Tolna Megyei Népújság, 1964. február (14. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-09 / 33. szám

A z öregember belépett az aj- tón. Becsukta csendesen, aztán megállt, körülnézett. Senki sem ügyelt rá. Pedig a presszó zsúfolt volt. Mégsem vették észre, mintha nem lépett volna be, mint-1 ha ott sem állna az ajtónál. A szomszéd asztalnál világjáró labdarúgók ülnek. Éppen a sok­szoros válogatott kapus mesél Lon­donról. Menyasszonya — homok­szőke hajú szépség — únottan hallgatja, arany karkötőjével ját­szadozik, amelyről apró mütyür­kék — négylevelű lóhere, dominó, dobókocka, lópatkó meg minden­félék — csüngnek le. Lala és Csöpi. Ezt a két nevet sokszor em­líti a kapus. Említést tesz valami bizsutériáról is, meg egy óriási étteremről. Ez hát London; Lala, Csöpi, bizsutéria és óriási étte­rem. Amikor az öregember az asz­talom felé indul, a szép menyasz- szony éppen azt mondja: — Hogy milyen jól megy ezek­nek! — Játszik a karkötőjével, hangja ugyanolyan unott, mint az arckifejezése. Mivelhogy a többiek hallgatnak, megismétli. Milyen jól... A fekete, göndör hajú jobbfede­zet egykedvűen vonogatja a vállát, neki mindegy, őt nem szoríthatja ki a csapatból. A csatár — sza­bálytalan arcú, barna fiú — he­lyeslőén bólogat. — Nem mindenki hülye, kis- anyám. Én az voltam. — Iszik a mecsekiből. Mecsekit iszik mindig néha rumot is. — Megengedi? Az öregember a székem támlá­jára teszi sovány kezét. — A feleségemet; várom... De... — A széksp mutatok. Leül. Zöld műbőrkabá^át komótosan kigom­bolja, kalapját az ölébe helyezi, igazgatja, kesztyűjét a belsőzsebé­be csúsztatja. Ujjai feltűnően hosszúak, körme alatt fekete a bőr. Mozdulatlanul ül, csak a fe­jét fordítja finoman a sportolók felé: szája szegletében lenéző mo­soly. — Egy szimplát kérek, hosszú szimplát — mondja gépiesen, ami­kor Kati megáll az asztalnál. A szavakat halkan, paposán elnyújt­va ejti ki. Elfogyott a virslihez való tor­mám, rendeltem még egy adagot. Hátradőlök, és az öregember ar­cát fürkészem. Bőre cigányosan barna és feszes, tömött, fekete ba- júsza Bethlen István grófra emlé­keztet; keserű, konok szája után ítélve, valahogy matematikai ta­nárnak nézem. Kati közben az asztalra teszi a szimplát, és saj­nálkozva közli, hogy a torma elfo­gyott. Mustárt hozott. Megadóan bólintok; falatozni kezdek. — Nyírségben a földben rohad — mondja az öregember. — Igen? — kérdezem, de nem várok választ, a labdarúgókra fi­gyelek. A kapus a Recordját di­cséri. Húszezer kilométer van ben­ne, de eladja, mert nem tetszik a színe. A pohár alja finoman koccan a márványlapon. A öreg­ember megitta a kávéját. Rám­emeli szemét; tekintete szomorú. Elszégyellem magam. Persze, be­szélgetni szeretne, én pedig azzal a furcsán kiejtett igennel elvág­tam ismerkedési szándékát. — Nem tetszik elfogyasztani? — kérdezi szinte alázatosan, és mu­tató ujjúval a tányérkámon heve­rő cukorra bök, — Nem. — Megengedi? — Parancsoljon. A cukrot nem csomagolja pa­pírba, csak úgy, egyszerűen a kül­ső zsebébe csúsztatja. Mondanom kéne valamit. De mit mondjak? Megzavart alázatos hangja, a „tet­szik” szócska. Vagy harminc évvel lehetek fiatalabb; miért viselkedik ilyen alázatosan? A cukrot való­színűleg a kutyájának viszi. Meg­kérdezem, hogy mondjak valamit. — Milyen kutyája van? — Kutyám? Nincs nekem ku­tyám. Senkim