Tolna Megyei Népújság, 1964. január (14. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-12 / 9. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG K ULTURALIS MELLÉKLETE KísécteUócós T eülnek egy üres asztalhoz, a férfi az étlapot kéri. — Köszönöm, én vacsoráztam — szól a lány, és kinyitja a táskáját. Tükör, kevés rúzs, — már a szoknyáját igazítja. — De mégis, valami könnyű ételt... — folytatja bizonytalanul a férfi, és a lapot a lány elé tolja. Jutka szó nélkül összecsukja, és átteszi a szomszéd asztalra. Fáradt, ideges, a kijáratra kapkodja a szemét. — Inkább feketét. Nekem kettőt kérj! — mondja halkan, ée ■mintha elmosolyodna. A kísérő kortyakot a férfi issza meg. Jutka görosös fejfájásra panaszkodik. — Csak egyszer tudnám kialudni magam! Olyan elkeserítő ... De az iskolát befejezem. Ne hidd, hogy megbántam — teszi hozzá gyorsan. Erről kezdenek beszélgetni. Hogy vam-e értelme ennek a hajszának. Jutka faluról került fel, volt leánytársai már férjhez mentek, gyerekeik vannak. Ö nem megy haza soha. Látogatóba is egyre ritkábban. Nehezen tudja elviselni anyja szemrehányó arcát. Ki tehet arról, hogy Jóska mást vett feleségül?! — Az én koromban unokái voltak az ilyen idős asszonyoknak. Jutka, neked még nincs másik ...? — csengenek a fülében a sokszor hallott szavak. Aztán az egyre elkeseredettebb szemrehányások következtek. És új vőlegény kommendálása. „Pista teg- <nap is érdeklődött utánad ...” Legutóbb búcsúzás nélkül utazott vissza. Aznap, mikor hazaért. Anyja egyre elviselhetetlenebb az örökös kérdéseivel. Mintha szándékosan volna tapintatlan. Szegény, örökké varr. Az ő otthon hagyott ruháit alakítgatja. Egyszer — maga sem tudja, hogyan — kicsúszott a száján Gyula neve. Az asszonyt mintha felvillanyozták volna! Megállt a kezében a tú, a szemüvegét is letette. És ő... csak osszeveszés árán tudta másra terelni a szót. Mert Gyuláról nem beszélhetett. Gyula nős, vidéken az anyósa neveli a gyerekét. Igaz, a feleségét egyik szanatóriumból a másikba utalják, de a férfi.. . Nem, soha nem mondta, hogy... ha valamikor véletlenül egyedül maradna ... A vállalatnál ismerkedtek meg. Ö akkor a személyzeti osztályon dolgozott. Gépelt, iktatott. Gyula — régen volt! — nyomtatványokért kopogtatott be. Utána találkoztak isi A Duna-partom és az alagútnál. De legtöbbször itt, ebben az étteremben. Szerették, mert vacsora után, a jobbra nyíló ajtón átmehettek a presszóba. — Hidd ei, — bújt egyszer a férfi mellhez — én táncolni se szoktam azelőtt. Tőled tanultam. A vőlegényemnek botlába volt! — nevetett. If azafelé csókolták meg egy- mást először. Két éve. Azóta... Gyula egyszer-egyszer nála maradt. Tanulni is együtt szoktak. Jutka a férfi rábeszélésére iratkozott be a levelező tagozatra. Napsugaras, gazdag hónapok. Volt vőlegényét elfelejtette, „anyja Pistája” pedig nem érdekelte soha. Amíg Bandival meg nem ismerkedett, egyszer sem gondolt rá, hogy másképp is élhetne. Bandi. Különös — most veszi észre — egész este rá gondolt. Akkor is, amikor a vacsorát visszautasította, akkor is, amikor anyja képe jelent meg a tudatában. Létezhet, hogy... szereti? A múlt héten — pedig Gyula éppen nála volt — nem bírta megállni, hogy ne beszéljen vele. Kioson): a szemközti trafikba és telefonált. „ — Ideges vagy. Mi van veled? — Semmi, csak.., Még nem hallottam telefonon a hangod. A fiú fölnevetett, s tréfásan Szónokolt. És megbeszélték, mikor találkoznak. De ez a kettősség nagyon megviseli. Elromlott az étvágya is. Tegnap, a vállalatnál összekapott Évával. Gyuri bácsit, a portást megbántotta. Összeszedi magát, és megmondja