Tolna Megyei Népújság, 1964. január (14. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-26 / 21. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG ULTURÁLIS MELLÉKLETE AA eglehet: azon a napon kez*’■ dett már önmagával beszélgetni, magános emberek hamar rákapnak erre. Először csak a napi teendőkről, ilyen formán: — Na, öregem most felkelsz, megmosakszol, beágyazol, kicsit kitakarítasz, délben jön a postás, ma hozzák a nyugdíjat... Felkelt, kinyújtózott, kinyitotta a rádiót becsukta, kinézett az ablakon. Később éhes lett. Jó. Teát főzött, a kamrában talált lekvárt, megkent egy szelet kenyeret Gyújtsunk rá. Elővette a pipáját •— most már szabad a lakásban eregetni a füstöt — a szegény boldogult nem engedte meg soha. — Eredj ki azzal a pipáddal a folyosóra... Forgatta a pipát, zsebébe nyúlt a gyufáért, aztán mégsem gyújtott rá. Pontosan nem fogalmazta meg, miért nem. Az érzések nem mindenkinél s nem mindig fordulnak át szavakba. Azt érezte csak: rágyújtani most árulás lenne, vagy kegyeletsértés. Kiadta nyomban önmagának a parancsot: — Nem gyújtsa rá, öregem és kész. Pedig nagy a kísértés: itt a pápa, jód megtömve dohánnyal, mégis szelei, meggyújtaini a gyufát és ... Jól kiszívott pipa, néhány héttel ezelőtt új szárat vett bele. Forgatta, nézegette, nyelt, aztán hirtelen mozdulattal letette. Persze, <• kimehetne a folyosóra mint ^ megboldogult életéten, de •nőst úgy gondolta, gyászához tartozik, ha nem pöfékel. Hát jó. Csak néhány szippantást? Ismét felvette a pipát. Nem, nem. Majd eltelik az idő, míg a postás jön a pénzzel, elmegy sétálni, benéz a régi üzembe közben pipázhat amennyit akar, így lesz ez rendben. Mostantól kezdve így kell élni, társ nélkül, egészen egyedül, de a szokásokat meg kell tartani. Tehát kinyitja az ablakot, szellőzzön az ágynemű, a párnákat meg- veregetni, ahogy a boldogult szokta; a teás bögrét elmosni, a kenyeret betakarni, a lekváros üveggel együtt visszatenni a kanalába. Tett-vett, kényelmesen néha a kisórára pillantott. De mintha az óramutatók megrokkantak volna, vagy köszvényük lenne, az idő csak vánszorgott, a percek másodpercekké zsugorodtak. Végre, nagysokára jött a postás, leszámolta a nyugdíjat, elment. Bankjegyek, aprópénz. Most mit kell tenni? Eddig odaadta a pénzt a feleségének, ossza be, tegye el. Hová is szokta tenni? A sublód alsó fiókjába, a zsebkendők alá. T együk a sublódba, a zseb- * kendők alá. Egy tízest magához vesz, talán iszik egy pohár sört. Majdnem felvidult a gondolatra: csurog a sör a pohárba, a habját lecsapják, a teli poharat elibe tolják, szájához emeli, először csak a zsugorgó hab hideg ízét érzi, aztán a jó kesernyés sört... Nézegette a tízest, életében először pillantotta meg a képet rajta: nézzék csak nézzék, hiszen ez Petőfi. Elviszi magával a Petőfit, kérek egy pohárral — mi lenne, ha korsót rendelne? Hirtelen hangos;in kimondta: — Nem. Gyorsan visszatette a pénzt a többihez, betolta a fiókot, kulcsra zárta, a kulcsot zsebredugta. Amikor kilépett a folyosóra jól megrázta a kilincset, bezárta-e a lakásajtót. Ez is szokás volt, így kell ezt ezentúl is csinálni. Ugyanakkor nyílt a szomszédék ajtaja. A szomszédasszony is özvegy, de már régen. Megállítja: — Hová ilyen időben? — Hát csak le az utcára. — Hull a hó...