sincs. Kavarhatom a kávét. — Senkije? — Hetven éves vagyok. Har­minc éve özvegy ember. Cigarettát húz elő a zsebéből, lágyan megnyomkodia; rágyújt. Mellére szívja a füstöt, az.tán bá gyadtan azt mondja; ÉDES ÉLET — Tetszik tudni, ezt sem lenne szabad. Meg azt sem. — Megérinti a kávéspoharat. — Miért dohányzik? Megvonja a vállát; nem vála­szol. A kapus hangja felrebbent a halk zsongásból. — Megmondtam nekik. Ekkorák lettek. — Mutatja az ujjaival, hogy mekkorák. — Nekem ők ne misézzenek, érted? A valutát mi hozzuk, vagy nem? Nahát! A z öregember a bal -szemöldö- ■í*’ két felcsúsztatja a homlo­ka közepére, egy pillanatra ott marad, mintha odaragasztották volna, aztán lassan, fokozatosan visszaereszti. — Hát nem mindegy? Senkim sincs. — Hangja keserű, kicsit vádló, mintha személy szerint én lennék felelős a magányosságáért. — két éve vagyok nyugdíjban. Azóta haldoklóm. — Maga elé bá­mul; kezében alig észrevehetően remeg a cigaretta. — Soha semmi bajom nem volt Azóta egyedül.. — Nem fejezi be a mondatot, ke­zével legyint. • — Gyerekei sincsenek? — Három évig voltam nős. Az asszony májsorvadásban halt meg. Mintha emlékei mögé rejtőzne, lágyan mosolyog. Gyorsan számo­lok. Hetven éves, harminc éve öz­vegy, három évig volt nős, tehát harminchét éves korában nősült meg. — Szép, puha húsú, kövér asz- szony volt — folytatja. — Karcsú akart lenni. Fűzte magát. Délben semmi baja sem volt, este már görcsökben hánykolódott. A men­tők a klinikára vitték. Három nap múlva meghalt; Egy pillanatig süket csend; az­tán a jobbfedezet hangját hallom. — Ilyen kassa szövetet hoztam Párizsból, de az a hülye Fránya elszabta. — Mert süket vagy — mondja a kapus — nem tudom, mit ka- jolsz azon a palin. — Miért nem nősült meg újra? — kérdezem az öregtől. Furcsán vigyorog. Az arca elvál­tozik; nem látom rajta az előbbi szomorúságot. — Inkább felkötöm magam — mondja — vagy felmegyek a hegyre és leugrom a legelső szik­láról. Tetszik tudni megnősülhet­tem volna sokszor. De hányszor... Egészen megfiatalodik: szeme élénk, hangja vidám. Bizalmasan közelebb hajol. — Nagyon szép la­kásom van. Itt lakom a szomszéd utcában. Két szoba, mellékhelyi­ségek, thermál-víz, minden ablak a Dunára néz. Nem, kérem szé­pen; én nem nősülök meg. — Úgy gondoltam, hogy annak idején... Halkan kuncog, közelebb hajol. — Hülye lettem volna. Negyven éves voltam kérem, stram ember, amikor az asszony meghalt. Pén­zem volt, annyi nőt kaptam, amennyit akartam. — Az emléke­zés átszínezi az arcát. — Asszony, lány... — meg sem tudom számol­ni őket. Jól éltem én, kérem. Tet­szik tudni, milyen életem volt'né­kem? — Nem vár választ, legyint a kezével. — De most nehéz. Ti­zenöt évi szolgálat után csak ezer- háromszáz forint nyugdíjat kapok. Mi az? Semmi. Egyszer az Anny- nak, talán tetszik emlékezni rá, az Elisében énekelt, kétezret adtam egy éjszakára. — Cinkosan rámhu­nyorít. — De megérte. H VIHAR BÉLA: Szemközt a csillaggal Mi vagyok? Röpke porszem, suhanó pillanat... Ez villant rám az éjből a csillagok alatt. Évmilliók lobogtak, s köröskörül a csend átszelte hömpölyögve a Tért, a Végtelent. Alázat szállt szívembe, majd szóltam: csillagok, egy lobbanás az égen, s eltűnők, meghalok, de parány emberlétem mégis több és nagyobb: , én tudom, hogy ti vagytok, s ti uem, hogy én vagyok. ol dolgozott? — kérdem, most már