Tolna Megyei Népújság, 1963. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-05 / 207. szám
4 TOLNA MEGYEI NfTPÜJSAö 1963. szeptember 5. Dalmandi dilemma zimankós volt az idő, de a minisztériumi előadó mégis megérkezett. Autózott vagy kétszáz kilométert, és talált 13 olyan embert, aki kíváncsi volt az előadásra. Dalmand lakossága pedig közel kétezer. Máskor meg a babonák elleni harc fontosságáról próbáltak előadást szervezni. Erre úgy csalogatták be a közönséget, hogy szülői értekezlet keretében mondta el mondókáját az előadó. Akik hallgatták, azt mondták igen érdekes volt. De másodszorra a szülői értekezletre se nagyon akartak menni. Aztán, hogy a mezőgazdasági szakképzést segítsék, megszervezték a Televízió ezüstkalászos tanfolyamának látogatását. Negyedszerre azonban ide sem jöttek el az emberek. A Vöröskereszt helyi szervezetében viszont igen élénk munka, hatékony egészségügyi felvilágosítás folyik. Érdekesen keverednek Dal- mandon a problémák. Aki például megtudja, hogy 443 rádió, 72 televíziós készülék van a községben, dilemmába kerül, ha azt hallja, nem érdekli itt az embereket semmi. Méginkább pezsgő kulturális életet vár, ha arról is hall, hogy innen nem eljárnak, hanem a környező községekből is ide járnak dolgozni az emberek. A gépállomás, az állami gazdaság, a hibrid üzem, a szárító üzem, a jól működő termelőszövetkezet sokaknak ád munkát. Schiffer József tanácselnök mégis azt mondja: nem volt itt sem termelőszövetkezeti akadémia, sem ezüskalászos tanfolyam az ismeretterjesztő programot is inkább csak kidolgozták, _ énekkar sincs és a színjátszók sem szerepeltek eleget. pedig a megyében szinte egészen kivételes. Azon a pusztán, amelyből a község alakult, mindössze két tanító és egy orvos volt. Most viszont van 16 nevelő, egy orvos, két állatorvos. több mezőgazdasági mérnök. A felsoroltak közül mindenkinek megvan a maga nagyon fontos és korántsem könnyű foglalkozása. Ha azonban azit vesz- szük, hogy munkában senki sem szenved hiányt, indokolt a kérdés: Mit tett ez a létszámban is jelentős értelmiségi tábor Dalmand kulturális helyzetének javításáért? Úgy tűnik, az állami gazdaság központjában és az üzemegységekben is törődnek a művelődési tennivalókkal. A szakszervezeti bizottság kulturális felelőse évről évre kidolgozza a tervet, és ezt teljesítik is. A hatókör azonban mintha nem érne tűi a gazdaságon, alig érinti a községet. Pedig ott a fiatalabb testvér, a termelőszövetkezet. Tagjai bizonyára nem haragudnának érte, ha nemcsak gazdasági, hanem politikai és kulturális tekintetben is segítséget kapnának. iskolaigazgató említette, hogy a tantestület sok mindennel próbálkozott már: Hagyományai vannak a dolgozók esti iskolájának és a különböző szakkörök- működése is kielégítő. Ezek azonban alig érintik azt a réteget, amelyet passzívnak neveznek a községben, s amelyik a lakosság nagyobb hányadát alkotja. Ám mindjárt egy másik dolog is, a pedagógusok nem tudnak többet vállalni, mint amennyit eddig tettek. Hiába ugyanis a nagylétszámú tantestület, ha annak még a fele sem lakik a községben. A többség Dombóvárról jár ki naponta vonattal. De valamit mégis kellene tenni. Hasznos lenne megfontolni, hogy néha a dombóváriak is Dalmandon maradjanak egy-egy délutánra, estére és segítenének