Tolna Megyei Népújság, 1963. június (13. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-02 / 127. szám

1963. június 2. TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAG 1 ífosta az űrön át A rohanó, mo­dem élet fokozó­dó gyorsaságot kö­vetel a mai em­bertől. A közleke­désben a hangse­bességgel és azon felül száguldó re­pülőgépek nyo­mulnak az előtér­be. A hírközlés­ben a rádió és a televízió vált ural­kodó tényezővé, noha még vannak problémái. De ami a postát illeti — levél-, csomag- továbbítás és táv­beszélés — jelen­tős technikai fel­adatokat kell még megoldani a na­gyobb gyorsaság érdekében. Külö­nösen világrésZi­kapcsola tokban mutatkoznak a ne­hézségek, noha a repülőgéppel tör­ténő levéltovábbí­tás és gyorsáru- szolgálat hatalmas méretekben épült már ki. A technika leg­újabb lehetőségei szülték meg azt a gondolatot, nem lehetne-e fel­használni az űrt postai célokra is? Nos, amikor felmerül egy megoldandó probléma a techni­kában, már rendszerint adottak a megvalósítás lehetőségei is. Min­den, ami a fejlődés egy bizonyos időpontjában utópia, megvalósul­hat egy későbbi időpontban és rendszerint meg is valósul. Az űrtechnika tudósai már le­hetségesnek tartják egy „űrposta­hivatal” megépítését és kifizetődő működtetését. Ennek az atom­meghajtású szerkezetnek semati­kus rajzát Ronald Bedford űr­szakértő tette közzé. Az ide mel­lékelt ábra felső része a szerkezet legfontosabb része, az atom-gene­rátor. Nos, ez az „űr-postahivatal” táviratokat venne fel az űrben és továbbítana; telefonbeszélgetése­ket bonyolítana le; televízió-adá­sokat közvetítene. A bonyolult technikával létrehozott eme űr­intézmény 12 darab mesterséges hold rendszerében működne. A „Nap“ nevű íoí*v Napfény és a Nap melege bőven éri az északi vidékeket, a sark­vidéki nappal ugyanis hat hóna­pig tart. Csakhogy a Nap mele­gének 90 százalékát a világűrbe veri vissza a jég- és hótakaró. „Ha el lehetne távolítani a Jeges­tenger jégtakaróját — írja Budiko professzor —, annyira felemelked­ne ott a víz és a Sarkvidék leve­gőjének a hőmérséklete, hogy nem képződhetne többé új jégtakaró.” •— Számtalan elképzelés született már, hogy óriási villanyerőmű­vekkel, a Föld belsejének mele­gével, vagy a meleg tengeráramo­kat idevezetve, hogyan lehetne „felmelegíteni” a Sarkvidéket. Végrehajtható-e Budiko profesz- szor elgondolása? Felolvasztható-e a sarki jégmező? A több százezer köbkilométer, sok millió tonna jég úgy, hogy egyben a víz is el ne párologjon? A merész elgondolás választ ad minderre a kérdésre. Van egy vegyi anyag, amelynek igen sajátos tulajdonságúak a mo­lekulái: szerkezeti felépítésük folytán egyik végük hidrofil, má­sik hidrofób, egyik tehát húzza a molekulát a vízhez, másik ta­szítja a víztől. Ez az anyag vízzel töltött tartályban, a felszínen mo­lekuláris vastagságú réteget alkot, a molekulák „égnek állnak”, mint egy kerítés rúdjai. Ezek között nemcsak a napsugarak hatolnak át szabadon, hanem a levegő oxi­génjének a molekulái is — a tar­tály tehát tovább tud lélegzeni. A vízpára molekulái pedig nehe­zen szakadnak el a víz színéről, nehezen mehetnek át a légkörbe. Ezzel a hártyával már sok he­lyütt sikerült a vizet megőrizni vízszegény, erősen napsütötte te­rületeken. Technikailag ma már nem lehe­tetlen néhány száz négyzetkilomé­ter tengerfelszínt ellátni ilyen védőhártyával, s a víz, továbbá a környező levegő hőmérséklete a számítások