Tolna Megyei Népújság, 1963. május (13. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-01 / 100. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG 1963. május 1. (Folytatás az 1. oldalról) Nem először ünnepelnek itt, a vasutas művelődési ház nagytermében és a többi helyiségeiben országra szóló munkasikereket a dombóvári vasutasok. Hogy hányadik élüzem-iinnep- ség ez a dombóvári vasúti üzemeknél, kevesen tudnák megmondani. Hagyományai vannak itt az elsőségnek, a jó munkának. De ez a mai ünnepség mégis más, mint a többi. Most nem arról van szó, hogy a dombóváriak a legjobbak közé küz- dötték fel magukat, hanem a dombóvári csomópont a legkiválóbbak közt is a legjobb. Először 1956-ban bizonyult méltónak a dombóvári vasutas- ság több ezres tábora, hogy elnyerje az élüzem-kitüntetés mellé a Minisztertanács és a Szakszervezetek Országos Tanácsa vándorzászlaját. Akkor az ellenforradalom miatt nem került erre sor. Négy évvel később azonban megszerezték a zászlót a dombóváriak. Az utóbbi hat—hét esztendőben mindig az esélyesek közt volt a dombóvári csomópont, most pedig — maga mögött hagyva versenytársait, a vele azonos kategóriájú vasúti üzemeket, a Budapest Keleti, Nyugati és Déli-pályaudvart, a miskolci, szolnoki és debreceni csomópontot — ismét élüzem lett. És ama hatvanöt üzem közé került, amelyek a Minisztertanács és a SZOT vörös vándorzászlaját is elnyerték. A párt kongresszusi verseny zászlaját elnyerni még ennél is nagyobb kitüntetés. Országosan mindösz- sze tizenkét kongresszusi versenyzászlót ítéltek oda ipari, mezőgazdasági, közlekedési üzemeknek, kereskedelmi vállalataiknak. A közlekedés egy kongresszusi versenyzászlót kapott, ez pedig a dombóváriaké. Kérdezem a fűtőházfőnököt, az állomás üzemgazdászát, a tolatásvezetőt és a vezető mérnököt, hogyan sikerült e magas kitüntetéseket elnyerni. Különbözőképpen felelnek, de a lényeg egy: „Jól dolgoztunk”. Mindenki megtette a kötelességét, jó munkát végzett, kü- lön-külön a maga helyén. És együttesein is. Mert lehet úgy is szorgalmasan, pontosan dolgozni, a rendeleteknek, szabályoknak megfelelően tevékenykedni, egyénileg, hogy az együttes munka nem eredményesebb az átlagnál. A dombóvári vasutasoknál elsősorban a jó együttműködés hozta a nagyszerű eredményeket. A példás összhang a fűtőház és az állomás között, az egyes szolgálati helyeken belül, a brigádok között. A dombóvári fűtőház mozdony-állománya, dolgozólétszáma évek óta nem nőtt. Mégis, most már hat—hét éve minden esztendőben egymillióval nő a százelegytonnakilométerben kifejezett teljesítmény. Kivéve az 1962-es esztendőt. Ekkor — a korábbi évhez viszonyítva — nem egymillió, hanem kétmillió-hétszázezer százelegytonna- kilométer volt a növekedés. A dombóvári állomáson és fűtőházban, ha túlsúlyról beszélnek, százezer tonnákban fejezik ki, akár eredményekről, akár vállalásról van szó. Túlsúllyal továbbítani a vonatokat, nem új dolog, régóta csinálják. Itt az évi inövekedés két—háromszázezer ltonna. De 1962-ben összesen kétmillió- négyszáznyolcvanezer tonna túlsúlyt továbbítottak a dombóvári vasutasok. Ez annyit jelent, hogy kétezemégyszáznyolcvan — egyenként ezer tonnás — vonatot takarítottak meg. Ha nincs túlsúlyos vonat-továbbítás, akkor naponta hét—nyolc vonattal többet kell indítani, ehhez mozdonyt, személyzetet, üzemanyagot, stb. biztosítani. Persze, itt