szervezésben, lebonyolításban. Különösen a szervezésben kellene tevékenykedni, mert mint a példa mutatja, az érdeklődés igen gyenge, s e tekintetben változás csak akkor következhet be, ha valamilyen módon feltámasztják a művelődés iránti igényt. Van olyan feltevés Dalmandon hogy a helybeli értelmiségiek elkényelmesedtek. Ezt így állítani könnyelműség, hiszen szakmai munkájuk azt mutatja: legjobb tudásuk szerint dolgoznak. Társadalmunk azonban olyan alakulat, amelyik egy kis pluszt is vár az emberektől. Az egyes ésetében nem sok ez, de a sok kicsi sokra is mehet. A mostani dalmandi helyzet azt tenné szükségessé, hogy közeledjenek egymáshoz az emberek. Ne azokat a szakmai, vagy érdeklődési pontokat keressék, amelyek elválasztják, hanem azokat a nagyon is emberi viszonylatokat, amelyek összekötik őket. Ez lehet talán az első lépés ahhoz, hogy egy idő után megszűnjék a községben a nagylétszámú pasz- szív réteg, s előbbre jusson, eredményekben gazdagodjon a most veszteglő, iskolánkívüli népművelés. Sz. I. Esett, fújt, Dalmand helyzete BUkösdi János * Sirat * 1. Flausch szövetből készült tűzés-díszítéses őszi kosztüm. 2. Magas, de lehajtható, érdekes gallérral készült átmeneti kabát, tweed szövetből, mind fésűs szövetből megoldható. 3. Alpakka szövetből készült kiskosztüm, divatos, hosszúkás gallérral, nappalra szövet ingblúzzal, estére selyemblúzzal is elegáns. 4. Kissé hosszított derékkal szabott brokát selyemruha gyöngyrojt díszítéssel, mély kivágással. 5. Tweed szövetből készült „kisruha” megkötött gallérral, és ingblúz ujjal. ^ „ , UBaizoltai M. Nádor Vera.) 24. VÉGH ANTAL: HOLNAP VASÁRNAP — No, barátom, vitézlő harcos, hát először is idesüss! Nem élhetjük továbbra is a világtól elszigetelve az életünket. Területekre vágyom, s mindenekelőtt alkalmas vadászmezőkre! Előtérbe kerül az utazás! Pénz fekszik a zsebben, s mi itt szárazföldi patkányok módjára sínylődünk, holott óránként max. 80- nal kavarhatnánk a port mások orra alá. Zsebünkben a jogosítvány — melyért az MHS-nak hervadhatatlan érdemeket tulajdonítunk. — Először a Klárikával kapcsolatos dolgokról tárgyalunk — szögezem le —, ha nem, ultimátumot nyújtok át, s kivonulok a teremből. — Hm! Ne játszd meg magadat, vitézlő! Ha csak két lépéssel is arrébb mégy, máris tehéntrágyába fekszel. Húzódj a kerítés felé! — Belátom, hogy szorongatott helyzetben vagyok, de ennek ellenére Péter enged, s mindenekelőtt Klárikáról van szó! — Emlékszel-e még vitézlő, arra a szemre? — Kék volt a járda is tőle! — mondom elmerengve. — Giccs! Giccs!—kiált Péter. — Isten őrizzen, hogy valami módon a szavakat művészi sorrendben próbáld elhelyezni, mert óriási giccseket alkotsz! — Mi, te ronda! Elárasztja giccsekkel az intézet folyosóját, s még nem átall ellenem szólni! Aztán Péter, mielőtt moccannék, rámgurul, két kézzel a földhöz szorítja csuklómat térdeivel a lábom tiporja, s nyilatkozatokat kényszerít, ki tőlem. Először is, ismerjem el, hogy az ő művészete és a giccs any- nyira távol vannak egymástól, hogy aznap, amikor a giccsről teszek említést, az ő műveit nem említhetem! Másodszor: Ismerjem el, ha ó este lefekszik, s olyan párnára hajtja a fejét, amelyiken mintául giccs van, alig tud aludni, s borzalmas álmai vannak. Harmadszor: ... — s Péter szorítja a csuklóm, ráfeszít