érdeklődve. — Ötvenkilencig a Tanácsnál voltam. A lakásügyekkel foglal­koztam. — sóhajt. — Micsoda le­hetőségeim voltak!... Nem fizettek; egyébként jó hely volt az, kérem. Aztán szívességet tettem egy bará­tomnak, tetszik tudni, hogy van ez. Főmérnök Csepelen. Szereztem neki egy remek lakást. Persze nem pénzért, kérem. Nem, ilyet én nem csináltam. A barátom igazi úri­ember. Hálából bevitt a gyárba. Ha hiszi, ha nem, jószerint havon­ként adott fizetésjavítást, hogy magas legyen az átlagom. Úriem­ber volt. Sajnos, így is csak ezer­hármat kapok. Nagyon kevés ez, kérem. Hát nem sok, gondoltam, de több, mint havi hétszáz. Apám negyven évi szolgálat után hétszáz forintot kap. — Miért csak tizenöt évet szá­mítottak... — Közbevág: — Mert nincs jogfolytonossá­gom. Én kérem nem adtam el ma­gam nekik. Persze, amíg lehetett. Én megőriztem az emberségemet. Független voltam én világéletem­ben, kérem. Pénzem volt bőven, hát barátaim is akadtak. Én ké­rem, beutaztam az egész világot; én tudtam élni, nem úgy mint ezek... — A labdarúgók felé int. — Micsoda életem volt nekem. Tet­szik tudni, milyen nők vannak Olaszországban? És Párizsban? Hát kérem, azok nők. De tessék el­hinni, azért a Balatonon éreztem magam igazán otthon. Vitorlás- víz, napfény, nők.;. Mert azért a magyar nők is remekek. Napon­ként választottunk más más hajó­anyát. Én kérem jól éltem. Nem panaszkodom. Csak most nehéz. Nem jó egyedül lenni. Meg kevés az ezerhárom. — Hát nem sok. H a nem lenne egy-két bará­tom. nem is tudom, mit csinálnék. Most azért jobb lesz minden bizonnyal. Tetszik tudni, kaptam... — hangja lehalkul: majdnem suttog. — Beutalót kap­tam az üdülőbe. Rácalmásra. Egész nap pecázni fogok. És nem leszek egyedül. Anyagilag is job­ban kijövök. Ott maradok néhónv hónapig. Tetszik tudni, ezerhá­romszáz nagyon kevés. — Itt hagyja a szép lakását? Rámsunyít, furcsán vigyorog. — Bérbe adom a főmérnöknek. Havi háromszázért. • — Neki van lakása. Azt mondta, hogy..; Vigyorogva közbevág: — De abban nem tud nyugod­tan „alkotni”. Feleség, két gyerek.. Tetszik tudni, hogy van ez. Még csak ötven éves... — Értem — mondom és nézem a sunyi vieyorgó öreget. Folytatja­— Mondtam neki: Ferkém, lm nyugodtan akarsz „alkotni”, sze­rezz beutalót, fizess a lakásért havi hármat... — A főmérnök szerezte a beuta­lót? — Ö szerezte. Dehát ez jár ne­kem. Több mint három évig nagy­üzemi dolgozó voltam. És a vete­rán nyugdíjasokkal törődniök kell, vagy nem? — No, persze — mondom és fi­zetek. Amikor visszanézek az ajtóból látom, hogy az öregember a lab­darúgókkal ismerkedik. Máris va­lami viccet mesélhetett nekik mert a focisták hangosan nevet nek; Berkest András FODOR JÓZSEF: Áz egyetlen szóért Ó mennyi éve lépsz és mégse vagy még Tetőn, — magad tetőjén — s egyre mész. Inad feszül, szemed, mint hegyre, néz, Míg perc és sors kegye s szeszélye hagy még. Nyugtot nem érsz (amíg nem int a nagy Vég), A Célért: a még-nem-mondott, merész, Roppant Egyetlenért, amíg csak ész Szülhet, s min ég, csügg, izzad annyi agy rég. A lehetetlenért, a Iegcsudábbért, Vak álomkörünkből mely legtovább ért, A mélyben, éjben, térnek tértclen Végtelenén. — Agy, izz, szív, tárd a Szót, mely Végső, minden: s mi titkok titka: ott lelj Oldást, Isten, világ, cél, Értelem! KÓPIÁS SÁNDOR: . I Örök megújulás Záporok öntözik a csend