Tolna Megyei Népújság, 1963. június (13. évfolyam, 126-151. szám)
1963-06-02 / 127. szám
I Fél öt után néhány perccel, 'amikor már minden lélegzetvételre szükség van a söntéshen, mert jönnék aZ emberek az építkezéstől és szépen döntik magukba a habos sört; Pintér ijedten "Veszi észré, hogy elfut valahol a 'vize a felső tartályból. Fülledt, nagy meleg ül a kocsmában, Pin- 'tér alig győzi törölgetni a homlokát, s az első pillanatban arra gondolj talán a szivattyú nyomja rosszul a vizet, de aztán maga alá néz, hát látja, hogy vékony patak folyik a kövezeten. — Na, vége! — mondja és megvakarja a fejét. — Nincs folyóvizem, elmegy valahová a fenébe, így én nem tudok poharat mosni maguknak. Az emberek szájában egyszerre megragad a nyál. Mi az ördög, ez a Pintér még utóbb szomjan engedi el őket innen a söröshordó mellől? Azt mondja egy alacsony, cigányképű: — Nofene! Adja, ahogy adja, nem számít az nekünk, csak sör legyen. Igaz-e, komák? A komák közül hárman helyeselnek, a negyedik azt mondja, hozzanak egy vödör vizet, abban is elmoshatja a poharakat, ha már annyira tartja a szabályt. — Folyóvíz a szabály — mondja erre Pintér, és megint vakarja á kopasz fejét. Akkor ketten kiválnak a csoportból. Egyik hosszú, hajlott hátú ember, a másik hadaró beszédű, élég kövér. — Hadd lássuk elvtársak, hol folyik el az a kutya víz?! Ami szabály, szabály, ne beszéljük rá őt, hogy bolondságot csináljon, még meg is büntethetik érte. — Nem azért — szól bele Pintér, de a hadaró nem engedi beszélni. — Jó, jó, tudom én, hogy nem azért, de megnézhetjük ezt a kutya tartályt, nem igaz? Eközben még három ember érkezik, hangosan köszönnek, aztán egy szempillantás alatt felmérik, hogy valami bonyodalom van a sör körül. Egyik meg is kérdi bizakodva: Egy idős bácsi felel morgósan: — Istennyilát! Azt mondják, nincs folyóvíz, nem lehet mosni. Az emberek törölgetik a homlokukat, odakint harminckét fok van árnyékban, sűrű, ragadós már a nyáluk, érzik a sörszagot, hát egyre szomjasabbak. Eközben ketten bent bábáskodnak a tartály mellett, fellépnek hozzá egy székre, tapogatják, s az egyik kimondja fölényesen: — Itt van e! Itt folyat! — Folyat? — kérdi Pintér csodálkozva, mintha most hallaná először, hogy baj van. — No, akkor vége — mondja mérgesen. — Jelenthetem, várhatok! Megette a fene az egészet! — Mért ette volna meg — kérdi a vizsgálgató ember. — Le kell csavarni róla a csövet, és megforrasztani, annyi az egész. — Annyi — dühösködik keserűn Pintér. — Hol az öreganyám kínjában forrasztassam én meg, nem világosítana föl az elvtárs? — Hát nincs itt egy forrasztópáka? — kérdi az ember. — Azám! — mondják többen. — Igaza van, hallja! Forrasztópáka kellene! Nem olyan nagy dolog az! A morgós öreg közelebb fura- kodik, egyszerre nagy a hangja. — Hallod-e Ferkó! Tudom én, hogy Dániel Janinak van! — megböki a fiatalabb karját. — Eredj Misi, fuss el hozzct, harmadik ház! — Meg benzinlámpa — mondja a rendelkező munkás. — Azt is jó lenne szerezni. — Van ennél gáz! — lelkendezik az öreg. — Azon megmelegedhet az a micsoda! — No, lássák! — húzza ki magát az ember és rászól a társára, — Gyere Pali, dobjuk szét ezt a marhaságot! Pintér csak áll, nézi hogyan segédkeznek az emberek. Húsz perc sem telik el, szabad a tartály, ki is viszik az utcára ott nézegetik. Lyukas hát! Rongyot kérnek, hogy szárazra törölhessék. Azt mondja az egyik. — Ejnye, azanyját,' cint, meg vizet nem mondtunk a komának! — Van