a földre, az arcomba néz. Én a szemébe és elkezdünk nevetni. Nevetünk, nevetünk, míg Péter elernyed. Nem bírja tovább a kacagás miatt a csuklómat tartani, s egyszer csak lehuppan mellém a fűre. — No, ezt megúsztad... ezt megúsztad... — s nevet és egyik oldaláról a másikra fordul. — A negyedik pont lett volna a vazallusi fogadalmad irántam! Az bizony, vitézlő! — Mi az, hogy vitézlő? — Drága barátom, sajnálatomra, nem illethetlek többé a téged oly nagyszerűen jellemző, és számtalan nehéz esetben általad helyesnek bizonyított és alkalmas „süket pók” névvel. Mély humanitásom, és mindenekelőtt a velem született pedagógiai érzékem nem engedi, mert ha ezt egyszer a tanítványaid meghallják, másnapra a faluban minden kerítésen krétával rajzolt nagyhasú pókokban gyönyörködhetsz! — No, és te? — fülelem le Pétert. — Te elfeledkezel róla, hogy te... téged úgy hívtunk, hogy gácsér! Az talán szebb? Péter felül, komoly képet vág, s azt mondja: — készítsd a kezed. Add ide. No, utoljára mondom: süket pók — kezet rá! — Rendben van, gácsér! Te vizi szárnyas, én is utoljára mondtam! — Pofázás nincs! — Nincs! Aztán előáll a nyomozás terveivel. — Egyszerű, barátom! Nem halaszthatjuk tovább. Nem is tűrhetjük, hogy az orrunk elől Öt valaki elszippantsa. Bár megtörténhet, hogy az elszippantás már rég meg volt. — És gondolod, hogy Évát nem szippantotta fel senki azóta? Ideje lenne nyilatkozatot tenned Évával kapcsolatban. Péter úgy tesz, mintha nem hallaná. — No-no.;. kedves barátom — s szuszog hozzá, mint az igazgató. — Rövidesen fogjuk magunkat és belibbenünk a tett színhelyére. Először is elkapjuk az olajos pasast. Ha nincs, szaglászunk a városban a Luna körül, ott is sok minden történhet. Érted, vitézlő? A legrosszabb esetre számítva, be kell mennünk a Zongoráé Házba... Szunyókálunk és gondolatban a nyomozás vonalát visszük, melynek végén Klári nevet ránk. Klárika... aki mienk volt a tarka utcákkal együtt épp úgy, mint a sétáló lányok sok színű szoknyája, a kék ég és az aranyló napfény a Luna-mozitól a Muskátlipresszóig. Szunyókálunk, s hallom, hogy a bodzabokorban a kerítés mellett mozog valami: lábujjhegyen, a szokásos őztekintettel Zsófi, Amikor észreveszem, intek Péternek, s máris utána, elfogni Zsófit! Én az egyik karját, Péter a másikat! Zsófi meg nevet. — Nem is tudtam — mondja —, hogy te süket pók vagy! ö meg — mutat Péterre — gácsér... meg viziszárnyas... Na! ne szorítsátok a csuklóm — és felhúzza az orrát. — Te hallgatóztál — pirítok rá. — Persze! — ... és ... és el fogod mondani? — kérdezi Péter. — Hát.... ha ti olyanok lesztek ... — Milyenek, te? — Ha nem adtok ötöst! — Adunk, ha úgy felelsz. — Á.. . — hunyorít Zsófi — akkor miért hallgassak? — Különben honnan tudod, hogy fogunk tanítani? — Onnan — nyelvel Zsófi —, hogy Vera, az igazgató bácsi lánya osztálytársam és kihallgatta, amit beszéltetek. — Pimaszok... — szégyem'tem Zsófit. A legkevesebb bűnbánat nélkül mondja: — Te is csúfolsz... — Én? — Igen, amikor mondod, hogv szerelmes Zsófi. Anyunak is mondtad! — Nem mondom többet! — És az ötös hogy lesz? — Gondolkozunk rajta! — bíztatja Péter. (Folytatjuk) Csak szigorúan tanító nem ! És most sir. Keservesen, vigasz- talhatatlanul. Amikor kibuggyant belőle a sírás, és kis piros arcán végigfolytak a könnyek, az