Tolna Megyei Népújság, 1963. május (13. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-05 / 103. szám
Á lányt an már nincs érd... Tlyenkor májusban minden * ember boldog! Mintha ezer ördög bújna beléd, s nem hagyna nyugodni. Örökké jó kedved van, szeretsz nevetni, néha még ok nélkül is, — mert olyan jó nevetni. Szeretnél rohanni, rohanni az ismeretlenbe, a végtelenbe, hogy aztán fáradtan, a rohanástól kipirult arccal, ziháló mellel és felborzolt hajjal roskadj a földre, és aztán nevess, nevess önfeledten. Mert ilyenkor májusban mindenki és minden nevet! Nevet az égbolt, és nevet a virágba- szökő természet, s amikor reggel a munkádhoz sietsz, nevetve dudál rád az autóbusz, mintha 5 is részt kívánna venni örömödben. Ilyen a május! És mégis, engedjétek meg, hogy elmondjam, nekem nem ezt jelenti. Én nem tudok nevetni ilyenkor. Nekem fáj a május, talán soha be nem hegedő sebeket szakít újra fel. Nekem örök búcsút jelent a május! Búcsúztam a testvértől, a kismamától, akit úgy szerettem, mint még senki mást, s aki úgy szeretett, ahogy csak testvér szerethet. Tőle búcsúzom, aki anyám mellett második anyám volt, akinek kezére támaszkodva tettem meg első lépteimet, akinek meleg, barna tekintete féltőn figyelte minden mozdulatom, s akinek barna, dús hajába oly jó volt beletemetkezni, amikor az álom elhódította fáradt kis gyermekfejem Kató! Drága kicsi Kató! Tőled búcsúztam sok-sok évvel ezelőtt egy bolondos, virágos, és mindig fájó tavaszon! Kimondhatatlan érzés szorítja össze a Szivemet, a rámszakadó emlékek alatt meggörnyedek. Ne haragudjatok rám! Emlékezem! 1945. tavasza! Vége a háborúnak. Milliók jajszava és könnye csitul. Tavaszodik! És mi élünk! Hát lehet ez, hát igaz? Vége a szenvedésnek, a gyötrelmek végnélküli kálváriájának? Mi adoU erőt, hogy megérjük ezt a percet? Mi öntött lelket, az agyongyötört, emberi mivoltukban meggyalázott páriákba, hogy kibírták eddig? Az arcokon, a sápadt, beesett arcokon még a bizonytalan remegés, a félelem véste mély árkok, de a meggyötört fényű szemekbe belopta már magát a remény és egyre fényesebbé, egyre bátrabbá teszi a tekintetet. A ztán csattogott, zúgott, da- ■^•lolt a vonat kereke! Egvie távolodott a szenvedés utolsó állomása, eltakarta a lehulló köd és az örömmámor könnyes fátyo- la. Leborultunk a marhavagon piszkos padlójára és zokogtunk! A pergő könnyek patakká, folyammá, tengerré dagadtak és elmosták a tengernyi kínt, a "en- gemyi bánatot és kibontották, tavaszba csalták a lelket! Mi, gyerekek, Anyánk kezébe kapaszkodtunk és éreztük — gyerekfejjel is megértettük, hogy valami kimondhatatlanul, nagyon nagy dolog történt. Szabadok vagyunk, és megyünk haza! Hasa! Milyen édes volt kimondani: haza! Megjelent a kicsi ház képe, hátul a veteményeskert, ahová ha nem vigyáztunk, mindig beszöktek a kiscsirkék és kiszedegették az elvetett magokat. A veranda, előtte a virágoskerttel, a birsalmafa, és a padlás, gyermekkorunk rejtelmes, romantikus, nagyszerű játszóhelye. Aztán megjelenik az édesapa képe, akinél jobbat, szebbet, erősebbet soha nem tudtam elképzelni, s aki biztosan otthon vár már bennünket a sarkon — ott, ahol be kell fordulni, a malom előtt —,• mint régen, és akinek a nyakába ugrani és bajuszába csimpaszkodni oly jói olyan kedves játék. Haza! Haza! Ezt dübörögték a vonat kerekei. Ezt dobogta minden szív: haza, haza! És ebbe a mámoros hangulatba robbant bele az utolsó, talán mindennél kegyetlenebb megpróbáltatás: a tífusz! Tífusz! A szó végigremegett az egész szerelvényen, elborította a ragyogó arcokat, belopta magát az emberek szívébe és keserű rettegéssel