Tolna Megyei Népújság, 1963. december (13. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-08 / 287. szám
4 TOLVA MEGYÉT VÉPŰJSAÖ 1963. december % CSENDES Az alsómajsai szociális otthon gondozottjai kellemesen töltik délutánjaikat a szépen berendezett, meleg társalgóban. Készül a jó ebéd. Bogos Jónsef nére az otthon szakácsnőjére nincs panasz, mert mindig jő ebéd várja az otthon lakóit Tágas, világos ebédlő fogadja a lakókat. Jó szórakozási lehetőséget jelent a televízió, amelyet az ebédlőben helyeztek el. 35. De a szerelő tovább erősködött, hogy neki itt is meg kell néznie, mert különben nem tudja megjavítani, s az alsó lakókra omlik a plafon. — Hát nézze meg... — engedett mégis a szakaszvezető. A szerelő benyitott a mellék- helyiségbe, s amíg odabenn kotorászott, a szakaszvezető halkan becsukta a nyitva felejtett szobaajtót. Nem kellett sokáig várnia, mert a szerelő hamarosan megállapította, hogy ebben a lakásban minden rendben van. Köszönt, és elment — Mit akart? — kérdezte Sípos. — Szerelő volt... — Vigyázni kell, nem szeretném, ha megtudnák, hogy itt jártam magánál. Nos, legkésőbb négy napon belül eljuttatom a kulcsok mintáit, a főpostán teszem le, jeligés csomagban. Hányas a postafiókja? — Most változott, illetve változtattam. százhárom. Persze nem az én nevemen van . .. — Aztán azonnal el kell készíteni a kulcsokat. A mikrofényké- pezőgép? — Megvan. Természetesen ... — A film? — Az is. Ügy, ahogy megkaptam. — A tervrajzokat le kell fényképezni. A mintát a főpostán helyezze el. Érti? — Igen! — Egy telefont kérek Lillafüredre, hogy a mama megbetegedett. Akkor én már tudni fogom ... — És ha nem sikerül bejutnom az irodába? — Azt mondtam, hogy be kell jutnia! Persze nagyon vigyázzon! Jó előre ki kell eszelni valami trükköt, hogy miért megy oda! — Ha jelentést kér a B. 26-os, adjak? — Egyelőre ne — válaszolta Sipos. — Egyébként lehet, hogy kap majd egy telefont, hogy a mama felgyógyult. Ez azt jelenti, hogy már megszeretem, amire szükség van. Az esetben nem kell csinálnia semmit. A szakaszvezető igyekezett elpalástolni a sóhajt, amely felszakadt belőle. De nem nagyon sikerült. Sipos észrevette. — Szeretné, mi? A pénzt zsebre vágni, tizennégy év óta belőlünk élni, de „dolgozni, azt nem! — Emberek vagyunk .. — Maga egy szolgálatnak a tagja! Magának még eszébe sem juthat, hogy jobb lenne simán átvészelni egy-egv ilyen akciót! Kibúvókat nem engedünk! Megértett? Mi nem viccelünk! A szakaszvezető megsemmisül- ten hallgatta az ügynök kioktató szavait. Ügy pattogott Sípos, mint az ostor. Az öregedő katona, hogy elüsse valamivel ezt a szerencsétlen melléfogást. panaszkodni kezdett, hogy lehetetlen körülmények között lakik, és ez is befolyásolja a munkáját, mert a társbérlője kibírhatatlan. — Folyton leskelődik utánam, még azt is számon tartja, mikor jövök haza. Egy szarházi. aki azért irigyel, mert jobban élek, mint ő! — Ki ez az alak? — Egy írnok &z adóhivatalban! — Miért nem költözik el innen? — Mert nem adnak lakást! Talán majd most, megígérték, hogy kapok egy honvédségit... — No látja, az jó lenne. . Biztonságosabb körülmények között élhetne — mondta Sipos, azután hosszan hallgatott. Nagy dongólégy röpködött a szobában a csillár körül, de most alább merészkedett, s rászállt a szakaszvezető fejére. Sipos, aki falun nevelkedett, s hozzászokott az örökös légyfogáshoz, óvatosan felállt, és agyoncsapta a legyet a szakaszvezető fején. A katona úgy megijedt a váratlan ütéstől, hogy majdnem kicsúszott alóla a szék. Sipos felnevetett. — Nem tudom nézni a legyeket! Ha egyet meglátok, valami PINTÉR ISTVÁN» SZABÓ LÁSZLÓ» kül Ö NŐS WtdcÚMMt belső kényszer hajt, hogy agyoncsapjam. .. No de mennem is kell. Tehát ahogy megállapodtunk! Világos minden, ugye? Sipos kisimította az üléstől kissé összeráncolódott nadrágját, aztán elindult az ajtó felé. Rápillantott az órájára. Már egyre jár az idő ... Azt mondták neki, hogy óránként indul az autóbusz. Legkorábban tehát csak kettőkor indulhat el, s fél három lesz, mire kiér az üdülőbe. Éva biztosan haragszik majd. De hát mit csináljon? Különben is, ez izgatja őt a legkevésbé... » Másnap délután egy kis csoport gyülekezett a hallban. Az erdész ugyanis megígérte néhány vendégnek, hogy ismét elviszi őket vadászni, s útközben majd meglátogatják az ő kis erdészházát is, fönn a hegyekben. A meghívottak között volt Sipos és Éva is. Pálosnak és Liszkai- nak ugyan nem szólt az erdész, de az őrnagy, amikor meghallotta a készülődő kirándulást, megkereste Járfást, és kérte, hogy velük tarthasson. — Egy öreg erdészkollégának? Hát az