Tolna Megyei Népújság, 1963. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-04 / 181. szám

A mama és a tékozlók

Pomáznál szálltak fel a HÉV-re. Az ötvenes nagymama tele vitali- ttssal, a még aktív energiák villamos kisüléseivel; a lánya, ki gyermeklánynak látszott, még. de öreges nyugalom és bölcsesség úpiiezott a szemében, ujjai pedig gyermekesen tömpék, de már a m.inkától lapultak; harmadiknak a pöttöm fiúunoka, a gyermek- lány gyermeke, haj ab >n szőke burka árulkodik, hogy minden elképzelésüket beleadják a gyerekbe a szülők.

Hárman ültek egy kettes pádra, hárman szorongtak. A gyerek az ablaknál.- Meledem van — mondja a gyetek tárgyias hangos Dundi térdeivel biciklizik, rugdossa a szembeülőt.

Maguk közé helyezik a kölyköt, hói az árnyék dominál.

— Az ab! áthoz atajot menni — szól a tárgyias hang.

— Nesze! — csattan a csupa- ideg nagymama búbosa a sok gonddal leheletkömnyüre tekert hajhurkán. — Fogsz te nekem hisztériázni ?

A kismama visszahelyezi a gyereket az ablakhoz. A béke szétterülő szárnya meg se rebben a szemében. A kölyköcske nagy nyugalommal sirdogál, mint a tavaszi csendes eső, tartós, növénynevelő eső.

Anya és lánya közt ped!g elindul a beszélgetés, hogy a helyükön immár úgy megnyugodtak.

Nagymama;

r— Rendes ember ez a sofőr.

Kismama:

— Én már csak legyintettem a buszra. Intésnek vette és megállt.

— Elkéstük volna a HÉV-et.

— El.

— A pénz értékét azt nem ismeri.

— Miből gondolja mama?

— A vegyesboltban a múltkor minden műanyagtakarót meg- akartak venni a feleségével. Éppen akkor érkezett, nagyon szép, halvány színekben. Az egészet vinni akarták. Aztán csodálkoznak, hogy elfogy a pénzük.

A kismama szeméből nagy, megértő, békés mosoly sugárzik.

— Mit csináljanak? Gyűjtsék?

— Ez a ti felfogástok. A rádiót ugye megint nyitva hagytátok?

A kismama tétova mozdulatot tesz a fejével, meg a vállával: nem tudná megmondani.

— Feri majd elzárja.

— Az úgy alszik, mint a mor- mota. A múltkor hazamegyek este, bömböl a rádió, Feri alszik.

A kismama válla azt mondja hadd aludjon.

A nagymama egészen beleéli magát.

— Azt hiszitek, a villany ingyen van.

A kismamát nem lehet kimozdítani. Nevet. Olyan csendesen, bölcsen.

— Már ez a prücsök is be tudja kapcsolni. — A gyerek felé biccent zsörtösen a nagymama. —• Odatolja az asztalhoz a hokedlit, az elé meg a sámlit.

A kismama magához vonja a csöppséget.

— Fel kell tenni a szekrényre.

— Ebből is, hogy mi lesz, ha tnegnő?! Múltkor kézi be nyomtam

egy negyedkiló csokoládét. Hazáig mind befalta. Semmi érzéke nincs a beosztáshoz.

A kismama szemét porontyán legelteti. ~

— Legyen neki jó.

— Feri is nem tudom mit csinál a keresetével. Jön, hogy adjak neki öt forintot, meg kell vennie a hetijegyet. No jó, de a jegyet estére megmutatod. Este jön, vigyorog. Muszáj a jegyet megmutatnom, mama? Muszáj. Erre mutogatja a múlthetit. Aztán most mi lesz, mondom neki, miből veszed meg a jegyet? Majd ad a mama másikat. Mintha az én büdzsém az feneketlen lenne. Az emberben megáll az ész. Csak az alvás meg a televízió. Meg a költekezés. Az este is mikor jöttetek haza?

— Féltizenkettőkor már ágyban voltunk.

— Hiszi a piszi.

Szünet. Csak a vonat hintája. Aztán a nagymama felráncolja az orrát. Kicsit tréfásan, kicsit kegyesen, kicsit büszkén.