töltött el mindent! A láger, a pokolnak ez a cinikus, modern változata mégegyszer kinyúlt utánunk, mintha sajnálná, hogy nem nyelt el mindenkit, mintha még mindig nem lett volna elég a gázkamrák terhe! A tífusz nagyszerű tanítvány volt! Úgy nyelte az embereket, mint a gázkamrák telhetetlen gyomra! Még, még, még! Nézd azt az anyát?! Látod? Néhány órája még karjában tartotta szöszkehajú kislányát! Nevetett, játszott, boldog volt a gyermek. S most kékülő szájjal, feketére vált arccal vízért könyörög! De már nem kell neki, nem issza meg! Már sohasem iszik, már sohasem nevet többet! Csendes. A sápadt arcocskát a halál gondos keze megszépíti. Mosolyog, mintha aludna. És az anya? Nézd! Nem hiszi, nem érti, hogy nincs többé gyermeke! Örjöngvc- ébresztgeti, babusgatja, de hiába. Aztán énekelni kezd, fájdalmas, békés altatódalt. Mosolyog. Igen, már tudod: megőrült! De nézd azt a gyermeket, aki halott anyjára borul és kétségbeesett jajszava az eget ostromolja! Neki kad ezentúl tejet, ki takarja he mikor alszik, ki őrködik betegágya mellett, ha láz gyötri, ki mondja neki, hogy édes fiam, édes gyermekem? Senki! Senki, soha! Innen már csak lázálomként él bennem minden! Sűrű ködl'űg- gönyön keresztül villannak fel előttem a képek. Robog a vonat, egy szemüveges, fehérköpenyes férfi hajol fölém és valahonnan messziről jön felém a harg: „talán a fiú kibírja, de a lányban már nincs erő”. Nem értem! Nem értek semmit, csak fáj a fejem, nagyon, és szomjas vagyok. „Vizet, vizet” — nyöszörgőm és minden hang olyan távolról, olyan messziről hangzik felém. Aztán sötétség! Majd egy néni hajol fölém, a nevemet mondja, és sír! KI lehet? Nem tudom! Mellettem megmozdul valaki, gyöírelmes percek, amíg arra fordítom a fejem és ezt a valakit megismerem. „Hát te vagy itt? Katikám! Drága kicsi nővérkém! Miért nem szólsz? Hol vagyunk? Biztosan jó helyen, mert te is itt vagy!” Ű, mint mindig, mint régen, fejemre teszi a kezét és megsimogat. Mosolyog. Talán utoljára?! És most már nem fáj a fejem, csak inni szeretnék, cserepes a szám, szinte fáj! És az a néni megint fölém hajol?! De hiszen én láttam őt már valahol! Régen, nagyon régen. „Anya! Édes jó anyám” — szeretném mondani — de nem tudok mást mondani, csak annyit: vizet, vizet! S aztán újra sötétség. Ijesztő, dübörgő hangra eszmélek. Kinyitom a szemem, aztán hirtelen becsukom. Vakít a napfény. Egy kocsin fekszem, stráí- kocsin, nagyon zörög, fáj' Mellettem fehér lepedőbe becsavart emberek fekszenek. Valaki azt mondja halkan: „Budapest”. Újra kinyitom a szemem, a hang irányába figyelek. Ö szólt! Együtt vagyunk! „Testvérke” suttogom! „Itthon vagyunk” — mondja. „Itthon? Itthon! Persze, tudom már, mi most itthon vagyunk! Magyarországon! De miért fekszünk ezen a kocsin? Kicsi testvérke, menjünk haza, Otthon már vár apa! Ugye, vár?” ö rábólint, én mosolygok és magam elé suttogom párszor: „Apa, .édes jó apám”. — Aztán megállunk egy nagy udvaron. Fehér köpenyes emberek jönnek, levesznek a kocsiról, fürdeni visznek. Fürdés után találkozunk. Mellettem fekszik, fehér hordágyon, hosszú, barna haja beárnyékolja fehér arcát. Gyenge, fehér kezével — melyen a halványkék erek átütnek — még egyszer megfogja a kezem, végigsimogat meleg, barna tekintetével, s aztán elviszik máshová. Nem láttam többé! így maradt meg az emlékezetemben. A többi már úgy mondták el nekem. Másnap reggel magához hí1 * vatta az orvost és azt kérdezte: „Ugye, doktor úr én már nem látom meg többé az édesapámat?” Aztán a fal felé fordult és elaludt! Hosszú, nyugalmas álom, és soha, soha nincs felébredés. Tavasz volt! összefutnak szerbem