is kettőn áll a siker: Az állomás dolgozóinak össze kell állítani a vonatokat időre, a vontatásnak pedig elvinni. De a dombóváriak nemcsak azt adják az országnak, amit a szabályok, előírások szerint adni kell, hanem többet. Jóval többet. Mert semmiféle szabály nem kényszeríti a mozdonyvezetőt, hogy a mozdonyára, útvonalára előírt terhelést túllépje. Mégis megteszi. A napokban történt a különben szokványos eset. Szekeres János forgalmi szolgálattevő délben hívta fel telefonon a fűtőházi mozdonyfelvigyázót. Aziránt érdeklődött, hogy milyen gépet kap a délután 17,58-kor induló, ferencvárosi pályaudvari rendeltetésű irányvonathoz. Amikor megtudta, hogy a 411— 154-es jön, Rátkai Lajos fiatal mozdonyvezetővel, megkérte a fűtőházi mozdonyfelvigyázót, hogy mondja meg Rátkainak, hívja fel őt telefonon, ha bejön. Szeretnék ugyanis ezt a vonatot felajánlási vonatként továbbítani. Három óra múlva csörgött a forgalmi szolgálattevő telefonja és telefonon keresztül percek alatt megtörtént a szocialista szerződéskötés: A forgalom vállalta az 1200 tonnás, túlsúlyos irányvonat ösz- szeállítását, a mozdonyszemélyzet pedig a továbbítását. A vonat a menetrend szerinti időnél egy órával korábban — .tehervonatok legfeljebb 60 perccel indulhatnak előbb — kiindult. A hivatalos előírások szerint formanyomtatványon kell igényelni a mozdonyt, az előírt időben kell, hogy jelentkezzék a mozdonyvezető. „Hivatalosan” — nem tartozik a forgalmi szolgálattevőre, hogy ki a mozdonyvezető. De ők már egy-két órával az indulás előtt tárgyalnak”, néha szabályszerűen alkusznak. Rendszerint a mozdonyvezető akar vállalkozni többre, de van úgy, hogy a forgalmista szeretne még egy-két vagont hozzácsatolni a szerelvényhez. Az eredmény: száz, kétszáz, vagy éppen négyszáz tonnával többet visz a vonat. Messze az élüzemszlnt fölött, teljesítették a tehervonatok átlagos terhelésének mutatóját. Sokat javult az utóbbi években a menetrendszerfiség is, mind a személy, mind a tehervona- toknál. A kocsikihasználás 0,4 tonnával volt magasabb az előírtnál, az egy szolgálati órára eső kilométer-teljesítmény az 1961. évi 2,8-ról 3,36-ra, tehát pontosan 20 százalékkal nőtt. Nincs olyan kezdeményezés, olyan új módszer, amihez — rövid időn belül — ne csatlakoznának a dombóváriak. Vagy éppen ők indítják el az újat. A nemrég bevezetett módszeres elegy rendezés nagymértékben javította a vonatok terhelését, a kocsik kihasználását, csökkentette a kocsifordulót. AZ egységes terhelésű vonatok indítása — naponta ma már ötöt indítanak így — hasonlóan hozzájárult az eredmények javításához. Természetes, hogy amikor jó egy évvel ezelőtt verseny indult a nyolcadik párt- kongresszus tiszteletére, a dombóvári vasúti csomópont kommunistáinak kezdeményezésére kibontakozott itt is a kongresz- szusi verseny. Az eredményről a számok, mutatók beszélnek. Ünnepelnek a dombóváriak. De beszélnek nemcsak az eredményekről, hanem a közelebbi és távoli jövő tennivalóiról is. Még jobban dolgozni, még többet tenni. Hogy a vörös vándorzászló jövőre is, meg azután is ittmaradjon. J. J. Figyelem... A hatezerhuszonhármas bejár a második vágányra... Hódosi István vonatmenesztő, térfelvigyázó — ma már, ki tudja hányadszor — intézkedik. Ő is részese a nagy eredményeknek, brigádjával főként a menetrendszerűség javításánál