-— Hát hull. — Igaz, egy kis séta ilyenkor is egészséges — mondja a szomszédasszony. Aztán hozzáteszi: — A sálj át igazítsa meg. nehogy meghűljön. Azzal ~már ott babrál kövérkés ujjaival a nyakánál, elrendezi, tömködi be a sált a télikabátba. Közben nézi. Nézi. — Hát vigyázzon magára... Nézi. — Köszönöm, majd csak vigyázok. Akkor a szomszédasszony kezet nyújt, jó meleg a keze szorongatja az övét. Alig akarja elengedni. Hát jó. Alt együk a sublódba, a zscb- * tosan. Ilyen téli délelőttön sötét a lépcsőház, szegény megboldogult is majdnem leesett egyszer. Még fiatal asszony volt, valamin nagyot nevetett, megbotlott a lépcsőben. Kiért az utcára, sűrű hó esik, de sebaj. Min is nevettek akkor? Most az utcán félhangosan beszélt, kérdezte önmagát s felelt rá. Min is nevettek, még évekkel később is szó volt róla. De sokat nevettek. Kezdetben: — Csókolj meg, — Hogyisne... Aztán nevet. — Elkaplak, agyonszorítalak... Csak nevet. Mondom neki: te Kata, a nevetéstől hízol. Olyan leszel, mint egy teli hordó, aztán csak gurítlak. Ezen is nevet. Egyszer elsózta a levest. — Te erre a levesre egy vödör bort megiszok... — Még mindig jobb, mintha cukrot tettem volna bele. Nevet. Megy az utcán, félig c- ’■ gondolja, félig kimondja, félhangosan: — Milyen vidám volt, mindig Pedig gondok is akadtak. Csücsöríti a száját, aztán kibuggyan a nevetés. Szippant egy nagyot a hideg levegőből, sóhajt utána: — Nekemvaló volt. A siető járókelők megnézik az öregembert: né, beszél önmagában. — Nekemvaló volt. Már öreg házasok voltak, megtanította kártyázni. — Ha nyert, úgy nevetett, hogy szinte felverte a házat. Ha veszített, akkor is nevetett: — Nem baj öregem. Ez a pár fillér is a családban marad. Család. Család nincs. Esik a hó és nincs semmi. Ezt is kimondta, hangosan: — Nincs semmi. Egy térre ért, most mindenütt süppedő hó, a padokon is magas hópárna. Hangosan: — Itt is ültünk sokszor. A téren egy lélek sincs. Akik átvágnak, azok is szapora lépéssel. Körülnéz. Aztán: — Menjünk el innen. Ide se jövök el többé... Elment egy kocsma előtt: — Nem..; E lővette a pipát. Visszatette: — Nem. Nehezen, valahogy eltelt a nap. Este kopognak az ajtón. A szomszédasszony. Szalvétával takart tányért hoz a kezében. — Egy kis kalácsot sütöttem — kezdi — hoztam néhány szeletet. — Hozzáteszi: Mazsolás. Leteszi a tányért az öregember elé, feltakarja. Aztán nézi az öreget. Nézi. Bodó Béla azt GEORGHE TOMOZEI: ROHANÁS Árnyékom kialudt fekete máglya, tovatűnsz némán elnyel a tömeg, rohan a sok-sok ünnepi lámpa, s futnak utánad az utcakövek ... Fénylő ablakokkal a hold havában a házak is elindulnak feléd — a fehér kémények az éjszakában utadra hajolnak, amerre mégy. Ezüst harmatok csillogó borától mámoros kertek is mennek veled, kései lépteid kopogásától felriadnak az alvó levelek. ... S ahogy az én árnyékomat is lass," az útkanyíirban elnyeli a tömeg, — vonzol magadhoz mégis akaratlan: visznek utánad az utcakövek... Nem ezért rohantál az éjszakának, a várost mégis magaddal viíted el — az utcakövek futnak utánad — soha nem hagyhatsz te engem el... Románból fordította: Ferencz Lajos Utazásaim közben tapasztaltam, mennyire síkosak mindenfelé az utak. Ez az állapot télen természetes, hiszen a fagy nem kerül ki semmit. Lassan is természetesként fogadjuk el, hogy ilyenkor szaporodik a közüli balesetek száma és az azokból származó károk meny- nyisége. Mondom. mindezt majdnem természetesnek vesz- szük, s esetleg csak fejcsóválva emlegetjük a szigorú telet. Ilyenkorra többnyire már arról is elfeledkezünk, hogy miként nyilatkoztak még jó időben a téli felkészülésről az illetékesek. Néha említjük csak: azokban a nyilatkozatokban sok olyan biztató vonás volt, amelynek alapján méltán várhattuk volna, hogy a tavaly előtti és a tavalyi problémák nem ismétlődnek meg az utakat időben letakart jr.k és megfelelően védekeznek az eljegesedés ellen. Es mégis, csúszósak az utak. Egy-egy domboldalnál külön bátorságot igényel a felkapaszkodás. A rádió naponta elismétli a közlekedési szervek felhívását, fokozott óvatosságra inti a gépjárművezetőket és a gyalogosokat, A rádió tehát megteszi a maga kötelességét. De vajon ugyanígy megteszik-e az utak karbantartásával megbí'.ott szervek is? Erre már nem mernék