szerint legalább öt fokkal emelkedik. Ez a hőmérsék­letemelkedés pedig megfelel an­nak, mintha a jégmezőket és jég­hegyeket néhány száz kilométer­rel délebbre hoznánk, hogy köny- nyebben olvadjon. És amilyen mértékben a Jeges-tenger meg­szabadul a jégpáncéltól, olyan mértékben lehet újabb szakaszo­kon megindítani a felmelegedést. A jeget néhány év alatt meg le­het semmisíteni, s hirtelen meg­változik a Sarkvidék klímája. Minthogy azonban a Sarkvidék igen nagy, főleg ellensúlyozó sze­repe van észak és dél között az időjárás alakulásában, a „Nap”- tervet — így nevezhetjük — óva­tosan kell kezelni és még nagy gonddal kell, minden kihatását mérlegelve, továbbvizsgálni. Szergej Vlagyimir Ez a 12 darab mesterséges hold körülbelül azonos pályán, s mint­egy 7500 mérföldnyire keringene a Föld körül. A már említett Ro­nald Bedford angol tudományos szakértő szerint az első „űr-posta­hivatal” 1968 táján kezdheti meg kísérleti működését. Más szakér­tők úgy vélik, hogy már két da­rab mesterséges bolygó egy bi­zonyos rendszerbe fogva alkal­mas arra, hogy az űrön át tele­fonösszeköttetést teremtsen Euró­pa és Ausztrália között, egészen rövid idő alatt. Nem kétséges, hogy az űr-telefon mérhetetlen anyagmegtakarítást jelentene. Óriási kábelmennyiségek szaba­dulnának fel — az időnyereségről nem is szólva. A merész tervezők kiszámítot­ták, hogy technikailag már le­hetséges az úgynevezett „rakéta­komp” megalkotása is. A „rakéta­kompok” segítségével megoldód­nék az űrön keresztül történő csomag- és postai küldeményszál­lítás problémája. E tervek meg­valósulása esetén Európából Ausztráliába ugyanannyi időn be­lül jutnának el a levelek és cso­magok, mint ahogyan ezek eljut­nak egy-egy mai nagyváros egyik kerületéből a másikba. A „raké­ta-kompok” egyben az űrállomá­sok szerelési munkafeltételeit is biztonságosan megteremtenék. A távolabbi tervek között sze­repel az utasok szállítása az űrön át. Az öt világrész különböző „űr-utasszállító központokról” űr­rakéták repítenék az utasokat. Ezek a személyszállító rakéták el­képesztően csekély idő alatt ten­nének meg óriási távolságokat. A San-Francisco és Moszkva közötti távolságot például egy óra körüli idő alatt. Ezeket a grandiózus terveket azonban csak jelentős anyagi esz­közök ráfordításával lehet meg­oldani. Magyarán szólva, sok pénz kell hozzá. Csupán az elő­zetes kísérletek 400 millió font­sterlingbe kerülnének. Ekkora ál­dozatot ma egyetlen állam sem képes egymaga vállalni. Mind­inkább felmerül a nemzetközi együttműködés szükségessége. Ezt különben nemcsak pénzügyi szempontok követelik meg, ha­nem jogiak is. Az, amit némelyik nyugati politikus még nem akar felismerni, vagy beismerni, sok nyugati tudós előtt már világos. Társadalmi berendezésére való tekintet nélkül össze kell fog­niuk az államoknak bizonyos nagy tervek megvalósítására. íme, a technikai fejlődés így lép fel politikai megoldások sür­getőjévé is. JVT. B. A Tolnai Fémipari és Sze­relő Ktsz azonnali belépésre felvesz lernexla hatos és bádogos ssak inunk fisokat Jelentkezés a szövetkezet te­lephelyén. (202) Az É. M. Komlói Állami Építőipari Vállalat 14—16 éves korig VIII. osztályt végzett fiatalokat az alábbi szakmában felvesz ipari tanulónak: ács, állványozó, kőfaragó, kőműves, műkészítő, melegfapad- lózó (műanyag) vasbeton-szerelő. Jelentkezni lehet: Szekszárd, III. sz. főépítésvezetőség. Je­lentkezéskor szükséges: születési