Gyulának, hogy... Bandi. Okos fiú, egyetemre jár. Csak ne hazudta volna neki. hogy már ő is leérettségizett. Pokoli kellemetlen volna, ha... Most hasít az agyába: Gyula mellett ül. A férfi percek óta némán nézi. Előtte — a hamutartón — három csikk. Ápolt, simára borotvált az arca. A nyakkendőjét Pesti látnivalókból talán senki se tudja így megkötni. Mesélte egyszer, hogy ezt a kéket még a feleségétől kapta. Kicsit furcsa, hogy ma is ezt hordja. Bandi. Tegnap együtt voltak uszodában. Milyen jólesett hallgatni merész, lobogó terveit! S hazafelé egymásba karoltak. Csak úgy, szó nélkül... Mintha mindig így sétállak volna. A férfi odainti a pincért, mecsekit kér. Iszik ő is, mert tudja, Gyula ezzel neki akar kedveskedni. ő kínálta mecsekivel, mikor először nála maradt. Gyula. Bandi. Döntenie kell. Egyik. vagy... egyik se...? Jy rzi, berúgna, ha fenékig ürítené a poharat. Szegény anyja életében nem ivott még szeszes italt. — Menjünk át — szól a férfi, és fejével jobbra int. — Fáradt vagyok. A hideg is ráz. Gyula a keze után nyúl. Ö elhúzza. — Most nem. Itt nem Furcsa. Hogy szaladt ki ez a száján? Hiszen ha másutt voltak, akkor is ide akartak jönni... Még a Duna-partról is! A férfi a homlokát ráncolja; Uj cigaretta. Kér ő is. — Tulajdonképpen... — akadozik Gyula. — Megvallom, beszélni szeretnék veled. Az üzenet, amit az asztalodon hagytam, csak... Szóval... De nem volna kedved máshova menni?! ö is... Máshova. Ránéz. tagadban int. Félóra múlva fizetnek. Az utcán a férfi Jutkába karol. A lány összerezzen. De ő — mintha észre se venné — már mondja is: — Csak egy táncra...! Budára menjünk. Taxit hív. A lány a kocsiban sem engedi, hogy megfogja a kezét. A füstös kis cukrászdában alig lézeng néhány fiatal, ök a sarok- asztalhoz ülnek. Gyula feketét kér. Lehajtja a fejét, csendesen szól. mintha vallana: — Az este hazajött a feleségem. A zárójelentés szerint meggyógyít. Nem néz a lányra. Kiissza a feketét, az öngyújtóját keresi. Nehezen jön ki a száján: ' — Ma... egyszer még... Szeretnék úgy élni veled, mint éltünk. Ha jelente!? még valamit a szá- 'modra... Hangja hozzáüt.ődik a csészékhez. A mennyezet... — mintha elérné a válla. A lány hallgat. Még föl se fogta a szavak értelmét. Csak azt. hogy többet... Csak azt, hogy... Bandi..1 ' - • Meglátja a telefont, felemelkedik. De a szeme megakad az óramutatón. Elmúlt éjfél. Bandi már... Holnap szigorlatozik. Visszaereszkedik, a férfiba karol. p ersze. igen... Tulajdorokép* pen gyűlölnie kellene, mégis... valami szépet, valami meleget szeretne mondani. Gyula félreérti, átkarolja. Akkor eszmél, mikor a lány kifizeti a pincért. Hallja, már taxiért telefonál. És jön, búcsúzik. A keze még sosem volt ilyen kemény... A szeme még sosem volt ilyen tiszta, mint most. ahogy halkan szél: — Nem szeretem a kísért«! tárást. Te már... nem te vág" Én már... nem én vagyok, ré. ~en. Köszönöm...! — és a par■ 'nettet alig . érintve, kilép a váI rakOzó kocsihoz. 1 PESTI JÁNOS Illetlenség, ha más magánügyét én most kiteregetem, $ elmondom az illetőről, hogy leélt -egy fél életet, de ar- ' ra a kérdésre: csinált-e valamit, mégsem tud válaszolni. Nőről van szó, a tapintat tehát kétszeresen .kötele- ' ző.. így elhallgatom a nevét, nem árulom el a foglalkozását, pusztán annyit róla, hogy túl van a harmincon, de könnyen hihetne bárki tizennyolc éves serdülőnek. Nem azért, mert arca fiatalosan bájos: az évek már elültették vonásai között a jogos és kivédhetetlen jeleket. Inkább azért tűnik fiatalabb- nak valóságos koránál, mert azt a komolyságot, amit joggal elvárna tőle az ember, még csak nyomokban sem