annak annyi esze! — biztatja őket az öreg. Aztán előkerül Misi, hozza a nagy pákát, cint is, vizet is, és nevetgél. Be is kiált a kocsmába: — Türelem, rózsát terem! Az emberek nem türelmetlenkednek már odabent. Az előbb még méltatlankodott valaki, de egy vörösképű szépen megmagyarázta neki, hogy „igaza van Pintérnek, ami szabál, az szabál.” Aztán tréfálkozni kezdenek. Kívül, ahol forrasztják a tartály horganybetétjét, tátogatok állnak és jókat mondanak, mert az utcán asszonyok, lányok mennek a bolt felé, s onnan vissza. A forrasztás nem tart tovább öt percnél. — Vihetik! — mondja a mestere, amint elkészült, és másik öl perc múlva mossa már a poharakat, Pintér méri a sört, szépen sorjába. Amikor a forrasztok is eléje kerülnek, azt mondja: — Ezt maguknak, köszönettel — és leállít két pohár sört a bádogasztalra. Az emberek megfogják, lekoccantják a talpát, és isznak. Aztán, mintha összebeszélték volna, belenyúlnak a zsebükbe. — Adjon még egyet — mondja a főmester. — Az fejenként három hatvan, összesen hét húsz, ha jól tudom — és leteszi a pénzt a nedves bádogra. — No, nem! — mondja Pintér. — Ez a munkájukért... Az ember annyit mond csak erre kis büszkeséggel: — Magunknak csináltuk — és nagy kortyokban issza a sört. ORMOS GERO SÍK MIHÁLY: Belül oldódik szét... A kéményeken napfény csepcreg fény simogatja a házak haját és csicseregve alszanak a fák és alszanak a fán a levelek — Szobámban hűvös csendet sző a pók kék árnyak motoznak ágyam alatt fejem körül zümmög egy gondolat elmondani az el nem mondhatót — Ez a varázsos nyári délután azért állt össze szobámban talán hogy megszólaljak s ime hallgatok — Látom csodáit ám, hogy mit jelent nem érthetem meg mert a hangja csend s belül oldódik szét a nagy titok — GALLAI KÁROLY: Feloldatlan harag Az sem igazság, hogy képmutatók is csavarhatják a szót. Kik rontják a mi hitelünket. Kik? a talpnyalók. Mímelve hősi pátoszt, csak azt lesik, a buksza hogy dagad. Kiforríitnáni, más nem maradna az emberből, csak szavak. EZ az élet nem egyszerű dolog. A mindennapok gondja rengeteg. De mi oldjuk meg, bármilyen nehéz És megoldani szóval nem lehet. A t vívódónak adjatok segélyt, t a botorkáiónak mankót adjatok. Felnőni a nagy kor magasához, megérteni, nem könnyű dolog. Az aktáknál mi mindig több vagyunk. A tegnapi ember mára más lehet, feloldhatja az idő áradása, ahogy fagyot meleg lehelet. Szívbe nézni! a papír hazug, valóságot rejtő köpenyes. Aki hazug, szíveinkét sérti, Legliazugabb a rangos talpnyaló. Bennünket a tett formál emberekké s tettből lehet csak igaz a szó. SZERVEZÉS Egyetemes Filozófiatörténet Történt pedig, hogy ukászt kapót a művelődés csarnoka. A felettes okítási és tanítási intézA marxizmus szelleme megköveteli — mondotta Lenin —, hogy minden tételt történetileg vizsgáljunk. Ez a gondolat a tudományos világnézet tanulmányozására is érvényes, amely elképzelhetetlen az emberi történelem teljes szellemi gazdagságának — ezen belül a filozófia történetének — elsajátítása nélkül. A,z „Egyetemes Filozófiatörténet” szerzői e fontos igénynek kívántak eleget tenni a mű megírásával. Mi teszi jelentős kiadvánnyá e művet? Elsősorban hozzáértő kézzel összeállított szerkezete, amely egy kötetben át tudta fogni az egész Marx előtti és Marx utáni filozófia történetének legfontosabb- áramlatait. Az „Egyetemes Filozófiatörténet” segédkönyv, amely egyetemi hallgatók és a filozófia történetét önállóan tanulmányozni