Tolna Megyei Népújság, 1963. május (13. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-19 / 115. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG J« O DALMI MEL Csalódott szeretői 7Vyüzsgött a part, meddig a ^ ' szem ellátott. Tarka labdák szálltak az ég felé, gyerekek sikongtak a csúzdákon, s a végtelen tenger hozzáillő szorgalommal ostromolta hablovasaival a szárazföldet. A fövenyen fürdőruhás üdülők várták olajos testtel a hőgutát, amire ezen a forró napon komoly reményük lehetett. A Floridai sellőhöz címzett vendéglő teraszán mindössze ketten üldögéltek. Két kopaszodó, talpig úr. zakóban, nyakkendővel. Előttük gines pohár, ki tudja, hányadik már, talán a vendéglős nyilvántartja, vendé, gei a fizetésnél aligha fognak emlékezni, a memóriát nem javítja az ital. Ülnek és nézik a fürdőzőket. Az egyik úr szertartásosan kiköp. — Élősdiek. — Naplopók — mondja a másik és erre isznak egyet, mert megvan az egyetértés. — Lehet ezekre számítani? — szól az egyik. — Hát lehet? — kérdi vissza a másik és akkorát sóhajt, hogy leheletétől megtántorodik a pohár. — Nem hittem volna róla..: — így az egyik, s a másik bólint rá. — Nagy csalódás nekem is. Tapsolnak, a vendéglős hozza a két gint. viszi a két üres poharat, az összesen négy, mormolja és kint, a konyhán hatot jegyez fel. Számolni tudni kell. s az uralr nem kicsinyesek. — Pedig hogy hitegetett... — És édesgetett... — Bátorított... — És a szíve olyan volt... Nem tudja befejezni, a másik próbálkozik meg vele: — ...mint egy nyitott könyv. Vagy üzlet. Mit tudom én, igyunk. isznak. A gin eltűnik a gyomrokban, neki nincs véleménye. Újat hozatnak, két pohár jön, kettő megy, az annyi, mint hat. Lehetne már nyolc is, de nem kell sietni, a vendéglősnek is van lelldismerete. — Pedig mennyit kérleltem — folytatja az egyik és bánatosan réz' az abroszon mászkáló legyet. — És először meg is tette, amit kértél. — Ki érti ezt? — Bizony, bizony, ki? Együtt nézik a legyet. Együtt kapnak utána, két pohár csörömpöl a kőkockákon, egy légy száll az ernyőrúdra, nyolcat ír a korcsmános. A kövérebbik felemeli a lábhoz tett aktatáskát. — Tudod, mi van ebben? — kérdi. Társa révetegen ingatja a fejét. — Géppisztolyok? GALL AJ KÁROLY: Összhang Halkabban a lépted... fel ne riaszd, alszik a város. A hengermű kék fénye álmokra vigyáz. A kémény merengve pipál. A víz tükrében megnézi magát, mereng egy keveset. Tíz év ízét érzi az éjben. Már nem is az emberi kéz, futó napok, egyengették a homokot, gyors perc hordta a téglát. Mosolyog. Micsoda hatalmas dolog fészket rakni a pusztán, kinéz a házak feje felett.' Mégis tudja: a kezek ott pihennek a paplan aiatt. Égi és földi csillag összenevet azok a kezek... Micsoda piMefiés! Amint az agy előre formáz, félig1 szenderegve csak, az alvó kézben benne már a szorgos mozdulat! — Levelek. Az ő levelei. Mind. egytől egyig. — Visszaküldőd? — Elrakom emlékbe. — Minek? — Nehogy elfelejtsem, hogyan szólított, mit írt. — Persze, jó az, ha megmarad. — Szép emléknek. Istenem, mennyi bíztatás, mennyi bátorítás. Mikor utoljára találkoztunk, megszorította a kezemet, erősen a szemembe nézett, s egy könnycseppet morzsolt szét. — Ez... ez még akkor volt? — Akkor. Még hitegetett. Aztán... szakítottunk. Kijelentette, hogy nem adja ide azt a pénzt. Kértem, könyörögtem, tudod. Nem adta ide. Legalább a gyerekeinkre gondoljon. írtam, de kitérő' választ adott. Megfenyegettem, hogy hírbehozom. Kacagott. Na, mondtam, betetetlek az újságba, megállj, hogy megszegted az ígéretedet. És met. mutattam az írásokat az újságíróknak, azok meg elolvasták és betették az újságba. Még akkor sem tért jobb belátásra. Pedig tudom, hogy a szíve mélyén még mindig... néha . nem is titkolja... azért nem értem, miért nem fizeti az eltartást... 