egész osztályban megiüetődött csend lett. A koromfekete hajú Búzás Magdi pedig sírt, egyre keservesebben a tanítónéni előtt. Klári tanítónéni nem tudta, hogy mit csináljon, ő nem akarta mindjárt az első tanítási napon megríkatní az elsőosztályosokat. Érezte, hogy elpirult. Csak a gyerekek ne vegyék észre. Mit csináljon? Körülnézett, a kis szemek mélyén, mint csapdába esett madár, vergődött az ijedtség. — Ezt nem akartam — suttogta maga elé, majd hangosan hozzá tette — ne sírj, Magdika. Ám, mintha ez lett volna a jeladás, Magdika még keservesebben sírt, már kis szőke szomszédjának is legörbült a szája. Klári tanító néni valóban nem ezt akarta, különösen nem az első tanítási napon, amely, első volt tulajdonképpen néki is, meg a kicsiknek is. Csők hát mindenki azt mondta, hogy szigorúnak kell lennie. Semmire sem fog menni, ha nem lesz szigorú. Tanyai iskola, ne felejtse el! Ott pedig vajmi kevés időt fordítanak a gyermekek nevelésére. Persze, így aztán később már nem is lesz szükség a szigorúságra. De hasonlóan nyilatkoztak a szülők is ma reggel, amikor elkísérték csemetéiket: „Csak szigorúan tanítónéni!" Kis vadócok ezek, igaz, nem neveletlenek, csak éppen nem is nagyon nevelték őket. Furcsa módon, amikor reggel belépett a feldíszített osztályba, nem vette észre a ragyogó, frissen mosdott, hamvas arcocskákon a „vadócságot”. Klári városi lány volt, főként ismerősei, barátnői figyelmeztették a szigorúságra. De most mit tegyen? Hiszen nem bántotta Magdit. Kérte az osztályt, mindenki tegye ki a padjára a tanszereit, és sorba járt a padok között, Magdi előtt nem volt semmi. Csak kis, fehér kezecskéjét tette ki a padra. — Hát a te dolgaid? A füzetek? A ceruzád? — kérdezte Magditól, és lehet, hogy szigorúbb arcot vágott, mint kellett volna. De hát mit tehetett? Mindig attól félt, majd a mosolyaival mindent elront, majd nem tud tekintélyt szerezni. Talán mégis jobb lett volna mosolyognia? Magdi ülve maradt és vergődő pillákkal nézett fel rá. — Akihez szólok, az mindig álljon fel — mondta még Klári tanító néni és most sem mosolygott. Magdi felállt, kissé meglepődött és rögtön eltörött arcocskájának finom porcelán simasága. Apró ráncocskák keletkeztek rajta, két oldalt két kis gödröcske mélyült el és már sírt is. És még mindig sír, attól lehet már félni, hogy a padtársa is rákezdi, vagy talán még más is. Valahogy így történt — gondolta végig Klári tanító néni és mielőtt átgondolta volna a teendőket, mint ahogy megfogadta, hogy hebehurgya, kislány módjára nem szeleskedik, hiszen ő már tanító néni, akinek minden mozdulatát figyelik, és tükrözik is. Megfontolás nélkül kiemelte a pádból az amúgyis csöppebbre sikerült, bogárszemű, csupakeserv Magdit és elkezdte csókolni. — Te, te, te kis csacsi! — babusgatta. — Ne sírj, nem baj, ha otthon feledted a füzeteket, majd elhozod holnap, jó? így folyt percekig a békitge- tés, végül Klári tanító néni meg tudta, hogy Magdi anyukája elfeledte megvenni a füzeteket. Ekkor azt mondta Klári tanító néni: — Együtt megyünk haza, jó? És megveszünk neked mindent, ami kell. Jó? Magdi már visszamosolygott ás amint Klári tanító néni felnézett, csupa mosolyt látott mindenütt, és nem külön-külön mosolyogtak a lányok, fiúcskák, hanem úgy látta, hogy mosolyog az osztály. KISS DÉNES