előtt a sorok, , összekuszá- lodnak a gondolatok és valahol messziről — talán a lelkemből — fájdalmas muzsika szól; A búcsú hangja, az elválás melódiája. Búcsú attól, akit szerettünk, aki a mienk volt, s aki oly fiatalon itthagyott bennünket! Most újra tavaszodik! És ha azt kérdeznék, hogy én miért nem nevetek ilyenkor, mikor mindenki és minden nevet, akkor azt mondanám, hogy: ezért! És bocsássátok meg, ha tavasz- szal néha nem tudok nevetni. Én ilyenkor búcsúzom, emlékezem. SZALAl TIBOR VIKTOR KOZIRJEV: Fehér köd-ingben... Fehér köd-ingben jött a reggel, a parton puhán lépkedett... Anyácskám, ma álmomban láttam ifjan csillogó kék szemed. Sziromesőként hullt az álom szememre — fogtad kezemet, tanítottál járni és élni s vigyáztad minden léptemet. S milyen tüzesen szállt az ének! Csupa vidámság — szárnya volt, s repültek napok, hetek, évek s szívünkre csöndben ráhajolt az évek ága és makacs emlék lett a gyerekkor — visszajár, hisz nem régen volt, ugye, mama? Nem régen... sok-sok éve már! Mily messze vagy te, nagyon messze. S én milyen nagyon szeretlek! — Szívemben búg mindig a hangod: te csak a küzdést keressed ... Anyácskám, ma álmomban láttam ifjan csillogó kék szemed, — s mint te: tudom már úgy szeretni ezt az egyetlen életet! Ford.: Pályi László SÍK MIHÁLY: Vasárnap Eső koppan az ablak üvegére; álmos szárnycsapásokkal a falusi délután nyugalma surran át felettünk, mint magányos madár a magasban, nyomtalanul; apám szundít, a rádió szól; ritka, tüneményes húrokon zeng a békés, boldog pillanat, odakint zörgő sínpályákon tiszta, fényes szelek száguldanak a szürke ég alatt. Ahogy az eperfák zöldfürtös feje biccent egyet ott kint a szél akaratának; itt, bent a lélek lombja is meghajlik a világ törvényei előtt és megtermi a hökkent ámuldozás csodájára a szárbaszökkent idők édes gyümölcsét, a harmóniát. DARÁZS ENDRE; Mosoly Szelíd május, szép fiatalasszony, Büszkén hordod nagy lomb-kontyodat S szebb vagy, mint mikor almavirágok Fátyla fedte nyúlánk arcodat S idegesen, félénken nevettél, De most arcod kecpk és komoly. De halmain minduntalan csillan A bujdokló, örömtelt mosoly. Áldott terhed érik már méhedben És kitárod két izmos kezed, Hogy lábadnál vihar meg ne tépje A simuló szerelmeseket, Mert minden nő hasonlatos hozzád, Ők is várnak majd apró fiat, Aki. előtt szégyen nélkül földre- Térdelnek a harcos férfiak. ■mmmiiiiHi' 'iiiniimniiiiiin ■umimimiiimi.. •inimimmjiiiii' iiiiiiimihiiii» »kuiiiiiiiiiisu- •ntmiiiiitiniif viummMMniii' .iimniunmiHn inmiiimiMimi-. «miHiM !WW1!!!!<li|!l- i!tlillllllil!!!ll!|i «tlHIIHllllllllllllTöbb mint harminc eszten- deje, hogy a film megjelent a magyar iskolákban. Azóta a filmművészet képviselője, a konzervatizmusáról híres Francia Akadémia „halhatatlanjai” között is helyet kapott. Nálunk viszont nem túlságosan sokat változott a helyzet. Az iskolai vetítéseken hasonló jellegű okatófilmeket pergetnek, mint 30 évvel ezelőtt. Néhány, a korszerű pedagógiával együtthaladni akaró tanár történelmi, irodalmi, oktatás vagy egyszerűen nevelési céljai érdekében filmekre hivatkozik óráin, mondandóját filmek idézésével illusztrálja. Az ország három-négy középiskolájában filmszakkörrel bővítették a szakkörök számát, s a kötelező pedagógus-továbbképzések napjain rendszerint moziba viszik a gyerekeket. Moziba, már ahol délelőtt is hajlandók filmet adni, méghozzá olyan filmet, amely ajánlatos a fiatalok erkölcsi, etikai és esztétikai nevelésére is. Korunkban nincs még egy olyan tömeghatású művészeti ág, különösen a fiatalok számára, mint a film és a televízió. Ennek ellenére a film és a televízió