Tolna Megyei Népújság, 1963. november (13. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-07 / 261. szám
Beszélik, hogy minden folyó- nak meg ván a sorsa. És valóban: említsük például a Volgát és máris megjelenik képzeletünkben a hatalmas orosz folyó, amelynek partjain húsz évvel ezelőtt dübörgött a nagy- erejű ütközet. Vagy említsük a Dunát, és máris látjuk, amint északról délre hömpölyög. kettészelve a széles magyar tájat... És a Tungir-ról hallottak-e? Aligha.. Tajgai. sebes sodrású folyó. Vizét észak felé viszi. A közelmúltA Tungir-parti emlékmű hogy minden folyó- a sorsa. És valópéldául a Vol- megjelenik kép- a hatalmas orosz partjain húsz a nagyagy említsük máris látjuk, délre hömpöAzt tervezték, hogy a Tungir folyón' Tupiktól Jakutiába ereszkednek, és ha a Léna mentén vörösökkel találkoznak, egyesülnek velük, hogy közös erővel folytassák a harcot a szovjet hatalomért. Lazo utasítására a magvar csapatot a nehéz helyzet ellenére is felszerelték kellő mennyiségű fegyverrel, lőszerrel és élelmiszerrel. A magyarok különleges veszteség itél- kül elérték Tupikot. Ez annál jelentősebb dolog volt. mert A szovjet hatalomért elesett magyar hősök emléktáblája. ban egész sor szibériai és központi újság megemlékezett erről a folyóról. Azok az események. amelyek egykor itt lejátszódtak. megérdemlik, hogy bővebben szóljunk róluk. A sebes sodrású tajgai Tungir folyón, mintegy nyolcvan kilométerre az oljokminszki kerület központjától. Tűnik falutól. van egy zátony, amelyet már hosszú évek óta magyar zátonynak neveznek. Vajon honnan ered ez az elnevezés hiszen ez a hely sok ezer kilométerre fekszik Magyarországtól? Miféle kapcsolat van a Tungir tajgai partjai és aközött a föld között, amelyet a Duna hullámai simogatnak? Mindjárt kiderül, hogy van ilyen kapcsolat, méghozzá igen erős: mindkét tájat a magyarok és oroszok kiontott vére öntözte a szovjet hatalomért folyó harcban. 1918-ban a Vörös Hadsereg alakulatai között a fronton magyarok is voltak: az első internacionalista magyar csapat. Szemjonov atamán fehér banditái ellen harcoltak. Ez az egykori magyar hadifoglyokból alakult csapat megérdemelt hírnevet szerzett. A magyar és egyéb nemzetiségű harcosok győzelmeiről Szergej Lazo frontparancsnok Így írt: „Jól harcolnak az internacionalisták. Túlnyomó többségük magyar... Valameny- nyien harci tapasztalatokkal rendelkező egykori katonák. A harcban hevesen, temperamentumosán küzdenek. Szívvel. lélekkel forradalmárok...” 1918 nyarának közepén bonyolulttá vált a helyzet. Az intervenciósok és a fehérgár- distók egyre erősödő gyűrűbe szorították Szoviet-Szibéria és a Távol-Kelet területeit. A Bajkálon túli szovjet hatalom összeomlott. A szovjet katonáknak ideiglenesen meg kellett Szakítani a fronton vívott harcot. Partizánháborút kezdtek. Megindult a Vörös Gárda egységeinek kialakítása. Sz. Lazo és D. Silov részvételével megoldódott a magvarok ügye is. A magyarok elhatározták, hogy megőrzik egységüket és egy ideig a tajgába vonulnak. útközben Mogocstól fehérkozák portyázások voltak. Megindult a munka: az ismeretlen őserdei folyón kellett útjukat folytatni. Sietve tutajokat ácsoltak, a lőszert, fegyvert és az élelmiszert is felrakták. A Tungiron ereszkedtek lefelé. Őszi, alacsony vízállás, zátonyok, lassú folyású folyószakaszok gátolták az előrejutást az északi folyón. Beálltak a fagyok, és a csapat két hét alatt Tupiktól csak hetven kilométernyire jutott előre. A magyarok nem tudták, hogy veszély leselkedik rájuk. Attól a helytől, ahol a Gserjomnaja patak ömlik a Tungir folyóba, körülbelül tíz kilométerre] lejjebb van egy zátony, amely végzetessé vált a magyarok számára. A görgelék kövek néhány tutajt összetörtek: a lőszer, a fegyver, az élelem mind elsüllyedt. Megkezdődött a kényszertelelés. A Tungir jobbpartján tábort kellett építeni. A magyarok számára a szokatlanul szigorú tél nehéz helyzetet teremtett. És itt nem egyszer a proletár-testvériség mentette meg őket: a közeli falvak és bányák munkásai utolsó falat kenyerüket, utolsó marék lőporukat is elvitték nekik a taigába... A magyarok földbevájt kunyhókat. fedezékeket építettek, és jónéhányszor visszaverték Szemjonov atamán portyázó csapatainak támadásait. A fő veszélyt a Magocsában gyülekező fehérgárdista egységek jelentették. Igaz. a bányamunkások segítettek a forradalmi magyaroknak: rá-rá támadtak a fehérgárdistákra. egy időre megakadályozták az ellenfél közlekedését a tungirszki országúton. De az elkeseredett harc egy hónap múltán tovább folytatódott. 1919 márciusában Mogocsa körzetében több ezer jól felfegyverzett fehérgárdistát összpontosítottak. támogatásukra pedig japánok is érkeztek. Az ellenfél erői nagyok voltak. Letörték a bányamunkások ellenállását, és sikerült megközelíteniük a magyarok táborhelyét is. A harc néhány óráig tartott. Kifogytak a lőszerkészletek, sok harcos elesett a csatában. És ekkor az életbenmaradottak elhatározták, felgyújtják a tábort és áttörnek az ellenfél állásain, hogy egyesüljenek a vörös partizánokkal. Más választás nem volt! A mintegy 300 harcosból álló egységből egy kis csoportnak, mindössze tizenegy embernek sikerült áttörnie a vörösökhöz. E csoportban volt Selusevlcs. Anton Verboi (Verebély?). és Kertész. Később ők mondták el a magyar csapat sorsának történetét. A többi harcos nevét sajnos nem sikerült megállapítani... Múltak az esztendők. E távoli évek eseményei nagyon felkavartak. Engem, a Magyarország felszabadításáért folyó harcok résztvevőjét, szó szerint megrázott a magyar csapat hősi sorsa. Azoké a magyaroké, akik a Bajkálon túli északon életüket áldozták a szovjet hatalomért. Gondolták-e a magyarok, hogy egysZer felkel a nap, és a szovjet katona eljön Magyarországra, hogy azt felszabadítsa a földesurak igája, a fasizmus uralma alól? Tudtak-e a magyarok arról, hogy azokban a napokban, amikor a magyar csapat a tajga mélyén október ügyét védelmezte és Magyarországon kikiáltották a Tanácsköztársaságot, a nagy Le- nin, a párt kongresszusáról rádión közölte: >,Oroszország^ munkásosztálya minden ereje-- vei az Önök segítségére siet”. 1962-ben a csitai kiadó megjelentette az én verses elbeszélésemet. Ez a címe: „Magyar zátony”. Ez év tavaszán a tungiroljokminiek meghívtak a Langston Hughes AMERIKAI NÉGER KÖLTŐ VERSE: Déli állambeli asszony éneke Miss Gardner sétál a kertben, Miss Yardmann kint van az udvaron, Miss Michaelmas elment a misére fis én fáradt vagyok! Űristen De fáradt vagyok! A nemzetek hol háborút viselnek, Hol békét kötnek. Néha azt gondolom, hogy a Jenkik fabatkát se érnek, Bizony, Asszony om! Fabatkát se érn ek. A múlt héten meglincseltek egy szín es bőrű fiút És felkötötték az első fára. Szegény feje nem Vétett senkinek, Csak azt mondta, hogy a szabadság Minden ember közös kincse. Bizony, Asszony om! Minden ember közös kincse. Én nem vagyok kótyagos És nem vagyok fecsegő, Mégis úgy érzem sokszor, hogy a Jenkiknek nincsen szívük. Bizony, Asszony om! Egyszerűen nincsen szívük. (Boldog Balázs fordítása.) Esztergomi utcarészlet (Szlovák György rajza) téli vadászatok befejezésekor, a szarvastenyésztők és vadászok ünnepére. Megegyeztünk az ünnepségen: nyáron, vagy ősszel, amikor már nyoma sincs a Bajkálon-túli katonák és komszomolisták a magyar internacionalisták emlékművénél. Tungir jegének, amikor a tajga a legcsodálatosabb, leereszkedünk a folyón a magyar zátonyhoz és emlékművet állítunk a forradalmi magyaroknak. És íme, csónakjaink máris kikötnek a parton. Szétnézek. A folyó fölé vörösfenyők hajolnak, mintha csak zöld zászlókat lengetnének. Itt, a jobb parton volt a magyarok tábora. Húsz percnyi járásnyira innen viharvert földkunyhók állnak. Gerendáik meghajoltak, de még most is, annyi év után, látni az emberi élet nyomait; az ablaknyílásokat, a kőből rakott tűzhelyeket, az időjárás által megviselt tetőket. Hozzáfogunk tulajdonképpeni feladatunkhoz: néhány órára kőművesekké leszünk. És ime, az őserdei folyó jobb partján egy magaslati helyen egyszerű emlékmű emelkedik. Az emlékeztető táblán felirat: „Itt, a Tungir folyón, a magyar zátonynál, 1918-ban magyar internacionalista csapat harcolt a szovjethatalomért. Örök dicsőség a harcosoknak, akik a kommunizmusért estek eL” JURIJ GOLDMAN szovjet költő
