Tolna Megyei Népújság, 1963. október (13. évfolyam, 229-255. szám)
1963-10-20 / 246. szám
í A TOLNA MEGYEI NÉPU3SÁG * ULTURAU8 MELLÉKLETE Öreg Kovács, meg a többiek Az asszony a konyhaajtóban állt. Hunyorogva nézett a napsütésbe. — Feri. gyere csak le! — kiáltotta fojtottan, olyan halkan, hogy abban a nagy kopácsolás- ban seppegésnek is beiilett. A férfi meghallotta. Óvatosan lépkedett a gerendák között, végigment a friss falon, Juci aggódva figyelte, amíg a létrához nem ért, aztán az embereket leste, az öreg Kovácsot, a brigádvezetőt, Kolláth Sanyit, a gyerkőcöt, meg a többieket: nyolcukat. — Mi baj már megint? — lépett a konyhaajtóhoz a hirtelenszőke nagydarab fiatalember. Az asszony félrebillentette a kiskonyha függönyét és megfogta az ura karját: — Még mindig kevés lesz — mondta idegesen. A rakott sparheltoa pörkölt fortyogott, Feiri leemelte a fedőt. — Nem sok. Tettél még hozzá? Az asszony bólintott: vizet. Tanácstalanul nézték egymást, majd a férfi felbillentette az abroszt a ruháskosárról: — Üres a kamrád, hallod. Nincs semmi? Juci méregbe jött: — Nem mondtam tegnapelőtt, •hogy már csak húsz forintom van. A fene se gondolta, hogy ennyi embert idecsődítesz. Feri egyik lábáról a másikra állt. Olyan volt így. mint egy óriási kölyök, amikor összeszedjék. Éppen, hogy csak az orra alatt mormogta: — Mondtam, hogy eljönnek egypáran... — Egypáran, azt mondtad, de nem azt, hogy' az egész kompánia! — Nekem se mondták, hogy mind jönnek! — szabadkozott tovább a férfi. Juci mintha megsajnálta volna, vagy belátta a másik igazát, nem molesztálta tovább. Hallgattak, megint csak tanácstalanul lesték egymást, a gőz lök-, dösni kezdte a fedőt. Az asszony, odament a tűzhelyhez és megkavarta az ételt. — Ennyi embernek meg se kottyan ez a kis valami — panaszolta szinte önmagának és ismét odaállt az ajtóhoz. A kis vityilló mellett épülő nagyablakos kőház tetején kopácsoltak az emberek. Feri barátai, a brigádból. Az ebédhez Juci a kiskonyhában terített. Mindenkinek jutott két darab hús, 6—7 szem krumpli. meg egy kanálnyi szaft. Az asszony nem ebédelt, csak magyarázkodott: — Nem jó nekem már zsírosat enni! — mondta, de rögtön belevörösödött. mert arra gondolt, hogy diétás ételnek is bediene a pörkölt, olyan kevés rajta a zsír. Az öreg Kovács még ugratta is ráadásul: — Egyél, Juci lányom, ügy leszel szép kövér! A fiatalasz- szony szégyenlősen igazította meg a «kötényét. Hallgattak. Feri a szaftot már- togatta: gyorsan elázott benne a kenyér. Az emberek összenéztek és mindegyik megkönnyebbült, amikor Kolláth Sanyi mozgolódni kezdett az asztal mellett: — No, essünk neki, Kovács bácsi, mert én korán el akarok merni! Az öreg előbb a gyerkőcre pislogott, aztán rákacsintott Jucira: — Eszi ezt a penész mindig a lányok után. Nekifogtak, szótlanul dolgoztak. Öt óra tájt lehetett, amikor a brigádvezető odakiáltott a többiknek: — Mára talán elég lesz! Ez a fele már nem ázik be. Juci is kijött a kiskonyhából. Sírva mosogatott, merthogy Ferijének szégyenkeznie kell a brigád előtt; se enni-, se innivaló a háznál, dehát a fizetést elvitte a cserép. Az öreg közben lekászálódott a létrán. utána a többiek is szedelőzködni kezdtek. — Majd holnap folytatjuk, Juci — szólt oda az öreg miközben fejére csapta olajos sapkáját. Az asszony elsápadt. Megkérdezte, mint aki rosszul hallotta: — Holnap is jönnek? — Jövünk hát. Ráérünk, éjszakások vagyunk. Rá kell most már erre tenni a tetőt, lányom. Ne mondják, hogy két évig épül a házatok. Meg