Tolna Megyei Népújság, 1963. december (13. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-15 / 293. szám
s A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG VLTURALIS MELLÉKLETE A másik fekete kendo... Negyedik hete fekszem már mozdulatlanul. Az orvosok azt mondták, ha megmozdulok felszakad a seb, s örökre elbúcsúzhatom a szemem világától. Fekete kendő sötétlik a szemem és a világ között. Csak a fülemre vagyok utalva, nem látom, hallom csupán, hogy mi történik körülöttem és a hallás mindig megcsal. Ha lépteket hallok, magamban számolok: most lépett be az ajtón, még öt, négy, három, kettő, most már csak egy lépés és itt van az ágyam mellett. Kezét mindjárt a homlokomra teszi, elmondja, az ilyenkor szokásos szavakat, és talán még le is hajol hozzám... De a léptek kopogása mindig becsap, s a csalódás után úgy érzem, hogy minden jobban fáj. Nem a szemem, abba már belenyugodtam. Nem lehet másként. Sajog, mert vágták, kiszedték belőle az üvegszilánkokat. Más fáj nekem, de hogy mi, azt ebben a négy hétre nyúló éjszakában sem tudtam még megfogalmazni. Csak az emlékezés vibrál szaggatottan a homlokom mögött, mint a mozi vásznán, vagy a televízió ernyőjén a kép, ha hiba csúszik a vetítésibe, vagy az. adásba. — Mozi, televízió — sóhajtok most — micsoda álmok., — Mondott valamit — hajol arcomhoz a nővér, s egy pillana- natra megcsap a kiáradó leheletének melegsége. Eláramlik a bőrömön, mintha villamos hősugárzóból jönne, s ez olyan jó. Ez a parányi, semmivel sem mérhető, de ki sem fejezhető melegség alákúszik a vastag, fekete kötésnek, melegíti a nehezen hegedő sebet. Aztán ez is elmúlik. A nővér elmegy, megint magamra maradtam. * Ismét a különszobés sötétségre ítélt fogoly lettem, aki vagyok négy hete. A vizitnél sokait, jönnek a szobámba. Ahogy számolom a léptekről, a íőórvoson kívül még legalább négyen topognak az ágyam körül. Hozzám csak a főorvos nyúl, a kötésemet tapogatja. Kedélyeskedni próbál. — Nos Borúk, javulgaitunk, ja- vulgatunk? — Az éjjel nyugodtabban aludt — válaszol helyettem a nővér. — Kivételesen még nem is beszélt álmában... • — Szentisten — hasít belém az ijedt kétségbeesés — már itt tartok, beszélek álmomban, mint a vakok? De hiszen én még nem vakultam meg, még mindemre emlékszem... Tudom, hogy amikor behoztak... Leintem magamat. — Nem tudsz te már semmit. Arra sem emlékszel, milyen volt négy héttel ezelőtt a kórterem. Azt sem tudod, fehérek-e a falai, milyen a függöny az ablakon, hiszen az éjjeliszekrényt is csak kitapogatni tudnád, ha engednének mozogni. Akkor egyenesen a műtőbe vittek, s te még a műtőre sem emlékszel. A vizit már az ajtónál jár. Azon gondolkodom, hogyan is hívják az orvost: Perényi, vagy Berényi? Nem jut eszembe. Majd megkérdezem a nővértől. Nem, mégsem. Egyszer már kérdeztem, s biztosan idegesítené az újabb kérdés. Különben is beteges dolog a kérdezősködés. Még mindig az ajtónál susmu- tolnak. Az ágyamig csak szófoszlányok jutnak el, de azt világosan értem, amikor a főorvos mondja: — Margitka, majd telefonáljon, — ez a nővérnek szólt —. hogy a beteget most már ki lehet hallgatni Ez az egy rövid mondat nagyon lesújtóan hat rám. Pedig örömet kellene bennem támasztania, hiszen azt jelenti, hogy most már gyógyulok. Eddig senkit sem engedtek hozzám. Mégcsak meg sem kérdeztek abban az ügyben. Szóval nem volt még kihallgatás. Idegesen babrálom a paplant és az utasítás ellenére a jobboldalaimra fordulok. — Mozogni azért nem szabad — hallom megint a nővér hangját és azt is érzem, hogy egy gyenge fogással visszafordít a hátamra. — Nyugodjék meg, nem lesz semmi baj — mondja, aztán magamra hagy. Ennyire egyedül még sohasem voltam. Félék. Először megráz a félelem, aztán mind komikusabb- nak tűnik előttem. Megpróbálom elképzelni, milyen is lesz majd a kihallgatás. > A rendőr biztosan barna lesz, mert a rendőrök többnyire barnák. Kicserzi arcukat a szél, de az is lehet, hogy a gond. Nem tudom, majd meglátjuk... Hogy bántam én magamat, amikor vigasztalni szeretném. Ilyet mondok, hogy majd meglátjuk. De ki látja meg? Ö bizonyosan meglátta már, mert kihallgatták. Amit látott azt viszont bem mondja el nekem. Pedig tulajdonképpen neki kellene elmondania... Na, mindegy, nyugtatom magam felajzott idegeimet, majd