Tolna Megyei Népújság, 1963. április (13. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-03 / 78. szám
4 Tolna wfcvkt ffKHfflMB Í9C.7. április 3. szaporán falja a kilométereket. Decs és Sárpilis között gépkocsivezetőnk váratlanul méltatlankodva kifakad. — Ezeket is letiltanám az or- szágútról...! Kinézünk az ablakon, s ezt látjuk: Belorusz traktor vontat egy préselt szalmával magasra rakott pótkocsit. A rúgókon meglehetősen „kileng” a szállítmány jobbra, balra. Egy döc- cenőnél valósággal megugrik a gidres-gödrös makadámúton. A rakomány tetején hasaló két embernek erősen kapaszkodnia kell, hogy megmaradjon fenn, a körülbelül négyrhéteres magasságban. Már messze járunk, de a vezető még mindig dohog. — Tudjátok, mi lehetne ebből? Elképzeltük. Nem nagyítottuk fel magunkban a rosszat, viszont reálisan számoltunk. Mondjuk, nem borul fel a pótkocsi, de a terjedelmes rakomány tétjéről anélkül is le lehet zuhanni. És ez, akárhogy nézzük, nem gyerekjáték, köny- nyen emberáldozat lehet a vége. A gondolattal még játszani sem jó, rám nagyon nyomasztó hatást gyakorolt. Más ügyekben jártam egy délelőtt Sárpilisen, de a fejemben azért ott fészkelődött a következő: állami és társadalmi szerveink rendeletekkel. törvényekkel, felhívásokkal, különböző tanfolyamokkal igyekeznek elejét venni a baleseteknek. Ahol pedig mindez nem használ, ott nagyon helyesen a büntetést is alkalmazzák. Az eredmény kétségtelen. De mennyivel jobb lehetne még, ha... ha az emberek nem lennének könnyelműek. Déltájon a sárpilisi művelődési otthon büféjében a traktorosnak mesélem, mit láttunk az országúton. — Igen, igen — bólogat hely- benhagyólag, — ilyen gyakran előfordul. A dolog másik oldala viszont az. hogy a rakodó embereket nem küldhetjük gyaezekről a dolgokról, s már ott tartunk, valamit a köny* nvelműségek ellen, amik?;’ a bü fébe népes csoport állít be. Kormos arcú. munkából érkező emberek. Beszélgető társam évőd- ve fordul Szalai Istvánhoz, a Várdombi Gépállomás vígkedé- lyű traktorosához. — Alaposan összekented magad — céloz maszatos arcára — jobban már nem is lehetett volna. log. Vitázgatunk hogy tenni kell — Hegesztettem — vonja meg a vállát Szalai. — No, el tudom képzelni azt a varratot. — Azt meg is nézheti — rep- likázik az alacsony ember. — Olyan szalmakalapot még maga sem hordott. Mert azt hegesztettem, mégpedig hármat. Alig ül el a jókedvű nevetés zaja. komolyra fordul a szó. — A kecske? — érdeklődik a tsz traktorosa. — Meneget, meneget, — így Szalai István — csak néha ra- koncátlankodik. Alsónána felé például a magasságos mennybélinek sem akar menni. — Nem te félsz véletlenül a nánai domboktól? Szalai István szélesen mosolygó arca elkomorul. — Nekem is egy életem van, s azt azért féltem. — A dombokon féltheted is azzal a gépnél. Engem is megtréfált, amikor vezettem. — Tudja, hogy jártam két éve? Csak a szerencse mentett meg. Egy reggel mentünk fel a dombra, talán jó félúton jártunk, amikor az a beste megint kidobta a sebességet. Mint a vihar, száguldott lefelé a lejtőn. Szalai, Szalai — sopánkodtam magamban — búcsúzhatsz a világtól, mert ezt a hátrafelé száguldó istennyilát csak a túlvilágon lehet megállítani... Majdnem így történt. Az elbeszélés további részéből az derült ki, hogy a végzetes szerencsétlenségtől valóban a véletlen mentette meg a traktorost. A völgy aljában felborult a pótkocsi, s így lefékeződött a rohanó instrumentum. — Ahogy megállt, legelébb a felborult pótkocsihoz rohantam, mert amikor elindultunk, két- ten ültek a platón. Egy pillanatra elállt a szívverésem, mert valami piros folt éktelenkedett az oldal mellett. Szóhoz is alig jutottam. Csak akkor tudtam rendesen beszélni, amikor a két ember a domboldalról kiabált Leugrottak... A piros folt az ebédhez becsomagolt bor volt, nyomta el a történet végét A jókedvet azonban lehangolta az, hogy a vontatóval nem először történt ilyen. Nem lehet megjavítani, nem ismerik . az okát. miért | dobja ki a sebességet, a szakemberek tanácstalanul állnak ' előtte. De a vontató fut tovább. Pedig bármilyen kedélyesen fogunk fel egy olyan esetet, mint amilyen Szalai Istváné volt, nincs rajta mit nevelni hiszen életről volt, szó, ami a drága gépnél is drágább... SZOLNOKI ISTVÁN Nevelés Mérlegbeszámoló