ért el sikereket. Az ünnepségen kapta meg több társával együtt a „Kiváló dolgozó” jelvényt. A kis távírász Ezek a gépek J nem adják a szokásos csipogó hangot, öreg vasúti távirdai gépek. Súlyos, fényes rézalkatrészekkel. Zörgő kerekekkel, billentyűkkel. Úgy zörögnek, mint a szövőgépek. Ütemesen kopogják, rajzolják a ti és tá jeleket. A szalag pedig végtelen. Nem is tudják a dombóvári távirá- szok megmondani, hogy mennyi szalag fogy el. Ha mennyiségét kérdjük, hasonlítani sem lehet a példát, amivel magyarázzák. Havonta egy elektromos targonca szalag fogy el. Egy targoncára négyöt mázsa papírszalag fér fel, egy tekercs 25—28 deka, egy tekercs háromszáz— háromszáznyolcvan méter. elvesz a nagy asztal, a zöldséghalom mögött. Sápadt, fehér arca világít a gőzfelhőből. — Te, lány, miért nem mész el máshova dolgozni? Nehéz ez neked! — figyelmeztetik, most talán már ezredszer a lányt. A válasz most is az, mint volt mindig. — Dolgozni kell. Élni kell. S ekkor, valakinek eszébe jutott, Mária barátnője szólt közbe: — A múltkor azt mondta a főnök elvtárs, aki tanul, előbbre mehet, aki tanul, az még, még távirász is lehet. — És ez komoly, így mondta? — Igen, így, hogyha tanulnánk, még távirászok is lehetnénk... Én is, te is. És tessék tovább számolni, ebből mennyi jut egy műszakra, tizenkét órára. Mennyi jut Moj- zes Máriára? Ki tudja? Hisz ö is eltölti itt a zakatoló távírógépek között a havi kétszázhúsz—kétszázharminc órát... És két éve dolgozik már itt, a dombóvári állomás távírdájában... Két évvel ezelőtt még... * Zsúfolt és gázfelhőben úszik a fűtőházi üzemi konyha. Ebédet főznek. Több száz embernek készül itt az ízletes ebéd. Az egyik asztalnál, vékonyka lány. Zöldséget készít elő. Törékeny termete szinte — Tanulni? — és gondolatai már képzeletszülte távirász- ként ismerték fel saját magát... — megpróbálom... — halkan, csak olyan hangosan mondta ezt az egy szót, melyet ha akarta, meghallhatta a mellette álló, de aki tőle már egy lépés távolságra állt, az semmit nem hallott... És másnap kezdődött a munka. Kemény, éjszakába nyúló tanulásokkal töltött második műszak. Első műszak a konyhán, második az oktató-teremben, majd folytatás otthon. Gyakorlás, gyakorlás. Éjjel, nappal. Amikor a zöldséget tisztította, a kés szinte a morse-jeleket kopogta a zöldségen... ti... ti... tá.~ Zörög az oktatószobában a gép. Ott ül mellette Mojzes Mária. Szűcs elvtárs, ai oktató tiszt, nézi a Vékony ujjak táncolását a billentyűn, figyelmes-gondosán olvassa az átültetett szöveget... — Jó, egész jó. Na, még csak gyakorolja, aztán meglátjuk. Csak az érti, mekkora örömet okoztak ezek a szavak Máriának, aki maga is megpróbált már saját erőből valamivel több érővé válni, tanulni. Mária boldog volt. S amikor értesítették, hogy próbaidőre, egy hónapra, segédtávirásznak beosztják az állomási nagy forgalmi irodába, nem félt, biztos volt magában, tudásában. S még az egy hónap sem telt le, már önállóan adott szolgálatot. S két év sem múlott el, máris elmondhatja, hogy kiváló távirászt nevelt Magyar Rózsiból, Lukács Mártából és Szigeti Jenőből. ... És zörög az öt öreg távírógép az irodában. Vonatszámok, fontos utasítások jelei száguldanak a vezetéken, és Pesten, Pécsett, Kanizsán, Bátaszéken veszik, adják az utasítást. és itt Dombóváron a gépek mellett kiváló távirász ül, magabiztosan.