— Nem is mondtam, hogy vasárnap hajókirándulás lesz, az élenjáró dolgozóknak. Ha akartok, jöhettek.

— Nem tudom — mondja a kismama bizonytalanul, mert tán szégyelli a bizonyosságot. A békés mosolyát befutja némi szemérmes bűntudat.

— Majd én fedezem — szól a nagymama az öneltartó nagymamák lépcsőjéről. Egészen megjött a kedve. Látszik a kiderült arcán, hogy onnan, arról a magas lépcsőről szinte jólesik a megbocsátás. Pláne mikor a lépcső alatt ott kuporog a rászoruló család.

— Ugyan mama — szégyenkezik a fiatalasszony — kérhetnék előleget. De mikor mosok akkor? Hétközben nem érek rá.

— Kell nektek televízió.

— Különben is, tán Feri megkapja a száznegyven forintot.

— Megkapta az már. csak dugja.

— Ej mama.

— Apunat sót pénze van — kottyan közbe a gyerek.

A nagymama fölnevet.

— Elárul ez már benneteket. Sok pénze van apunak, kisfiam?

— Sót pénze.

— Hol láttad? A tárcájában?

— Tájcájába.

A kicsit a két asszony kétféle mosolya övezd.

A kismama segítené:

— Olyan vqlt, amilyet a múltkor kaptál? Olyan kerek kicsi fényes?

A pöttöm legény nem hagyja magát áz anyjától befolyásolni.

Férfias határozottsággal ingatja a fejét.

— Ugye papír pénz volt — következik a nagymama.

Kurta bólintás.

Mire a nagymama kihúzza magát ültében diadalmasan.

A kismama tartja a mosolyt az arcán. Látni, hogy tartja, hogy erő kell neki hozzá. Most ő következik a mentőkérdéssel:

— Milyen volt kisfiam, piros vagy zöld?

— Zöjd — mondja a férfiú.

A kismama mosolya megkönynyül. Nem kell már erővel tartania.

— Én adtam neki két tízest.

A nagymama csak nevet, legyint. Nem hisz. Vereségről hallani sem akar.

— Tudjátok is ti, mi az a pénz. Szórni tudjátok.

A végállomáson kétforintost kotor elő retiküljéből, s nyújtja a lányának.

— Na, vegyetek magatoknak fagylaltot.

A kismama nem akarja a gesztust észrevenni.

A gyerek elkapja a kétforintost. Kis kacsójának egyetlen ragadozó mozdulatával.

A kismama mosolyog, a béke szétterült szárnyain át.

Szeberényi Lehel

ÉBLI KATALIN:

Felismeri formákban

Szénnel rajzolok fekete várost az áttetsző tájra, füst kering odafönn,

korom a szárnya, szürke szél mártja be zománcba a teret, a gyár, az út, s a vasút a fény körül keret, tolongó utcák nyüzsögnek szerte, az éjt, mint betegséget, a Föld kiheverte, a horzsolt, felsebzett színek is gyógyulnak,

az emberek

kinyitják

ketrecét

gondjuknak,

oldott árnyékok

úsznak, lebegnek,

lomb-kaptáruk lesz

a zümmögő rügyeknek,

és én átgyalogolok

e kusza világon,

így születnek

a verssorok,

létem lényeggé

így válik,

Így élek a felismert formákban sokáig.

nrn

A szaktekintély

SIPOS DÉNES:

H

azat

r

e

rés

Most mondj el mindent. Mondd a pelyheket,

az álmot is, meg a gondolatot,

hogy a telefon hányszor csengett,

és a muskátli hogyan hallgatott,

most mondd el azt is, amit nem lehel

szavakkal nem lehet elmondanod,

mondd el magános, hűvös éjedet

és a sok apró gonddal a napod,

hogy fölébredtem és kerestelek...

ölelj meg, s mondd el, mondd el szótlanul

minden perced, míg nem voltam veled.