tájait, megannyi esőcsepp a nyár, széthulló szivárvány az ég. A vizek mélységének színesfilmje pereg: látható a szelek vásznain. « ■ Egymásra torlódnak a szigetek, partok, mint a képzelet összetöredezett jégtáblák Most nincs határuk az égtájaknak, a napszakok is egymásban oldódnak fel, — a záporok, a csend, a szivárvány csak jelkép, S e kettős értelmű környezetben mégis meg kell keresnünk önmagunk igazi lényét, lényegét: talán a tűnődés pókhálóján fennakadva, talán a kibogozhatatlan idő szálai közt, talán a kitörni készülő éj kráterében. • > .„Az erdőkről ősszel lepattogzik a lomb-zománc, vihar után a tavakról ■ gyorsan lekopik a hullámzás domborzata. A létezés formái, látszatai bennünk is ily módon változnak meg, fokozatosan, de teljesen, kiszámíthatóan, de követhetetlenül. i ■ A világból kiszűrjük magunknak az átalakulást, mint folyamatot, s így az örök megújulás magvaiként hinthetjük széjjel életünket. ! .......................................................................... i. J ANUSZ OSEKA: (fafáfóozás Egyik ismerősöm, aki diplomáciai szol­gálatban tisztviselő volt, a következő tör­ténetet mesélte el ne­kem, amelyet vál­toztatás és kommen­tár nélkül idézek: „Bielanira mentem látogatóba. Késő volt. ezért élheti" óztam, hogy taxival megyek. Félórás váralcozis után végre megpil­lantottam egy köze­ledő taxit. Futottam elé. Sajnos. Ami} or kinyitottam a taxi ajtaját, velem szem­ben egy deresedé) hajú. előkelő tekin­tetű urat pillantot­tam meg. aki a má­sik oldalon akarta magát befészkelni a kocsiba. Villámgyors szóváltás robbant ki közö tünk: — Én foglaltam le a kocsit. — De uram, hiszen látja, hogy én! — Tes-ék k’S állni! — Szálljon ki ön! — Nagyon fontos iignben megyek a re­pülőtérre! — Én meg a mi­niszter feleségének a temetésére! — Szálljon ki gyor­san1 — Hogy merészel így beszélni?! — Kimászol, vagy nem?! — Te menj innen a fenébe! — Ne lássam itt to­vább a pofádat! — Pofája az ökör­nek van. meg neked, te marha! — Idegbeteg va­gyok és szé csapom a koponyádat! — Csak ki ne tép­jem a... — Hallgass, idióta! — Tűnj el innen, te tökfilkó! — Gazember! E rövid szóváltás után kinyújtottam jobbkaromat, erősen össaeszorí'.o,tam a fo­gamat és a diszting- vált urat kezdtem ki­tuszkolni a kocsiból. Egy pillanat múlva már kint volt, de még maradt annyi ideje, hogy ököllel oldalba csapjon úgy, hogy nyögve es'em a kocsi ülésére. Elsut­togtam a címet. El­indultunk. Még lát­tam, hogy a deres hajú férfi egy másik taxihoz rohan. Nemsokára megér­keztem ismerősöm­höz, Kiszálltam a taxiból, fizettem. És már üdvözöl ém is ismerőseimet. Néhány perc múlva megérkezett a követ­kező vendég is. A deres hajú. diszting- vált úr volt, akit nem is olyan régen volt szerencsém meg­ismerni. A háziasz• szony bemutatott ben­nünket: — K. úr, a mi hí­res d'plomatánk... — Z. úr. az alta- démia professzora. Barátságos mosoly- lyal üdvözöltük egy- mást. Ügy láttam, hogy egészen kedves em­ber. Szürke szemé­nek szelíd tekintete volt, homloka ma­gas. in*eU‘gens. fino­man élcelődött. Hiá­ba, mégis csak az akadémia professzora. De elhatároztam, ha taxit keresek, ami­kor hazafelé meg vek. igyekszem elkerülni, mert az oldalamban még mindig éreztem a fájdalmat. A pro­fesszornak olvan ökle volt, mint egy hor­dárnak". Bába Mihály fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom