jóestét Kecskés! Mondja csak, mikor iszunk már egyszer pezsgőt? — Igya meg, aki kitalálta — dörmögte az öregember, és újra rossz kedve támadt. Néhány héttel ezelőtt csomagot kapott a nagyobbik fiától. Úgy tervezte, hogy meghívja kóstolóra a szépasszonyt is. A házmesterné készséggel elfogadta a meghívást és szépen kiöltözve ment vizitelni Izsáki nagyságosékhoz, de kikötötte, ’ hogy vacsora után pezsgőt isznak. Az öregembernek vérzett a szíve annyi pénzt kiadni egy üveg italért, de nem akarta, hogy fösvénynek nézzék, gondolta, a drága nedűvel megenyhíti az örökké zsémbes Iszákinét iő. Rendben lett volna minden, de az öregember még sohasem bontott pezsgőt, és nem tudta az üvegből a dugót kivenni. A végén dugóhúzóval próbálkozott. De amikor a szerszámot jól belé- csavarta a dugóba, az magától kiröppent, és mint valami pusztító rakéta, darabokra törte a konyhaszelu’ény ragyogó üvegét. Azóta nincsenek beszélőviszonyban Izsákinéval. Pedig ki kellene békülni vele. Emberi szó és főként meleg tea után vágyott. Úgy érezte, zsibbadt tagjainak semmi sem tenne olyan jót, mint a forró ital. Elhatározta, hogy kibékíti Izsáki- nét. Ahogy felért az első emeleti lakás elé, fogta a szenesvödröt, és lement a pincébe, hogy telemerje. A boldogult Izsákinak is ez volt az első dolga, amikor munka után hazaérkezett. S gmikor felbaktatott a szénnel, az ajtó előtt lehúzta a bakancsát és otthagyta a lábtörlő gyékényén. A boldogult Izsáki sem lépett soha piszkos cipővel a tiszta előszobába. Hangosan, kedvesen köszönt a konyhában horgoló vénasszonynak, ahogy a boldogult Izsáki szokta, s szótlanul leült a sarokban nyújtózó ágya szélére. Hosszú hallgatás után megszólalt: — Kedves nagysád, nagyon jólesne egy korty tea, úgy érzem, meghűltem egy kicsit. Izsákiné rá sem nézett. Pislogott. és horgolt tovább. Hihetetlen, hogy ilyen vén korában pápaszem nélkül horgol, villanyfényben, és az öreg megismételte a kérdést. Izsákiné tovább horgolt; a csend kibírhatatlanná lett. Az öregemberre valósággal ránehezedett a magányosság, és újra fájdalmasan átérezte a tragédiát, mely délelőtt lesújtotta. A Belvárosban dolgoztak sor- tatarozáson. Az ő dolga, hogy felhúzza a maltert a nyikorgó csigán a második emeletre. Nehéz, fárasztó és unalmas munka. A fiatalok nem szívesen csinálják; azt mondják, nincs benné fantázia. De ő, az öregember fáradhatatlanul töltötte a vödröt, húzta a kötelet. S egyszerre rettenetes cfólog történt. Már a második emelet magasságában lengett ' a Vödör, amikor hirtelen elhagyta az ereje. Szédült, forgott vele a világ, ő pedig görcsösen kapaszkodott a kötélbe. Ha Szalai, a fent vakoló kőműves valami hatodik érzékkel meg nem sejti a bajt, s el nem kapja a vödröt, nagy szerencsétlenség történhetett volna. Igj'’ is kiloccsant a meszes malter és belecsapott a fiatal Kovács balszemébe. Szerencsére nem történt komolyabb baj, de a fiú nagyon megharagudott rá. Ebédidő alatt is dühös pillantásokkal méregette, és végül belekötött: — Miért nem megv az ilyen vén trottli éjjeliőrnek? Az öregember ugyanazt a megbocsáthatatlan sértést érezte, amely a falujából is világgá űzte. Nem ismerte el magát bűnösnek, és nagyon szégyellte pillanatnyi gyengeségét. Erőltetett hetykeséggel válaszolt a fiúnak: — Felmennék én még ma is egy teli zsák búzával a padlásra. A fiú röhögött. •— Ha maga is a zsákban ülne és én venném a vállamra — felelte szemtelenül. Mindenki hangosan nevetett, s ez a gúnyolódás véget vetett az öregember türelmének. Felugrott ültőhelyéből és Kovács elé állott, hogy pofonteremtí. Kovács elkapta az ütésre lendülő kezét, megmarkolta a meszes zubbonyát és a dühtől reszkető testet a falhoz szorította. Na. várj csak. te kölyök, majd adok én neked! S megpróbálta eltolni magát a faltól. De akkor újra elhagyta az ereje. Jeges hidegség ömlött el karján, lábán, s azt érezte, hogy a fiú szorítása elviselhetetlenné erősödik. Hasztalan