aztán ebben a kis kulipintyóban meg- ázi.k a trónörökös — sandított megint Jucira. Amikor elmentek, a fiatalok, a kapuból néztek utánuk. Egyikült se szóit egy szót sem. de mind a ketten egyre gondoltak: „Holnap is jönnek, holnap is sokadika van, reggeli is kellene, ebéd is, meg valami innivaló is”. Nézték egymást, és azt sem tudták, hogy örüljenek-e, vagy sírjanak. Az emberek közben kiértek az utcára; — Gyerünk már. mert összeszakad a gyomrom! — morgott Kolláth Sanyi. Az apja rászólt: — Ne ízetlenkedj, te! Megtudnád, ha neked kellene építkezni. Azt hiszed, úgy megy az! Amikor én összekerültem anyáddal, még húsz évig a máséba laktam, aztán építettünk. Ezek meg a második évben. A gyerek elhallgatott. Szótlanul mentek egymás mellett, amikor az öreg Kovács odaszólt a kuglis Pintérnek, a géplakatosnak: — Meg van-e még a bográcsod, komám? — Miért ne volna... — nézett rá a másik. — Akkor várjatok — szólt oda a többieknek és visszafordult. A brigád oti állt az utcasarkon, tanácstalanul, mert az öregről sose lehet tudni, hogy mit akar, de még azt se. hogy mire gondol. A fiatal Kolláth éppen hangoskodni kezdett, hogy elkésik a lánytól, amikor az öreg visz- szajött. — No, komám, akkor holnap hozd el a bográcsodat! Ne mondjátok mindig, hogy csak a szám jár azzal a halászlével. Az emberek körülállták az apró öreget. Valahol a város másik végén fütyült egy vonat, csak éppenhogy fáradt gőzzel, alig hallhatóan, de ebben az őszesti békességben még az is zavarta őket. — Na. gyertek már, mamlaszok'. igyunk egy fröecsöt! ügy álltok, mint a bibliai szamár. A kuglis Pintér rágyújtott, a fiatal Kolláth a zsebében kotorászott. Hallgattak. — Na mi lesz? Inni se szerettek már? Kortyolgatták a fröecsöt és észre sem vették, hogy a gyerkőc Kolláth eltűnt vagy öt percre, csak már arra lettek figyelmesek, amikor az öreg Kovács vele zsörtölődött: — Ne lö&döss már, te! Mit akarsz? Odanéztek: Négy üveg volt a legény kezében: — Kivinnénk tán ezt is, ha már Ferinek most gyengébben megy. Aztán összenevettek, s nagy kortyokkal nyelték a fröccs maradékát. TISZAI LAJOS Sokat_ utazom a megye és hazánk országút- jain. örömmel és jóleső érzéssel veszem ttij domásul, miként gazdagodnak hónapról hónapra a falvak, városok, az emberek, örülök az új ruháknak, a friss vakolattól még szürke házaknak, s annak is, hogy .,lovas nemzetből” lassacskán gépesített, gépkocsira szálló nép leszünk. Mert ezek mindegyike többet ér a szónál! Gyakran nyomatékosabb érvnek számít az életszínvonal mellett a faluban egy új autó, mint két egyébként kiválóan elemző cikk az életnívó emelkedéséről. Az örömnek azonban van egy árnyoldala is. Éspedig: amilyen arányban növekedik a gépkocsi- és motorpark, majdnem úgy szaporodnak a közúti balesetek. Újságjainkból elszomorító kép tárul elénk, amint olvassuk, hol, mindenhol fordultak elő megint karambolok, s követeltek emberi életet, illetve okoztak súlyos baleseteket. Nem lenne egyszer érdektelen megvizsgálni: hány üzemóra esik ki a termelésből annak következtében, hogy számosán, mit sem adva a közlekedési szabályokra, huligánkodnak az országúton. Mint a példák igazolják: bűnüldöző szerveink szervezett harcot folytatnak és megfelelő szigorral járnak el a szabálytalankodó, közlekedési baleseteket előidéző gépkocsivezetők, s áldozatukat is cserbenhagyó, embernek is alig nevezheiö személyek ellen. Súlyos szabadságvesztéseket szabtak ki szerte az országban, de mint a példa bizonyítja, sokan nem vonták le belőlük a szükséges konzekvenciákat: a közlekedési balesetek száma ugyanis növekedik. Több forrásból tudom, hogy közlekedési szabályaink a lehető legjobbak. A; időközben felmerült módosításokat Ts nagyon gyorsan elvégzik, s a lakosság tudomására hozzák az illetékes szervek. A szomorú esetek száma azonban mégsem csökken úgy, ahogy joggal kívánnánk és szeretnénk. S ez talán annak is betudható, hogy az emberi felelősségérzetet nem lehet sem kinyomtatni, sem pedig lefényképezni, csak megállapíthatjuk egy-egy eset kapcsán, mikor, hol, és milyen hibát követett el a gépjárművezető, vagy a motorkerékpáros. A precedenseket nem lehet tipizálni: ilyen is és olyan is előfordul. Azonban majdnem tipikus közöttük a figyelmetlenség, a felelőtlenség. Szokás többek között, hogy az új autótulajdonosok, jóformán minden gyakorlat nélkül, kezükben a tintától félig felszáradt jogosítvánnyal ösz- sze vissza száguldoznak az országúton. Ha aztán úgy történik, hogy nem történik semmi. akkor örülnek ifjonc úrvezetőink, dagad mellük a büszkeségtől. Ám ha mégis előfordul valami, akkor a gyakorlatlanságra szívesen hivatkoznak. Ha egyáltalán észreveszi valaki, mit csinálnak az országúton... A gépkocsi-baleseteknek két nagy csoportja van. Az egyik, amelyiket megtudnak, kivizsgálnak, s a szükséges felelősségre vonást is alkalmazzák, a másik pedig, amit senki nem tud meg. Ez azért lehetséges így, mert közlekedési szerveink sem szakadhatnak ezerfelé. Ök is csak azt képesek megcsinálni. ami emberi erejükből telik. Ezt azonban maradéktalanul teljesítik. Ennek köszönhető, hogy a legtöbb esetet felderítik és magasfokú megelőző munkával járulnak hozzá a karambolok számának csökkentéséhez. Mostani tapasztalataink azonban azt bizonyítják: a közlekedést ellenőrző szervek ereje egyedül kevés a rendcsináláshoz. A tökéletesebb munkához feltétlenül szükséges a lakosság támogatása. Különösen az olyan esetekben, amikor még a környékben sincs rendőr. Nem hiszem, hogy tett valaki feljelentést abban az ügyben, ami Szekszárd határában történt, október ll-én reggel. Az FA 90 —78 számú . teherautó belehajtott Székeli Pál szekszárdi lakos lovas fogatába. Szerencsétlenség. sérülés nem történt, de szabálytalanság bizonyára, s már ez is büntetést érdemel. Sokan hánynak fittyet a szabályokra. Nem tudom miért, de Tapasztalataim tanúsága szerint ebben a motorkerékpárosok és a vontatóvezetők járnak az élen. Ugyancsak október ll-én délután Láttam egy esetei Dombóvár ott. Bizonyára hazafelé igyekezett deszkával púposra rakva a Dalmandi Állami Gazdaság YB 05—.95 rendszámú vontatója. A tetözötten megrakott vontató tetején hat ember, három asszony és három férfi ült., néhány piaci kosár társaságában. Már ez is szabálytalan, hiszen csak egy döccenő kell, hogy valaki lezuhanjon, mondjuk éppen a kerekek alá. Az ilyen eset nem egyedülálló. de a hasonlók nem meg- szüntethetetlenek. Felszámolásukhoz az is szükséges: senki se legyen „jó ember, jó fiú’’, ne mentegesse a felelőst, ne igyekezzen eltitkolni amit tud. Szájában a nyelve, s szóljon az illetékeseknek. Ez nemcsak joga, de kötelessége is... SZOLNOKI ISTVÁN Amikor 1933-ban meghalt, mindössze 55 éves volt. Minden művészi eszköz tökéletes birtokában, ereje teljében nem sokkal előbb fejezte be utolsó regényét, amelynek a Boldogult úrfi- koromban címet adta, segy éjszaka, miután a fővárosi villamosművek jóvoltából már csak gyertyával világítottak lakásában, örökre elaludt. Életéről a legendák légiója 'száll szájról' szájra. Hatalmas