Amikor Para Péter vállalatunkhoz került, egy kicsit mindnyájan fellélegeztünk. Előbbi főnökünk ugyanis nem értett semmihez. Esztendőkig csak véletlenül maradt a helyén, mint az olyan alma, amelyiket az istennek sem tud lefújni semmilyen szél az ágról. Aztán egyszer mégis leesett, kibillentette státuszából egy milliós kötbér fuvallata. És jött Para, akit szakmai körökből már régről ismertünk. Belépett az irodájába, s egyből megtelt vele annak levegője. Energikusan az ablakhoz lépett, kinézett a nyüzsgő telepre, aztán felém fordult■

— Jó, hogy itt vagy, legalább elmondod, milyen emberek dolgoznak a cégnél. Szeretnem - mielőbb megismerni...

— Hát tudod — tétováztam emlékezetemben kutatva —, ilyenek is vannak, meg olyanok is. Például ez a Kemencei...

Jellemezni akartam Kemencéit elmondani róla egyet és mást, de Para félbeszakított.

— Nem értettétek meg sohasem ezt a szaktekintélyt. Már odafönt hallottam, hogy nem boldogultok vele. Képtelenek vagytok megnyerni az ügynek. Pedig‘ — s ití ujját intőn felemelte —, ilyen ember kévét van. A külföldi szakirodalomban sokat hivatkoznak a nevére, idézik szakmai megállapításait.

— De... — bátortalankodtam.

— Semmi de — intett le erélyesen —, Kemencei ügyéi én veszem a kezembe. Majd meglátjátok, előbb-utóbb milyen eredményekre jutunk.

Kicsit leforrázva vettem búcsút Párától, de mire a lépcső aljára értem, már a vállamat vonogattam. Lehet, hogy igaza van, a fene se tudja. Az bizonyos. hogy ez a Kemencei úgy élt közöttünk mindig, mint aki véletlenül cseppent a telepre. Amit rábíztak, azt' tesséklássék elvégezte. Ha valami új dolgot csináltak valamelyik műhelyünkben, lebonyolította a számításokat, s ezzel kimondta rá az áment. De, hogy az lehetne esetleg jobb, tökéletesebb, vagy éppen olcsóbb, erről már nem mondott véleményt sohasem. Annál inkább mondtak róla. Gyakran látták a telephez közel fekvő zenés vendéglátó- ipari egységben, amint éppen tökrészegen szakmai előadást tartott.

— Az egész vállalat úgy, ahogy van — monológizált magában —, egy nagy állatkert. Még az a szerencse — kiabálta bele a vendéglátóegységi zajába —, hogy vannak ilyen föállatok, mint ez a Para, akik legalább élni hagyják az embert.

— Nem tudtok bánni vele — vetette szememre élesen Para. — Nem, hogy magatokhoz húznátok, inkább eltaszítjátok magatoktól, arra kényszerűitek, hogy mizantróp legyen.

Szótlanul megvontam a váltam, tudomásul vettem, hogy Kemencéiből csak egy van, szakmai tekintetben pótolhatatlan, szinte utolérhetetlen. Ekkorra azonban Kemencei már tízórára járt be a munkahelyére. Ha feladattal bízták meg, lekicsinylőén végignézett a megbízón, aztán vette kabátját, kalapját, s elment a kocsmába.

Közben pedig folydogált az élet. A folydqgálás közben kaptunk egy beutalót a bolgár tengerpartra. A szakszervezeti bizottságban hosszasan tárgyaltuk a kísérőlevelet, amelyben arról volt szó, hogy a beutalót annak kell adni, aki legjobb eredményeket ért el a műszaki fejlesztésben, legtöbb újítást nyújtott be. s egyáltan érdemes arra, hogy az állam költségén töltsön két hetet a bolgár tengerparton.

— No, és kire gondoltok? — szegezte mellemnek a kérdést az étkezdében Para.

— Vgy véljük, leginkább Marton bácsi érdemes erre. Idáig százkét újítását fogadták el, az ü részlege dolgozik most is azon az új sajtolási eljáráson.

Para nagy szemeket meresztett rám.

— Rosszul választottatok. Marton bácsi ugyan mindenképpen megérdemelné. Hibát követnénk el azonban, ha ezt az alkalmat elszalajtanánk. Marton bácsi már régi ember, őt nem kell megnyerni...