kívánók számára készült. A legnagyobb mérföldkő a filozófia történetében' a marxizmus filozófiájának kialakulása volt. Ez indokolja, hogy a kötetnek csaknem a fele a marxista—leninista filozófia történetét öleli fel. A korábbi tankönyvekből a Marx utáni filozófiáról meglehetősen elnagyolt, sommás képet kapott az olvasó. Nagy és régi adósságot törleszt a tankönyv akkor is, amikor a XIX. század végi, XX. század eleji marxista filozófia fejlődését és nyugat-európai elterjedését vázolja fel. Franz Mehrint és Paul Lafargue, valamint más marxisták jelentős munkásságáról reális méltatást találhat az olvasó. Ugyancsak jelentős Plehanov filozófiatörténeti helyének körvonalazása is. Nem kevésbé érdekesek a műnek azok a fejezetei, amelyek a világirodalom olyan jelentős alakjainak filozófiai gondolatait mutatják be, mint Tolsztoj és Dosztojevszkijt lásd az Orosz idealista filozófia a XIX. század második felében című fejezetet). Alaposak és részletesek a marxista filozófia lenini szakaszának kezdetéről, a dialektikus és történelmi materializmus lenini továbbfejlesztéséről szóló tanulmányok (XX—XXI. fejezet). Nagyon méltánylandó —és az oktatásban igen sokat segít majd —, hogy a szerzők az általános elvi fejtegetések mellett az egyes nagyobb és filozófiai szempontból nehéz Le- nin-művek (Materializmus és em- piriokriticizmus”, „Filozófiai füzetek”) lényegi, tartalmi ismertetésére is vállalkoztak. E fejezetek során tisztázódik az olvasók előtt Lenin igazi filozófiai hagyatéka. A szerzők feltárják a személyi kultusz időszakának káros következményeit a filozófiai kutatás terén, és bemutatják, hogy a személyi kultusz felszámolása után a nemzetközi munkásmozgalom milyen jelentős elméleti megállapításokkal gazdagította a marxista filozófiát., A tankönyv elemzi a XXII. kongresszus és az SZKP új programja legfontosabb tételeit is. A mai nyugat-európai és amerikai idealista filozófia ismertetése és bírálata során a szerzők érvényre juttatták azt az elvet, hogy a legelterjedtebb és legveszélyesebb eszmei ellenfelekre kell a fő tüzet irányítani. Ebből a helyes elvből adódott, hogy a neopoziti- vizmusnak és az egzisztencializmusnak az eddiginél részletesebb és mélyebb bírálatát kapjuk. Az „Egyetemes Filozófiatörténet” természetesen nem mentes a kisebb hibáktól. Ezek azonban eltörpülnek a mű szerkezeti, tartalmi és pedagógiai érdemei mögött, és a könyv minden bizonnyal jól szolgálja majd a világnézeti nevelés szükségleteit. (Kossuth Kiadó, 1963.) Rathmann János mény felszólítá az alantast: szervezzen záros határidőn belül olyan találkozót, amelyen a betű rovói randevúzzanak a hangok leírt jeleinek böngészőivel. Szóval író—olvasó találkozót. A művelődés csarnokának alantas vezetője komoly gondokba merült. Mert azt mondja: — Ha csak plakáton adom hírül ezt az egész históriát, falum- béli embertársaim felém sem néznek. Pedig szomjaznak a tudományra, a különböző emberek különféle gondolataira, mert a sajátjukat már unják egy kicsinyég. Egyelőre azonban úgy vannak vele, hogy szívesen veszik az olyan gondolatokat is amelyek a labdarúgó-pályákon nyernek megfogalmazást kerek és csípős kis mondatokban. S itt, mintha bolha, vagy más kellemetlen élősdi mart volna Vasmadár és Kövezzenek meg, vagy főzzenek bár forró olajban, szent meggyőződésként vallom, hogy képzőművészetünk bizonyos fajta irányzatainak az égvilágon semmi értelme. Most azonban nem ezekről az „alkotásokról” óhajtok