szál, nagyerejű ember volt, aki szerette a jó borokat, nagyra becsülte a szakácsművészetet s örök hódolója volt a lóversenynek. Mindez alkalmas arra, hogy legendakört építsen egy ember köré, főleg, ha az illető író, akinek életműve Jókaiéval vetekszik. Mikor írhatott? — kérdezték a kortársak, mert Krudyról csaknem mindig tudni lehetett, hogy hol van, mit csinál, s azt is számontartották, hogy a nap bizonyos szakában mennyi italt fogyasztott már el. A Krudy-legendában van némi igazság is, mert megtörtént, hogy egy ízletes borjúpörköltért gumirádlison ment el Balatonfüredre, de a legendák torzítanak is, s azért legendák, hogy túlhangsúlyozzanak mellékes elemeket. Mert Krúdy Gyula 85 éve ez az óriás, aki jobban ismerte a zsokékat és az éjszakai pincéreket, mint irótánsait, ugyanakkor a szorgalom mintaképe is volt, aki lankadatlanul rótta gyöngybetűs sorait, s több ezer novellát, s több tucat regényt hagyott maga után. De a kortársak is csak a bohém embert láttáik benne, aki állandó pénzzavarokkal küzdött, s évtizedeknek kellett elmúlniok, hogy az igazi Krúdy előléphessen a legendakörből, s megismerhessük igazi arcát. Nem tartozott semmiféle írói csoportosuláshoz, az alkotás ténye érdekelte csak és nem elmélete. Ha elődeit keressük, a Jókai—Mikszáth vonalra ismerünk, de Krúdy irodalomtörténeti helyét ez sem határozza meg teljesen. Saját világában élt, egy csodálatos, ezt a világot tökéletesen kifejező stílust valósított meg, mely első pillanatban úgy tűnik, hogy semmiféle valóság korlátái közé nem szorítható. De költészete, mely bár szublimálja a valóságot, mégis a való világban gyökerezik: ismerte kora indulatait, s hitt egy jobb eljövetelében. Távolról sem véletlen, hogy lelkesen csatlakozott a Tanácsköztársasághoz, s a bukás után még inkább visszamenekült álomvilágába. Emlékezzünk, mit mond a bölcs Szomjas Gusztáv a Hét bagoly fiatal írójának, Józsiásnak, akiben könnyű felismerni az ifjú Krúdy számos vonását, s gondoljunk arra, hogy épp a Tanácsköztársaság bukása után ’írta meg a tegnapok ködlovagjainak annyi szeretettel megrajzolt portréit, s ekkor írta a múltba tekintés mesterművét, a Boldogult úrfi- koromban című regényt. Életének anekdotái hosszú ideig elfedték előlünk az igazi Krudyt, pedig a mű, amit maga után hagyott csak a legnagyob- bakéhoz hasonlítható. Amit alkotott újszerű is: már Proust és Joyce előtt rá.iött arra, amit ma divatos szóval formabontásnak neveznek, s a képzelet, álom és valóság, a múlt és jelen sajátos módon keveredik szerkesztésmódjában. Igaztalan lenne mindezt játéknak, egy csapongó szellem tetszetős kedvtelésének nevezni; Krúdy tudatos művész volt, s egyre emelkedő pályáját olyan könyvek jelzik, mint az Asszonyságok díja, a SZindbád-köny- vek, az utazások a vörös postakocsin, amelyek bármely irodalom díszére válnának. Nemcsak a nyelvi nehézségek, egyéni stílusának szinte lefordíthatatlan fordulatai tették, hogy ez a nagy író alig jutott az országhatárokon túlra, hisz itthon is csak kevés rajongójához jutottak el könyvei. Igazi reneszánszát most éli. most kezd igazán hatni kivételes művészete, s az új és új kiadások mindig gazdára találnak. Sőt, a legifjabbak sem maradnak ki ebből a megújult Krudy-kultuszból, hisz legutóbb már szétszórtan megjelent meséit is- összegyűjtötték. Most lenne 85 éves, s halála óta 30 év telt el. Kortársai közül a legtöbbet már régen elfeledték. Neki ez a 30 esztendő elég volt arra, hogy eljusson az igazi halhatatlanságba. (CS.J