A tengerparti üdülésre tehát Kemencei utazott el. Amikor barnára sülve visszaérkezett, meg akartuk ké.rrö tejtsni p.~ > kis útibeszámolót. Pittyegni kezdett, s annak a véleményének adott kifejezést, hogy hagyjuk öt békében, kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy magunkfajta barmokat okítson. Különben is az egész üdülésnek nevezett cirkusz egy humbug, s csupán csak arra jó, hogy szédítsék vele a gyengén kvalifikált embereket.

— Betelt a pohár — tajtékoz- tam Páránál. — Amit ez a Kemencei csinál, az már több a soknál...

— Majd én veszem kezembe az ügyét — jelentette ki teljes határozottsággal Para. — Nem is hiszitek még most, milyen óriási eredményeket fogok elérni vele.

Nem tudom, mit beszéltek, s valószínű sohasem fogom megtudni. Annyi azonban bizonyos, hogy Kemencei aznap este abban a bizonyos zenés vendéglátó- helyiségben imigyen szónokolt:

— Ez az egész bagázs már régen a múlté lesz, amikor az én nevemet még emlegeti az utókor. Mit tudnak ezek hozzám képest? Dehát tud az értelmes ember ezekkel együtt dolgozni?

Mondott még egyebeket is. Olyanokat, amelyekből valaki jóvoltából rendőrségi ügy lett. Para viszont azonnal elindította a maga mentőakcióját. Fünek- fának magyarázta, hogy Kemencei hibát követett el. de ez a hiba korántsem olyan mértékű, amilyennek látszik. Nagy hibát követnének el, ha most, mindjárt az első alkalommal... Szóval Kemencei megúszta a dolgot. Leckét azonban nem vett belőle, folytatta ott, ahol még abba sem hagyta:..

Marton bácsi műhelyében pedig új. nagysikerű, a külföld érdeklődésére is számottartó találmányt dolgoztak ki.

— Ebből kitüntetés lesz — dörzsölgette elégedetten a kezét Para. A felterjesztésnél azonban módfelett csodálkozott a javaslatunkon.

— Marton bácsi? Hát nem Kemencei végezte el a számításokat?

— De igen, ám az egészből ez csak az ellenőrzést jelentette.

A hír kiszivárgott, s Kemencei abhan a bizonyos vendéglátó- egységben annak a véleményének adott kifejezést, hogy Para és mindenki tehet vele egy szívességet. Az érmet azonban megkapta.

— Most majd meglátjátok, hogy teljesen a mi oldalunkra áll — lelkesedett Para. — Olyan embert faragtunk belőle ezzel a magas megbecsüléssel, hogy mindenki felnézhet rá...

Kétségtelen. Kemencei teljesen a mi oldalunkra állt át. A kitüntetést követően nem abban a távoli vendéglőben, hanem a vállalat oldalán elterülő kert- helyiségben itta tökrészegre magát, s a kitüntetéssel kapót, okiratot is ott tépte szét.

Mivel bőven volt esemény, fel sem figyeltünk arra, hogy Mar- tonbácsi, az öreg, tapasztalt és talpig becsületes szakember műhelyében visszaesett a termelés. Arra sem, hogy Marton bácsi egyre többet megfordult a kocsmákban, pedig azelőtt még csak italt sem nagyon kóstolt. Amikor ráiqt. i ern-, keményen megbíráltuk, s Para még vállalati fegyelmit is adott neki. Hibáit az egész kollektíva előtt olvasta a fejére.

Kemencei pedig már be sem járt a munkahelyére. Néha futólag láttuk a vendéglő és a lakása közötti úton. S ennél a pontnál elfogyott Para türelme is. Hosszú kilincselés után áthelyeztette egy testvérvállalathoz.

Amikor eljárását kifogásoltuk, intőén emelte fel sokat látott mutatóujját:

— Nem szabad az emberekkel elbánni. Kemencei egy kiváló szaktekintély, s nagy hibát követnénk el ellene, ha most, mert hibát követett el. elvágnánk előtte az érvényesülés útját. Teljesen eltávolítanánk ezzel magunktól...

UNGI ISTVÁN