7 avaros szemmel nézett a tenger távolába. — Istenem, hazám, drága gyáram... És sírva borult az asztalra. A másik rábámult, aztán már együtt zokogtak. — Megcsalt az elnök — rázkódott meg az egyik. — Hát már sohasem mehetünk Havannába? — kontrázott a másik. — Ezért gyakorolgatjuk a partraszállást? Ezért? A légy zavartan repült egyik fejről a másikra. A vendéglős kinézett és felírt még húsz konyakot. Merthogy nem szokott újságot olvasni. Marthy Barna KONCZ ISTVÁN: Epigramma-variációk Szemeden a hályog örök, . de úgy teszel, mint aki lát, s bogozó ujjaid között csusszan csomóra a világ. Szemellenzős vagy, s félsz bevallani: magaddal menni ölre. Azt hiszed: öngyilkos, aki belenéz a tükörbe. } > pálos Rozit a: Szavak suhannak Ha mák-kék este újra megtalál, harang szól, mintha mesében szólna: kilép a nárciszból egy kis halál, hogy a bánatot Iekaszaboija, Szavak suhannak át a szirmokon, kezében mindnek aranyalma van. Nyomukba csend, fénylő angyal-rokon s egy platán lelke szökik hangtalan. Hová mehetnek, hová? Istenem, miért nem szállhatok én is, én Is? Mit ér a perc, ha nem végtelen s nem adja kölcsön szárnyait £lisz? <!/ Akárhogy is igyekszem, nem tudom kikergetni gondolataim közül az irónia'. Minduntalan Boccacio egyik novellája jut eszembe. Az, amelyik arról szól, hogy egy hívő izraelita, miután a Vatikánban járt, minden kapacitálás nélkül áttért a katolikus vallásra, mondván: neki megéri, mert nagyon erős lehet az az egyház, amelyiket annyian igyekeznek tönkretenni, ahányan a Vatikánban serénykednek, s mégsem sikerül nekik... Hogy miért éppen ez jut eszembe lépten-nyomon? Mert valahogy így vagyunk a dolgokkal magunk is. Pintér István kollégám a közelmúltban teregette ki a szélcsatornás pőrék körüli szélhámosságot és csalást, s alighogy ennek a hullámai elültek, már mást hallottam. Felépítettek egy állami gazdaságunkban 700 ezer forintért egy 100 férőhelyes istállót, s az átvételnél derült ki, hogy jobb- lett volna, ha nem csinálnak semmit. A műszaki átvételi bizottság ugyanis körülbelül ezt írta az okmányokra: az új létesítménybe belépni életveszélyes! Ha csak ez az egy ilyen dolog fordult volna elő, hát egye kutya. Erráre humánum est — tartja a latin. Csakhát annyit tévedni, mint amennyit az istállók körül tévedtek, rekordnak számít, mert ebből a fajtából — a fáma szerint — kilencvenet kanyarintottak. Nos, ezért jut nekem eszembe akarva, akaratlan Boccacio novellájának vallást változtató hőse. Határozottan állítom ugyanis: ha netalán ellenezném azt, amit társadalmunk csinál, vagyis a szocializmus építését, nem kellene más érv csak ez, s menten a szocializmust építők táborába állnék, mert sok mindent kibír... Tegyük azonban félre az iróniát, a tréfát, ne élcclődjünk komoly történéseken. Nagyobb figyelmet érdemelnek annál, semhogy elüssük Őket adomával, egy élesre hegyezett poénnal. Mert kell az új lakóépület, kellenek az új gazdasági létesítmények. Építésüket sürgetően írja elő az a fejlődési folyamat, amelynek mindany- nyian szemtanúi lehetünk. Ez tehát indokolta annak az új tervnek is az elkészítését, aminek alapján ezeket az istállókat építették. Idáig rendben is lenne a dolog, csakhát terv és terv között óriásiak a különbségek. Teszem azt: szakadéknyi a távolság A, “■«*,**, a jo es a rossz / terv között. -+>. Márpedig, mint a műszaki átvételi bizottság lesújtó véleménye igazolja: ez a terv rossz volt. Egy másik gazdaságban, Biritón, nem is nézték tétlenül. Vállalták inkább még a fegyelmi veszélyét is, és módosították, ök jártak jobban, mert nyertek egy többféle módon hasznosítható épületet. Ahol azonban nem módosítottak, ott, ha még nincs is, de hamarosan lesz baj, éppen elég. Hogy ezeket korrigálják, egy csomó pénzt kell költeni arra az épületre, amire egyszer már egy másik halom forintot ráköltöttek. S mindezt miért? Azt mondják, azért, mert rossz volt a terv. Ezt így el is lehetne fogadni, de egy kérdés az igenlés mellett is felbukkan: ki az oka, hogy ilyen tervet adtak ezekhez a létesítményekhez? A tervező egyedüj,? Ne kissebbítsük a felelősségét, a bajok egyik okozója ő. Menti azonban az a tény, hogy valami újat, a korábbinál korszerűbbet és olcsóbbat próbált adni. Azt azonban elfelejtette, hogy nem minden új jó, ami első látásra annak mutatja magát. A tervek azonban nemcsak úgy kerülnek az építők kezébe, ahogy a tervező elkészíti. Mielőtt bevezetnék, alaposan megtárgyalják. Pintér István cikke igazolta éppen, hogy szakemberekből álló kollégium