erőlködött, a fájdalom nem enyhült. Honnan van ebben a cineár fiúban ennyi erő?... És hová lett az ő ereje?... Kicsordult a könnye és nem ellenkezett tovább. — Ne bántsd már. a jóistenlt ez ilven komisz kölyöknek! — rántotta el tőle Kovácsot Szalai, a magas, szikár kőműves. Körülállták. A szemekből úgy látta, hogy vele éreznek az emberek, s már bánják, hogy előbb kinevették.. Még sem szűnt meg tagjainak jeges dermedtsége. A hirtelen támadt szédülés elvette minden kedvét. Hát mégis találkozott volna az öregséggel? Nem! Kapta fel a fejét. Nem öreg még ő. csak egy kis tea kellene. Mindjárt visszatérne bele az erő. — Na. nagysád. mégegyszer szépen megkérném... Főzzük meg azt a teát. A vénasszony múmiaarca meg sem rebbent. Szaporán pislogott és horgolt tovább. Kecskésben fellobbant a dac. — így is jó. Megcsinálja más a pénzemért — mondta emelt hangon, majd vette a kalapját, bakancsot húzott és becsapta maga mögött az ajtót. Lassan, mogorván ment le a lépcsőn, de az alsó fokon hirtelen megállt. Arca is felderült, mint akinek valami jó gondolata támadt. Majd a szépasszony csinál nekem teát. Jó erős. forró italt, rumot is hozunk bele — gondolta megenyhülten és odn- kocogott a házmesterné ajtaja elé. Becsengetett és várt. Semmi válasz. Hosszabban nyomta n csengőt, d? erre sem mozdult senki, pedig az ablakon át látta a halvány fénvesígct. mely kiszűrődött a szobaajló résén. Végül. a harmadik csöngetés után, ajtónyikorgást hallott és papucsba bújt lábak csoszogósát. Kinyílt az ajtó kis üvegablaka, s megjelent mögötte a szépssz- szony borzas feje és nem éppen barátságos ábrázata. — Itt vagyok, szépasszony, visszaadnám a vizitet — szólt az öregember kedélyesen. Az asszony szeme haragosan villant. — Na de. Kecskés. Hogy képzeli ezt? Csak így bejelentés nélkül rátörni az emberre? — és becsapta a ki sab lakot. Az öregember elborultan bandukolt el a sarki italboltba. Forró teát rendelt rummal és még egy féldecit. Leiszom magam és odamondogatok a vénasszonynak. gondolta nekikeseredve. Csak a tea esett jól neki. A féL- declt már úgy kellett magába erőszakolnia. Kedvtelen volt. fáradt volt. köszönt és hazaindult, Mikor befordult az utcájukba, új-, ra szédülés fogta el. mint dsl-i előtt az állványok alatt. Ijedten,1 belekapaszkodott egy vasoszlopba.i majd mélyet szippantott a met-j szően hideg levegőből, s ettől ma-, gához tért. Érteden csodálkozással vettél szemügyr? az oszlopot! Ez&rszerj is elment mellette, s még nérrt, tűnt fel neki soha a kékre festett! tábla, benne a visszahajló fehérj nyíl és az írás: Zsákutca. i — Mit keres ő itt? — nyilait! bele hirtelen a kérdés. Miérti húzza a maltert, mi köze neki aj boldogult Izsáki szokásaihoz, és, miért vásárol ő pezsgőt, hogyj valaki ránevessen? i Sokáig nézte a táblát, s azutam felkapta a fejét és megindult! hazafelé. Azért marad. Rajtai senki ne nevessen. De a bizony-J talanság is felütötte a fejét ben-, ne, vaíami kétkedés, melyet a1 kék mezőben visszagörbülő fehérj nyíl ébresztett benne. A zsákut-i c-ából, ha már belekeveredett az* ember, vissza kell kanyarodni. ■ i KÉKESDJ GYULA Nagy nyilvánosság előtt zajlik a vita, a népesedés problémáiról. A vitatkozók több, kevesebb alkalommal azt próbálják bizonygatni, hogy a népesedés üteme a megszokottnál lassúbb. S keresik ennek az okát. Mások amellett érvelnek, hogy a viszonylagos lassúdás reakció, annak a korszaknak a visz- szahatása, amikor főbenjáró bűnnek számított, ha a nő nem hozta világra a gyermeket. Megint mások azt mondják: a csökkenés megállt, s ha nem is ugrásszerű az előrehaladás, de észlelhető. Szaporodik az élve születések száma, csökken a művi abortusz. A probléma ennyire összetett felvetése sokakat meglepetésszerűen ért. Azt a legtöbben tudták, hogy az abortusztörvény megjelenése óta az előbbiekhez képest, változás következett be a születések arányában, de olyan méretűvel, mint amilyet a vita egy