anyakönyvi kivonat, iskolai bizonyítvány. (201) Los Angeles—Moszkva 1 óra Egy óra és öt perc alatt teszi majd meg a Los Angeles—Moszk­va utat az a tervek szerint 1990-ben már utasokat szállító hiperhanggyorsaságú rakétával a magasba röpített repülőgép, amely­nek tervét Laston Faneuf, a Bell Aircraft Corporation mérnöke készített el. Ahhoz, hogy egy órá­nál alig hosszabb idő alatt ezt az utat, amelyet most a leggyor- járatú lökhajtásos gép 14 óra 17 perces rekordidőben tett meg, óránként 24 000 kilométeres se­bességgel kell szállnia. A mérnök szerint a hiperhang­gyorsaságú gép tulajdonképpen két gépből áll majd. Kettejük összsúlya 375 tonna lesz, vagyis duplája a most legnagyobbnak számító bombázó gépnek. Az egyik gép a hordozó gép, amely­nek az a feladata, hogy kellő magasságban megadja a hátán levő síneken álló másik gépnek a kezdeti sebességet. Szerepe te­hát ugyanaz, mint az interkonti­nentális rakéták első fokozatá­nak. A gép huszonhét méter hosz- szúságú lesz. Csúcsában két piló­ta ül egy elektronikus számoló­gép mögött, amely megadja az indulás, repülés és leszállás ma­nővereihez szükséges adatokat. A gép „vakon” száll majd, mert a repülés okozta 1400 fokig is foko­zódó hőség elől a gép kvarcabla­kait vastag titánérclemezek ta­karják el, A gép törzsében harminc utas számára rendeznek be fekvőhe­lyül is felhasználható üléseket. Az indulásról fényjelzésekkel értesí­5 perc zatát. Megindul a rakétamotor és elindítja a hordozógép sínéiről az utasokat szállító gépet, amely most már a stratosférában igyek­szik Moszkva felé. Amíg a hor­dozó gép visszaindul Los Angeles felé, a másik gép gyorsasága óránként 27 750 kilométerre fo­kozódik. Bár a gép külső felülete izzásba kezd a súrlódás okozta hőségtől, az utasok mit sem érez­nek belőle, mert a beépített lég­kondicionáló gondoskodik a kel­lemes hőmérsékletről. Nyolcvan kilométer átlagos ma­gasságban száguld tovább a gép, s amikor a világűr közelébe ér, a külső felületek is lehűlnek s azután bár még egy órája sincse­nek a levegőben, közelednek a célhoz. A sűrűbb légrétegek, ame­lyekre leereszkednek, lefékezik a száguldást, s amikor a gyorsaság már 1000 kilométerre csökkent, a siklórepüléssel lefelé menő gép egyik segédmotorját bekapcsol­ják, hogy a leszállásnál szüksé­ges manőverezést elvégezhessék. A moszkvai repülőtér felé érkez­ve körözésbe kezd a gép, gyor­sasága most már óránkénti 370 kilométernek felel meg. További percek kellenek, amíg annyira le­lassul a haladása, hogy a kifutó­pályán roboghasson néhány kilo­métert. így képzeli el az utat a tervező mérnök. Első hallásra fantaszti­kusnak tűnik az elképzelés. De nem lehetetlen. A szakértők utal­nak arra, hogy húsz évvel az el­ső lökhajtásos kísérleti gép fel­szállása után most már az utas­tik majd őket. Közel két kilomé­teres kifutópályán való száguldás után emelkedik a 15 fokos szög­ben fel a földről. Nagy körökben száll mind magasabbra s azután nekivág a Csendes-óceán feletti űrbe. Egyre fokozódó gyorsaság­gal harminchatezer kilométer ma­gasságba jutnak, amikor bekap­csolják a gyújtás második foko­szállítást jórészt ilyen gépeken végzik. Az űrhajózás egyik leg­híresebb szakértője, Dr. Walter Dornberger szerint két-három év­tized múlva már csak rakéta­hajtotta gépek fogják a nemzet­közi utasforgalmat lebonyolítani. A hosszabb távokat. persze a vi­lágűrön keresztül. N. J. Hasznos ütltáirs a

Next

/
Oldalképek
Tartalom