meglátjuk. A fene egye meg, már megint ez a meglátjuk. Dühös vagyok magamra: ekkora szamárságot egy felnőttől. Olyasmit mesélget magának, ami lehetetlen. Hiába, a szokástól nem lehet szabadulni. Gyakran mondtam máskor is, ha valamire nem találtam szavakat, hogy majd meglátjuk. De az egészen más volt. Akkor előbb-utóbb meg is láttam; de most? Nyílik az ajtó. Idegesítően nyikorog a sarka, összerezzenek, talán fel is szisszenek. — Rosszul van? — hallom megint a nővér hangját. — Ne féljen nem lehet különösebb baja,./ Micsoda bölcsek a nők — fordul meg a fejemben. Szinte kitalálják az ember gondolatát, Honnan sejtheti például a nővér, hogy én félek? Biztosan kifinomult ösztöne súgta meg. Vagy ismeri talán a történteket? Alig hiszem, idáig nem juthatott el a híre. Délután megjöttek a vendégeim. Gyorsan végeztek velem, néhány kérdést tettek fel csupán. Előre megmondták azonban, hogy csak azokra válaszoljak, amelyek nem idegesítenek. Én meg úgy szerettem volna beszélni, elmondani mindent, de folyton leintettek. Azt mondták, ne erőltessem magamat. Milyen finom tapintat. Bizonyára nem először hallgatnak már lei beteget, így tudjál«,"hogy az idegesítő kérdésekkel csalt tetézhetik a bajt. Arra azonban nem is gondolnak, hogy engem most ez a figyelem idegesít legjobban, mert mindent szeretnék elmondani. Mit is kellett volna elmondanom? A válasz elmarad, csak a gondolatok kavarognak bennem. Nem tudom egész . képpé összeállítani a történetet, csak foszlányok vetődnek fel bennem. Igen, kirándulni indultunk. Én vezettem a kocsit, ő ott üli mellettem. Előtte való este veszekedtünk? Nem tudom. A megszaporodott civakodások közül nagyon kevésre emlékszem vissza, a dátumokra meg egyáltalán nem. A hangja azonban ott cseng a fülemben. — Vedd tudomásul — sivította élesen —, hogy egy senki vagy...! — Szépein fogalmazol, jól megtanultad... — Volt rá alkalmam melletted. Egyebet sem hallottam tőled, hogyan szapulsz másokat... Ekkor rántottam volna I félre a kocsit? Nem, még a hídon túl is vitatkoztunk. Most már emlékszem, a ligetnél valami olyat mondott, hogy tulajdonképpen nem is vagyok ember, hanem féreg, akinek a természet furcsa játéka következtében lába, feje, keze nőtt. Úgy van. Ezt mondta, s ekkor ütöttem meg. A jobb kezemet levettem a volánról... Kiabálni kezdett én meg ráléptem a gázra. A többire nem emlékszem. Itt tértem magamhoz, ebben a szobában, szememen ezzel az átkozott kötéssel. Azóta négy hét telt el, négy sötét, csupán éjszakákból álló hét. Róla semmit sem tudok. A képe azonban nem mosódott el bennem teljesen. Néha látom. A zöld ruháját viseli. Azt, amelyikben kirándulni indult. A száján is az a rúzs van, amit én vettem neki névnapjára. A szeme színét és a kezét azonban nem látom és a lépteit sem hallom. — Levele jött — hallom a nővér hangját. — Felolvassam? — Csak a feladót — válaszolom határozatlanul. A nővér azonban már olvas. Duruzsol a hangja, de abból' amit mond, semmit sem értek. Csak egy gondolat motoszkál bennem; miért küldenek nekem levelet? Hát nem tudják, hogy vak vagyok, s a tinta színét sem látom, nemhogy a betűket? Mindegy — hessegetem el a szemrehányást, ez így szokás. Ha az embernek valaki je beteg, legalább egy levelet küld neki. Gyógyulást kíván, leírja az ilyenkor szokásos dolgokat, reményt, bizodalmát próbál beleszuggerálni. Azzal aztán már a levélíró sem törődik, hogy ez az egész levelezés csak játék, arra meg különösképpen nem gondol, hogy a kötést levehetik, de csak a szememről. Azt a másik fekete kendőt, amelyik a tengernél is szélesebb már nem lehet levenni. Örökre eltakarja a szeme színét és a kezét sem engedi többé látni... Panaszos lore- let tap am. Egy idős néni azt sírja el benne, hogy maholmr- _ ______ t űrhetet.enn? tarth tatlanná válik az életük Lánya, kát kis unokája, de o maga is valósággal reszketne/. már, ha meghallják az apu borgőzös hangját. Segítséget azonban Mába kérnek. A szomszédok. a környékbeliek azért nem segítenek, mert azt mondják: legyen a férfi bármilyen, az asszonynak ki kell mellette tartani. Magukban inkább a fiatalasszonyt ítélik el, meri elhagyta az urát, s az öregasszonyt, mert ezt a szándékát segítette, két kis gyerekével ismét befogadta a szülői házba. Az persze a szomszédok dolga. hogyan ítélnek