csak természetes... — válaszolta az erdész. — A fiatal egyetemista barátomat is elvihetném? — próbálta a csoportba csempészni Liszkai főhadnagyot az őrnagy. — Aki jön, jön. Mindenkit szívesen látok... Persze, az egész üdülőt nem hívhatom meg a házamba ... — No persze — mondta Pálos. így esett, hogy most Pálosék is ott álltak á kis csoportban. Az őrnagy Sipos arcát figyelte. Nagyon gyanús volt neki, hogy oly gyakran látja a külföldi vadászok körül. Most is ott sündör- gött. Vajon egy mozdulata, egy tekintete nem árulja el, hogy régebbről ismer valakit?... A külföldiek egyre kevesebbet jártak ki vadászni, s egyre többet tartózkodtak a szállodában. Kovács igazgató megint elment valahová, s így megkövetelték az erdésztől, hogy költözzön a szállodába, mert nincs tolmácsuk. Jártás, elég kelletlenül ugyan, de bevonult a számára egyébként is fenntartott személyzeti szobába. Az egyik fűtő lakott benne, de még egy ágyat betettek, mert gyakran előfordult, hogy az erdésznek késő estig dolga volt a külföldiekkel, s inkább lent maradt, mint hogy hazagyalogoljon, nyolc kilométert, aztáh hajnalban Ugyanezt megtegye visszafelé... Sipos mozdulatai azonban semmit sem árultak el az őrnagynak. A nyugatnémetek egy térképet nézegettek, az útviszonyokat tanulmányozták. Ekkor Liszicait hirtelen telefonhoz hívták. Az egyetemista fiú hamarosan jött is vissza, és szemével intett a zenetanárnak, hogy fontos mondanivalója van. Az őrnagy, aki eddig botjára támaszkodva csendesen szemlélte a zajongó csoportot, megszólalt: — Gyerünk ki a levegőre ... Minek állunk itt... Egy perc múlva már a teraszon beszélgetett Liszkaival. — A szakaszvezető telefonutasítást kapott, valószínűleg a B.26- ostól! — súgta neki Liszkai. — Honnan? — kérdezte ugyanolyan halkan az őrnagy, miközben látszólag szórakozottan egy katicabogárral játszadozott, amelyet a kőkorlátról vett fel. — Miskolcról, nyilvános fülkéből. — Hány órakor? — Hajnali három óra ötven- kor. — Mi volt az utasítás? — Zavaros szöveg, nehéz megfejteni a jelszavak ismerete nélkül ... — Halljam a szöveget! — súgta az őrnagy. Az ajtóban megjelentek a többiek. — Hány pettye van egy katicabogárnak? — kérdezte most már hangosan Pálost a fiatalember. — Hét. — Hogy lehet az, hogy minden katicabogárnak hét pettye van? — Miért szürke minden szamár? — szólt közbe nevetve Jár- fás, aki szintén hallotta az egyetemista kérdését. — És miért hatszögletű minden méhviasz? — Igen, a természet törvénye... — toldotta meg Pálos. — Indulunk? — Megyünk, megyünk! — válaszolta az erdész. • A csoport — lehettek vagy huszonötén — gyorsan felkapaszkodott a hegyi ösvényre. Sipos és Éva most is együtt mentek, de el sem tudták volna képzelni őket külön-külön. Közvetlenül az erdész mögött lépkedtek, akinek egy kétcsövg vadászpuska volt a vállán. Nemsokára fakitermelő munkásokkal találkoztak. — Láttunk egy vaddisznócsordát, Jártás elvtárs! — mondta az egyik az erdésznek. — Hol? — A katlanon túl, a szarvaskői út mellett... Ha idejében fölérnek a gerincre, talán még csőre kaphatják... — mutatta az utat baltája nyelével az erdő- munkás. Jártás azonnal tolmácsolt a németeknek. A vadászok izgatottan kémleltek az erdő mélyébe. Aztán úgy nekilódult a kis csoport, mintha nem felfelé, hanem legalábbis lejtőnek tartottak volna. Pálos és liszkai a sor végére maradtak. Kihasználták az alkalmat: — A fényképek elkészültek? — Igen, azt mondják, hogy jól sikerültek. Meg fog lepődni — intett Sípos felé a fejével Liszkai főhadnagy —, ha meglátja a képet mint tárgyi bizonyítékot.. a Jól dolgozott a szerelőnk — nyomta meg az utolsó szót... De ismét abba kellett hagyniuk a beszélgetést, mert Kurt Müller, a német vadász cipőfűzője kibomlott, s lemaradt a többiektől. így Pálosék is beérték, s ettől kezdve együtt mentek tovább. — Sprechen Sie deutsch? — szólt Páloshoz a vadász, miután kifújta magát. — Nur ich spreche ein weing..» — válaszolt Liszkai Pálos helyett. . . — Kár — mondta a német —< de azért fordítsa le az úrnak, hogy nagyon fárasztó ez az út..a Liszkai lefordította a vadász szavait. Az őrnagy, aki szintén igyekezett fáradtnak mutatkozni, bólogatott... — Hallom, hogy ön zenetanár... — Igen, az vagyok — válaszolta Pálos az újdonsült tolmács segítségével. — Én már jártam Magyarországon, amikor katona voltam... — Igen? — kérdezte közömbösen az őrnagy. — A visszavonulás idején..« Egy hónapig laktam Sátoraljaújhelyen ... Járt már ott? — Ismerem a várost... — Szép, ugye? Itt a szállodában vannak sátoraljaújhelyiek, tegnap beszélgettem velük — árulkodott akaratlanul is a német. (Folytatjuk)