a korábbihoz hasonló határozott választ adni. Pedig volt alkalom arra, hogy a lehető legtöbbre felkészüljenek. A tavalyi tél, amelynek károkozásaira még mindig indokoltan hivatkozunk, igen alapos iskola volt. Jobban mondva, annak kellett volna lennie. És mégis az iskola ellenére, néhol olyanok az utak, mintha üvegből öntötték volna őket. A rendőrség közlekedést ellenőrző szervei szinte az útfélen laknak. Csak a dicséret hangján lehet szólni arról az áldozatos munkáról, amit -i balesetek megelőzése érdekében végeznek. A jeget azonban ők sem tudják felolvasztani. sem eltüntetni. S hz netalán egy autó az árokba fordul, vagy más karambolt okoz, ember és rendőr legyen a talpán, aki megállapítja, ki a hibás, a jeges út, vagy a gépkocsivezető? Amikor leesett az első hó, azt hittük: megelevenednek az utak, hóekék, hómarók dolgoznak majd csapatostól. Érdekes módon azonban a legtöbb helyen csak lóval, vagy traktorral vontatott hóekét láttunk, s valamire való korszerű hólisz- títö gépet csak elvétve. Pedig az illetékesek olyat is mondtak, hogy az idei télre gépek tekintetében is jobban felkészültek, mint tavaly. De akkor hol vannak ezek a masinák? Egy ismerősöm szerint javítják őket, Az 6 szavára azonban ne adjunk túl sokat, meglehetősen rosszmájú.... Foqadjuk el ténynek, hogy az úttisztítás elmaradt a havazás és a hideg ütemétől. Esett ónos eső, olvadt is néha. így aztán ki/ a.akult az. utakon a jégpáncél. Néhol próbálkoznak a feltöréssel. K.tar- tó türelemmel, csákányos emberek szaggatják a jégpáncélt Gépkocsivezető ismerősöm azonban azt mondja, hogy ez a munka így nem túlságosan célravezető. Lassú és drága. De valamit mégis tenni kell. Mi legyen az? A legelső talán, hogy az őszi nyiladozók csak arról nyilatkozzanak, ami a valóságban is lehetséges. Bár cgr/szer már azt is jónéven vennénk, ha elmondanák: nem érhetik meglepetések az útfenntartó szerveket, s ez decemberben és januárban is realizálódna. Az utak eljegesedését megakadályozni körülményes feladat. Megítélésem szerint azonban az ebből származó veszélyeket lehetne csökkenteni. S talán elsősorban nem úgy, hogy csákányos brigádokat állítunk a veszélyes pontokra, hanem inkább homokozással, salakozással. Ezt azonban csak szórványosan láttam. Persze, erre is lehet magyarázatot találni: kevés a gépkocsi, és a munkás. Mert homok, salak feltehetően található. Néhol kimondottan örülnének, ha az üzem udvaráról elszállítanák a salakhegyet. De ki szállítsa? Szállíthatná az útfenntartó, és más is. Az útfenntartóig rendben- lévőnek látszik a dolog. Kötelessége az utak eljegesedésének megakadályozása. Csakhát azt mondják, kevés hozzá az ereje. Elhisszük. De az erőt lehetne növelni. Lehet több gépet. szállítási eszközt adni a vállalatoknak, még akkor is, ha azok drágák. Ha ugyanis összevetjük, mibe kerül a homokszóró autó, s milyen mérvű kár származik a szállítási kiesésekből és a közlekedési balesetekből, akkor, azt kell mondanunk, hogy a jobb gépellátás látszik az olcsóbb megoldásnak. Van aztán ebben az úthistóriában egy ha’á köri gond Is. A tanácsok többnyire maguk maradnak és sok tennivalójuk mellé odasorakozik még a belső utak tisztításának problémája is. Nekik aztán igazán nincs hozzá erejük. Nem rendelhetnek ki például egyetlen olyan gépet sem úttisztításra, amelyik tulajdonjogilag nem az övék. Számukra tehát csak egy dolog marad: a töprengés azon. . hogyan tartsák valamennyire is rendben a téti utakat. Közben az utak síkosak, nehezen járhatók. Az élet viszont a tél miatt sem állhat meg. A szállításra ebben az időszakban is épp úgy szükség van, mint nyáron, mert as ipar dolgozik, as emberek meg élnek. S ezt a téti életet ideje lenne már valamiképpen olcsóbbá. könnyebbé és veszélytelenebbé lenni. SZOLNOKI ISTVÁN I