meg valamit. Az azonban már egy kicsit főbb az egyszerű emberi véleménynél, amit a hivatalos szervek ebben az ügyben tettek. A levél szerint már bíróság előtt is volt a család ügye. de a brutális apa megúszta figyelmeit -téssel. Ezen felháborodott, s néha nyíltan hangoztatja, ha felönt a garatra. hogy most. p-din ellátogat haza. „csinál egy kis rendet". A levél szerint a falufelelős azt mondja: a családi életbe nem avatkozhat bele. Adjunk neki igazat, fogjuk rá, hogy úgy' van. Cs khát v n egy más is ebben a dologban. Megítélésem szerint rég túllépte már a családi élet és a magánügy kereteit. beletorkollott abba. amit így nevezünk: szocialista együttélés. Es így a dolog már sokkal bonyolultabb. Mert, ha az egy házban lakók közül egy bérlő olyat tesz. amivel háborítja lakótársai nyugalmát, veszélyezteti a kiskorú gyermekek erkölcsi. szellemi, vagy fizikai fejlődésit, bántalmazza a. felnőtteket, akkor pontosan fogalmazunk: vét a szocialista együttélés szabályai ellen, s ennek megfelelten büntetést érdemel. Még akkor is, ha tettét italos állapotban követi el. Az idős néni levele viszont arról tanúskodik, hogy bár mindaz a körülmény, amit az előbb vázoltunk az ő esetükben is fennforog, mégis más az elbírálás. Ami az egyik vonatkozásban közérdeknek megfelelő súllyal bír, az a másikban szigorúan vett magánügy. Rátöri a családra az ajtót, megfenyegeti őket, idegességbe, félelembe kergeti a gyermekeket — mégis csak figyelmeztetésben részesül. Talán meg nevetnek Isiajta. amikor nagy garrui ki- jelenti rendcsináló szándékú \ Nern a, hivatalokban. hamm a faluban, ahol az eset történik. Csak egy szokással, egy régről ránk maradt jogcsöke- vénnyel állunk szemben? Igen is,-és nem is. Igen azéri.mert n családi életet nagyon sokan még mindig régi ériélemben fogják fel. Azt vallják: a férfi a család ura, joga van ahhoz, hogy belátása szerint cselekedjék. Meg akkor is, ha cselekedee: du ván és kegyetlenül megsértik az emberi együttélés irattan szabályait Ezt. a felfogást a szokásjog századok óta táplálja az érti- berekben. És most próbáljunk vála szólni a „nem"-re. Ez sokltal körülményesebb, mert úgy .érzem: sok 'jó törvényünk közül talán a családjogi a leglabi■ lisabb. Egyik parag afa.sti ugyan kimondja, hogy a tettleges bántalmazás a válá oknál perdöntő körülmény. Arról azonban nem intézkedik: m% történjék akkor, ha — min? ebben az esetben is — a külön háztartásban élő férj részéről történik az üldözés, d bántalmazás. Miféle szankciókat lehet vele szemben alkalmazni? Ha csak felnőttekről volna szó, egyszerű lenne a helyzet. Bizonyára vétkesek mindketten — es a legelső, s tálán nem. is megalapozatlan gondolata az embernek. Miben bűvösek azonban a gyermekek? Talán abban, hogy kétségbeesetten menekülnek, az apa elől? Vagy abban, hogy inkább az anyához ragaszkodnak? Mindkét állapotot a felnőttek által teremtett helyzet alakította ki. Az. hogy az apa részegen garázdálkodott, hogy az anya, mert féli a bántalmazástól, menekült előle. A gyermekek helyzetét nem lehéi közönyösen szemlélni. Az ő esetükben már ez a magánügy. ez a családi dolog, nagyon is széleskeretű közprobléma. Ha mint jogot kevéssé ismerő ember, tehetnék egy javaslatot, azt proponálnám: ne azért büntessék meg a férjet, mert rémületben tartja az anyát és a nagymamát, hanem. azért, ment garázda magatartásával megszbzi a gye me- kek lelkét. Ne szépítsük a dolgotha úgy igaz minden, ahogy azt az idős néni levelében megírta, akkor nem kisiklással állunk szemben, hanem bűncselekménnyel, gyermekek elleni bűntettel. S ez már nemcsak figyelmeztetést érdemel, hanem rendőrségi, bírósági eljárást és példás ítéletet. SZOLNOKI ISTVÁN GALLAI KÁROLY: Vagonrakók Ssrr... krr... ssrr... krr... — Kemény idő van. A lapátok hangja ez. Bizony megfogta kinn az idő. A hőmérőben ünnepélyesen, huszonötig lement a kék fonál. Halott menyasszony a táj. Csak a lapátok surrogása, kövek koppanása metszi a fagyot. Merev sínen sort hosszan állnak, didergő vagonok. Pihenni szusszan ásnyit... tovább ürül a kocsi, jár a lapát. Keserves győzelem az idő felett. Rövidke hírt ez is megérdemelne — a helyi lapban legalább. —> Tisztelet a globális tervezőnek, aki jövendőbe Iáidé bennem mégis legnagyobb becsű most a surrogó lapát. Ungi István ~