értésére, történetére, esztétikai törvényeire az iskola nem tanít, sőt a filmben rejlő hallatlanul nagy nevelésieszköz-tárat is csak igen szűk korlátok között használja. Ennek pedig nem lehetne az akadálya a tiilzsúfolt tanterv, hiszen Film az iskolában éppen a gyorsabb, alaposabb megértést segítené elő a film az oktatásban. A közelmúltban könyvsorozat indult a film és az iskola kapcsolatáról, amelyben a külföldi tapasztalatok leírását, a magyar ifjúsági filmek hatásvizsgálatát, a fiatalok mozibajárásának gyakoriságát és indítékait, az ifjúsági filmek dramaturgiáját és a filmesztétika: alaptörvényeit dolgozták fel a szerzők. Fontos tanulmány jelent meg a Film és Ifjúságban az „Iskolán kívüli filmrendszer”-ről. Az isko- lánkivüliség itt annyit jelent, hogy nem a hivatalos óraterv részeként kíván foglalkozni a filmoktatással. A tanulmány szerint a következő korosztályi csoportosításban kellene a filmmel foglalkozni. Az első csoportot az 5— 6 éves korúak alkotnák, ahol már egv műsorba fűzve 60—70 percig is tudnak filmet nézni a gyerekek, ha egv-egy darab időtartama nem hosszabb 10—15 percnél. Kis mesefilmek, rajzfilmek szerepelhetnek a?, ilyen programban. A következő korosztály a 7—8 éveseké. Az ő műfajuk mindenekelőtt a mesefilm. A két év alatt nyolc film vetítését javasolja a tanulmány szerzője. A harmadik csoport a 9—10 éveseké. Ebben a korban a gyerekek nagyon érdeklődnek a történelem eseményei iránt, szeretik a kalandos, romantikus históriákat. A javaslat szerint a két év alatt tíz ilyen filmből kellene összeválogatni számukra a kötelező műsort. A negyedik korosztály, a 11 —12 éveseké lenne, amikor a fő feladat, a. gyerekek eszménykép-keresését elősegíteni. A két évben 6—6 karriert, kalandot, a gyermekközösség kialakítását ábrázoló filmet ajánl a tervezet. Az ötödik korosztály, a 13—14 évesek számára az évi nyolc-nyolc film már az irodalomhoz, az erkölcsi kérdésekhez csatlakozna, köztük olyan filmek is, amelyek már a filmtörténeti ismeretek megalapozását is célozzák. A középiskolás korosztály számára évi tíz-tíz filmet javasol a tervezet elsősorban erkölcsi és filmesztétikai kérdések megbeszélésének alapjául. Az utolsó évben már az élő filmművészet kor- és stílusproblémáiról lehetne szó. Mindez természetesen csak tervezet, amelynek most folyik a vitája, de jó vezérfonal lehet azok számára, akik szeretnék, ha a film otthonra lelne az iskolákm auiiu-. iniiiiiiiiiiiiiiiiiiban. Ehhez természetesen filmek kellenek. A megfelelő címlisták összeállításával és a pedagógusokhoz való eljuttatásával most foglalkozik az Ifjúsági Filmbizottság. A megyei mozivállalatok pedig szívesen állnak az iskolák rendelkezésére, különösen akkor, ha egy évre előre tervet készítenek, mit szeretnének bemutatni és mikor. l\/f indez a filmmel való nevelés egyik útja. Nem kevésbé fontos a másik: a film a rendes iskolai tantervben. Az új középiskolai reform a magyar irodalom és rajzórákon biztosít némi helyet a filmoktatás számára. A lehetőségek azonban jóval nagyobbak. Alig van olyan tantárgy, ahol ne lehetne a filmet jól felhasználni, s így ne lehetne még sokoldalúbban a filmre tanítani. A nagy kérdés természetesen az, ki tanítsa az iskolában a filmet. A jövő pedagógusai a magyar főiskolákon már — önkéntesen, nem kötelezően — külön kollégiumokon tanulmányozhatják a filmesztétikát, filmtörténelmet, de ők sincsenek még sokan és eltelik néhány esztendő, míg az itt végzett diákok kikerülnek az iskolákba. Addig is, s majd a jövőben is a film iránt érdeklődő tanárokat kell mozgósítani, ellátni könyvekkel, tájékoztatással. Bernáth László.