két vonatkozásban emlegetett, kevesen számoltak. Méginkább meglepődtek azok, akik hazánkat ma is úgy vélik ismerni, mint olyan országot, ahol a családok népesek, sőt néha: nagyon is népesek, őket a vita leginkább megdöbbentette, s az egész dolgot a családi kötelékek fellazulásának rovására próbálják írni, S kimondva, vagy kimondatlanul utalnak a társadalom felelősségére. Ebben a kérdésben a társadalom felelősségét nem árt felvetni. Ám hiba, ha ez mindentől elszakítva történik. Menjünk csak közelebbre. Annak idején, amikor Móricz Zsig- mond az ormánsági egykérö' írta megrázó riportjait, világosan ki lehetett tapintani a társadalmi felelősséget. Olyan környezetben fogantak azok az írások, ahol a föld, a vagyon volt a mindenható, s az emberek legfontosabb életcélja volt a vagyon együttartása. A másik oldalon pedig ott láthattuk ugyanebben az időben a nagy létszámú, és nyomorgó családokat. Szembetűnő az ellentét: a vagyon, az anyagi jólét oldalán az egyke található, a másikon, a nyomornál pedig a sok gyermek. Volt egy tragikus sze- lektáció, a szapora gyermek- halandóság, ez azonban a fájdalomnál alig jelentett egyebet. A fentiek alapján a válasz kézenfekvő: a múltból gyakran nosztalgiával emlegetett népszaporodást elsősorban a falu, a puszta, a városok körül épült számtalan nyomortanya adta. Vagyis, a szegénységgel szoros velejáró, a fel- világosulatlanr- ság, a tudatlan- ság. Az elmúlt 19 esztendőben azonban egy és más történt, ebben az országban. Summázva ezeket: gyökeresen átalakultak az anyagi körülmények, s ezzel párhuzamosan több millió ember lépett át az elmaradottság birodalmából a felvilágosultság birodalmába. Akit régen vallásos hiedelmek tartottak vissza a családszabályozástól, az most természetesnek veszi, hogy egy, vagy két gyermek nevelkedik a családban. Persze, azért nem szabad azt hinni, hogy a megváltozott körülmények teljesen kizárták az anyagi okokat. Nem zárták ki, viszont módosították. Nem a föld, és a vagyon együttartása a fő cél, hanem az, ami megközelítő pontossággal, ebben a gyakran hallott megjegyzésben rejlik: azt szeretném, ha az én fiamnak, lányomnak élete végéig kedves emlékei maradnának a gyermekkorból. Természetes, hogy az egynek, vagy kettőnek többet lehet adni, mint az ötnek, hatnak. A fentiek feltétlenül igazak — érvelhet bárki. — De ez még nem magyarázza a divatos gyermaktelenséget. S azt sem, amit a televízió a közelmúltban közvetített, Hólabda, hó nélkül című riportja tárgyalt. Ebben egyebek között arra próbáltak választ kapni, mi a véleményük a fiataloknak a gyermekáldásról. A riportban megszólaló ifjú házasok közül néhányon a lakást, az autót, vagy a tanulást emlegették elsősorban, mint életcélt, s csak ezek után a gyermeket. De vajon je. lenti-e ez az egy riport, vagy tíz hasonló az általánost? Nem.. Csak arra utalhat, hogy a házasuló fiatalok egy része előbb az élet hétköznapi feltételeit próbálja megteremteni. . S a gyermekről nem véglegesen, hanem csak egy időre mond le. Nem hihető, hogy az emberekből kihalt volna a szülői érzések utáni vágy. Az inkább elképzelhető, hogy ezt nem tisztázta még magában kellően mindenki. S talán itt a dolog nyitja valahol. Abban, hogy az anyagi körülmények megváltoztak ugyan, és módosultak a családalapítási lehetőségek is, de ezeket nem követte megfelelő igazi változás. S a társadalom tennivalóit megközelítő pontossággal ebben a kérdésben kellene keresni, SZOLNOKI ISTVÁN KONCZ ISTVÁN: Te vagy, ki vagy Te vagy, ki vagy. Ez minden érved. At meg átjársz, míg rajtakaplak. Levegőnek, földnek, kenyérnek álcázod magad, majd patak vagy, medre minden kis mozdulatnak, mit mozduló karom sem ért. meg... Eszméletemből szökni hagylak, idegeimben utolérlek. Te vagy. ki vagy. Már észrevenni se tudlak én. Ezer alakban jössz és maradsz megfoghatatlan. Tulajdonképpen semmi-semmi csodálnivaló nincsen abban: ha meghalok, te szűnsz meg lenni.