vitat meg szinte mindent, még az esetleges módosításokat is. Vajon ez a terv is kollégium elé került? Bizonyára, különben nem lett volna szabad forgalmazni. És itt egy másik, igen fontos probléma jelentleezik. A tervezőnél még elfogadhattuk, ha nehezen is az esetleges hibát, de ezt már nem tehetjük meg a kollégiumnál. Már csak azért sem, mert bizonyára olyan szakemberekből áll, akik kis- ujjukban hordják azokat az ismereteket, amelyek az építés egyes követelményeire vonatkoznak. S ebből a szempontból vitatják meg az elfogadásra és bevezetésre kerülő terveket is. Ha tehát megvan a szakismeret, akkor mi a baj? — kérdezheti bárki. A válasz: a szakismeret nem párosul megfelelő felelősséggel, mondjuk olyannal, amit akkor érez az ember, ha magának épít egy családi házat. SZOLNOKI ISTVÁN Mai történetek J ancsi szereti Juliskát. Úgy érzi, semmi sem választhatja el kettőjüket egymástól, még a vasorrú bába sem. Ez pedig nagy szó, mert Jancsinak felesége is van, akit Terinek hívnak Juliskával azonban más a helyzet, s Jancsi tudja, hogy nevük mesebeli össze- oeengése csak újabb bizonyítéka szerelmüknek. Jancsi felesége azonban az asszonyok ősi és konok ragaszkodásával csüng férjén, s szere tétéből arra is futja, hogy elfeledje Juliskát. Ezt többször is elmondja, könnyek között és kétségbeesve, máskor indulatosan, a harag és megalázottság fűzében. Jancsi viszont épp az ellenkezőjét akarja, annál is inkább, mert Juliska egyelőre tétovázik. Modem nő, kevés érzéke van a romantikához, s a hősszerelmes helyett a leendő férjet szeretné megtalálni. Jancsi feladata tehát roppant bonyolult; két fronton kell harcolnia. Feleségének ékes hangon bizonyítja, hogy mily ingatag, megbízhatatlan alak ő. íme, itt az első Juliska, aki útjába tévedt, s rögtön bele is habarodott. A következtetés világos: Jacsit nem érdemes szeretni, homokra épít. aiki benne bízik, jobb is ilyen körülmények között, ha elválnak, Juliskának; viszont aát keil bizonygatnia, hogy milyen kitűnő, áldozatkész férfi, aki Juliskáért szívesen vállalkoznék arra, hogy egyenként leemelje az égről a csillagokat, vagy a Holdra repüljön. De van egy közelebbi bizonyítéka is, mert lám Juliskáért hajlandó volt feldúlni egyébként nyugodt családi életét. .. Mi, akik ismerjük Jancsit, valóban nehezen tudjuk eldönteni, hogy mit kezdjünk vele. Ha fo gadkozásaiból indulunk ki, nem megyünk semmire. Egyszer azt mondja, ingatag, rossz ember, máskor az áldozatkész Grál-lovag szerepében látjuk. Mikor mond igazat? * F erit ingatag. csapod ár embernek ismerték. Az is volt, elcsavarta a lányok fejét, s kocsmai verekedés, éjszakai botrány ritkán történt nélküle. Bíztatjuk, nősüljön meg. egy rendes asszony embert faragna belőle. Feri ingatta a fejét. ..Amíg van másnak felesége, csak a bolond nősül meg’’ — mondta bölcsen, s úgy könyveltük már el valamennyien, hogy Feri bizony javíthatatlan lump. nerft is lesz belőle semmi. Vilma csúnyácska volt, már nem is fiatal, s igazán végső kétségbeesésében vetette magát Ferire. Ez a kifejezés, hogy „vetette magát”, nem erős, a szé igazi értelmében ezt csinálta, csellel, szelíd erőszakkal, fondorlattal- mindig a nyomában volt, s úgy kapaszkodott bele, mint élete utolsó lehetőségébe. Feri eleinte ideges volt, elhessegette magától, aztán lassan beletörődött, elfogadta Vilma néma, de annál kitartóbb ragaszkodását. Egyszer így szólt barátaihoz: — Mit szóltok hozzá, azt hiszem, elveszem Vilmát. Esős, barátságtalan őszi nap volt, olyan, amikor az ember nincs szívesen egyedül. Zavartan néztünk rá, amitől ő is bizonytalan lett. — Ne vegyem el? — kérdezte csüggedten. — Igazatok van, nem szép lány. szegény is. De ha én nem veszem el, talán senkinek sem kell... Két hét múlva megtartották, az esküvőt. Egy hónap múlva Feri bizalmasan félrevont és bevallotta, hogy nagyon boldog. Egy év múlva ez a kényért házasság szinte menyországgá vált. Feri sugárzott, s az öröm Vilmát is megszépítette. Mindenki minta-házaspárnak ismeri őket, s a fiatal jegyesek gyakran hivatkoznak rájuk: „Talán nekünk is sikerül, s olyan boldogok leszünk, mint ők"! Ki érti meg? Csányi László