találja meg. Van egy kislánya, olyan 8—9 éves. Kísért a gondolat, hogy ebből a különben teljesen ártatlan és bájos gyermekből is olyan ember válik, mint a mamája. Pedig az alma messze eshetne a fájától. S hogy mégis odapottyan a tőhöz, annak a mama az oka. Nem ad olyan példát, amelyik valamennyire is tartalmas életre intené a, gyermeket. Sőt: néha talán arra oktatja, hogy szándékosan keresse a könnyű élet lehetőségeit. Életfilozófiája — a mamára gondolok — jellemzően sajátos. Azt vallja: az élet azért van, hogy kiéljük minden percét... Amit mond, az szövegszerűen igaz, az élettel együtt mindenkinek megadatott a jog a kiélésre is. Pusztán csak az a kérdés: mi az elég, és mi a sok? És tovább: minek kell nagyobb helyet adni, az élésnek, vagy a kötelességek teljesítésének? Valahol Olvastam, hogy az élet elsősorban azért van, hogy a kötelességeinket teljesítsük! Ez a másik egészségtelen véglet, mert'az embert érzéseivel, hangulataival együtt kötelességteljesítő géppé degradálja. É fölfogás szerint nem jut hely az életben a szerelemnek, a barátságnak; a jókedvnek,' s egy serég mái dolognak, ha azok nincsenek összefüggésben a kötelességek teljesítésével. Viszont az az álláspont is helytelen, amit szereplőnk képvisel, meri ő meg a■ kötelességekről feledkezik meg. Azt mondja például: azért hagyta el a férjét, mert nem tudott vele zöld ágra vergődni. Ezt a különben széteső, és megfoghatatlan megfogalmazást hiteles és teljes jogalapnak tekintette egy házasság széldúlásáhoai Attól sem rettent vissza, hogy különben rajongásig szeretett leányát megfossza az apai neveléstől. Képtelen azonban megmagyarázni, mit is ért ezen a zöldágra vergődésen”. Elneveti a dolgot, s aztán nem bocsátkozik bővebb magyarázatba. „Minek? Nem elég indok, hogy nem értettük meg egymást?” Amikor beszélgettünk, azt hajtogatta társaságunk egyik tagja, hogy ő inkább visszájára fordítaná a dolgot, s az asszony mai helyzetéért nem a férfit okolná, hanem őt magái. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy a házasságban olyan felfogással, amit lépten-nyomon hirdet, meg lehet alapozni valamit. Erre felháborodott, s azt mondta: milyen jogon turkálunk a magánéletében? Bocsánatot kértünk, s ez teljesen visszazökkentette a régi kerékvágásba. De nem az, amit mondtunk, hanem a gesztus. Az a mód, hogy bocsánatkérés közben lehajtottuk a fejünket. Azzal már nem is törődött, mit gondolunk magunkban. Azt hiszem. nem is igen szokott törődni olyasmivel, hogy a környezetének más a véleménye, mint az övé. Mert meggyőződése: csak egyedül az a helyes, amit ő gondol, amit ö cselekszik. Divathóbortja például egészén beteges, majdnem perverz dolog. Képes napokat átsírni, ha nem jut valami olyasmihez, amit ő sikkesnek, divatosnak gondol. Legalább akkora bosz- szúságot okoz neki az is. ha hét végén azzal kénytelen elmenni táncolni, akivel a hét elején volt. Bonyolult jellem — mondta valaki, aki igen felszínesen ismerte. Szó sem lehet bonyolultságról, annál inkább szellemi és lelki szimplaságról. Üres az ilyen élet, és talárvécrhes is. Ha ma még nem iátjá annak, holúap, vagy holnap után észre kell vennie. De akkor már szinte teljesen késő lesz. Ott marad egyedül, magában. Azon fog majd siránkozni, hogy a kis korában oly kedves és bájos lánya teljesen elfeledkezik róla. Ám magát talán akkor sem okolja, csak a lányát, öt viszont olyan komolysággal, amilyennel most kellene neki felfogni az életet, nevelni a, gyermekét, beleilleszkedni a- környezetbe. Mert az extravagancia olcsó dolog, s amilyen, olcsó, ugyanolyan tiszavirág életű. SZOLNOKI ISTVÁN Szil5- Géza: Portré