beszélni, hanem azokról a megtévesztő „műremekekről", amelyekről az első pillanatban még azt hisszük, hogy ábrázolnak valamit, míg azután a tüzetes szemlélődés meggyőz arról, hogy szemfényvesztés áldozatai vagyunk. Egyik népszerű hetilapunk mutatta be őket nemrég. Itt van például az anya gyermekével, vörösrézből „szoborítva”. Az „anya” törzse fogkrémé s tubusra emlékeztet, krumpliszerű fejéből pedig hét—nyolc ápolatlan szőrszál mered a vakvilágba. Arca nincs, de minek is lenne... Embrionális küllemű csemetéjének feje félgömb, alteste kúp. Mindazonáltal az irigylésre méltó kritikus — aki magyarázatra maga sem vállalkozik ugyan, a dicséretnek viszont nincsen szűkében — ebben a micsodában a monumentalitásra törekvő hangvételt érzi. Jó füle lehet! A másik hogyishívjákon egy pálcikákból ösz- szerótt, tuskófejű, egészen véletlenül ember- szabású figura, széles terpeszállásban, egy tótágast álló őshüllőt döf- köd valamivel. Ez a „kifejező” Csellista, amelyen — mint a prókátor jelzi — a formák leegyszerűsödése is megfigyelhető. Hát, ami azt illeti, alaposan leegyszerűsödtek. a jebezeusát! „A művész termékeny fantáziájáról és törhetetlen alkotókészségéről tanúskodik” egy háromlábú, bütykös farkú vasmadár, melynek szeme és szája helyén szellő- zőnyílások nyújtanak lehetőséget a műélvezetben megfáradt szerencsétlennek a tájban való gyönyörködésre. Mert, ha a jelek nem csalnak, az acélmarabu már valamelyik védtelen közterünket ékíti... Hogy a kritikusnak is igaza legyen: a fantázia előtt le az összes kalapokkal, ami pedig a töretlensé- get illeti, fémről lévén szó, valóban nincs helye a vitának. A nagy görög bölcs örökbecsű szavait kisajátítva, csak ennyit jegyzünk meg halkan: „Hogy mik vannak...?” Jók voltak még: Michelangelo, Rodin, Fadrusz János. JÓBA TIBOR bele kövérkés, kemény húsába* talpra szökkent. Elrohant egészen a könyvespolcig. Ott, kevés mo- toszkálás után kezébe kapta a heti televízió műsort. Lefújta róla a port, s kíváncsian kezdte lapozgatni. Morgott magában. — Igen, 6 órakor kezdődik a híradó, az nem érdekel senkit. Na, talán ez. • S mint ahogy abban a könyvecskében írva volt, a BBTC és az MFTK meccs negyed órával később kezdődött volna Am a szervezés zsenije, a művelődés csarnokának alantas, de elég jól fizetett vezetője ilyesrnin nem akad fel. Tintát, tollat ragadott, s íráshoz fogott. Csinált két, külsőre igen impozáns plakátot. Az egyiken ez állt: — Elekor és ekkor a csarnokban irodalmi est. A másik ezt adta hírül: — Szívesen látjuk önt televízió-estünkön ... _ Eredményes tevékenysége felett elégedetten dörzsölte a kezét. Még cuppogott is saját zsenialitásán ... És eljött a nap. És eljöttek a látogatók. Képviseltette magát mindkét nem. Az is, amelyik a betűt szereti és az is, aki a labd$ rug'dalását. Hely azonban csak egy volt. A szervezés zsenije azonban ezen sem akadt fel. Fülébe vattát dugott, hogy ne kelljen hallgatni a meccskedvelők elégedetlen dör- mögésát, s az olyan vádakat amelyek holmi becsapásról regéltek. Meleghangú bevezetőjében megnyitotta a randevút. A. betűvetők olvastak, a hallgatók hallgattak. Aztán nézték a televízió képernyőjén, miként rúgta agyon a BBTC balhátvédje az MFTK jobbszélsőjét. Boldog elégedettség ült a művelődés csarnoka felett. A munkanaplóba pedig ilyen bejegyzés került: jó szervezés eredményeképpen kiválóan sikerült író— olvasó találkozót rendeztünk, amelyen számos falubeli vett részt,i, fT i »