közgyűlések Gyönkön (Tudósítónktól): Az elmúlt hét végén két nagy- jelentőségű esemény színhelye volt Gyönk község. Az egyik esemény a Vegyesipari Ktsz mérleg- beszámoló közgyűlése volt. Az 1962. esztendő jól sikerült a szövetkezetben. Az évi tervet 105,2 százalékra teljesítették. Nem kis örömmel hirdette ki Brandhuber Géza, a szövetkezet elnöke, hogy — 1961-hez viszonyítva — 1962- ben a nyereségrészesedés 25 százalékkal emelkedett. Ennek meg. felelően 18 napi fizetésnek megfelelő nyereségrészesedést fizettek ki a tavalyi év eredményei alapján. Hasonló mértékben emelkedett a részjegyekre kifize. tett összeg is. Ezen a címen 78 000 forintot számolnak el. minden egyes forintra 5.6 fillért. A beruházás 1962-ben 48 ezer forintot tett ki, amelyet saját erőből és állami hitel segítségével valósítottak meg. Este a ktsz-tagok és családtagjaik közös vacsorán vettek részt. A második esemény, hasonlóan az elsőhöz, az elmúlt év eredményeit összegezte. A Gyönki Körzeti Földművesszövetkezet igazgatóságának beszámolóia alapján minden 100 forint után 5 forint visszatérítést fizetnek a tagoknak. Ez kétszerese az elmúlt évinek, mert 1961-ben csak 2.5 forintot számolhattak. A részjegyek minden 100 forintja után 7 forint jut. Az 1963-as tervek megvalósítására közel egymillió forintot fordítanak. Ennek egyik legkiemelkedőbb beruházása lesz a mintegy 400 ezer forintos költséggel megoldandó belecskai üzlethelyiség.. A község régóta húzódó problémája oldódik ezzel meg. ALEKSZANDR NASZIBOV: EJTEKHELY a<z xíLbán Fordította: SzaUunári Gábor 27. — Lange pedig tiszta, — folytatta Aszker. — Olyan tiszta, mint a szűz hó. Még egyszer alaposan átnéztem a dolgait. Minden lehető módon ellenőriztem, megfelelnek-e a valóságnak azok, amelyeket elmondott. Kihallgattam Homannt is, meg azt a tizenöt másik németet is, akikkel együtt volt a harmadik zászlóaljban. Nincs eltérés a jellemzésekben. Tessék itt vannak a vallomások. — Egy vaskos dossziét nyújtott oda a tábornoknak. — Pedig nem is sejtik, hogy Lange itt van a kezünkben. Sőt, mi több, olyan hírek keringenek köztük, hogy Lange elesett. Úgyhogy teljesen nyíltan, minden feszélyeztetés nélkül beszélnek a volt bajtársról. . . Megjött az engedély: Herbert Lange részt vehet az akcióban. Aszker ekkor beszélt először mindenről nyíltan a némettel. Lange izgatott volt. — Ez igaz lenne? Maga hisz nekem? — mondta Aszkernak akadozó, elcsukló hangon. — Feleljen, uram... — Nyugodtan szólíthat elvtársnak. — Felperzseltük a szovjet városok és falvak ezreit, honfitársainak a vére patakokban ömlik miattunk, maga meg ... ilyen baráti. . . — Német bomba oltotta ki a nővérem életét. A tábornok, akivel beszélt, egyetlen fiát vesztette el a háborúban. ■— Rendelkezzék velem bármiben, — felelte rá gyorsan Lange. — Csak mondja meg. mindenre kérem, ami szent: teljesen 'megbízik-e bennem, vagy . .. hogyan is fejezzem ki magamat... csak eszköz leszek? Nem. nem kész vagyok bármilyen szerepre. Végeredményben ez nem is olyan fontos. Egyes-egyedül az eredmény fontos: hasznos lehetek valamiben, és ha egy kicsit is. segítek eltemetni a nácizmust. — Az életemet bízom magára, Lange elvtárs' — mondta Aszker. — Köszönöm. — Lange hirtelen felállt. — Köszönöm, barátom. — összeráncolt;: homlokát, s ujjúval a szívére mutatott: — Ha tudná mi megy végbe most itt. Attól fé lek, nem marad a helyén ez a vén szívem. * Az Ostburg környékén elhelyezkedő hadianyaggyárak elleni szovjet légitámadás késő éjjel kezdődött. A gyámegyedben hamarosan rőt lángok világították be a horizontot, a bombák robbanása rázkódtatta meg a levegőt. Légvédelmi ágyuk torkolattüze látszott messziről. Nagy kaliberű ágyuk dörögtek szüntelen. Heinz Bohlm Standartenführer, az ostburgi Abwehrsetelle főnöke a légitámadás befejezése után kiadta a szükséges utasításokat, s hazament. Azonnal lefeküdt. Azt remélte, hogy legalább az éjszaka hátralévő részét ágyban töltheti. Ki kellett pihennie magát, mert az elintézni való ügyek tengere várta másnap reggel. De mégsem sikerült nyugodtan pihennie. A telefon éles csengése hamarosan kiugrasztotta az ágyból. Az Abwehr ügyeletese beszélt. Jelentette: kirabolták a birodalmi baink vasúti igazgatóságát. Feltörték a három legnagyobb páncélszekrényt, amelyekben csaknem félmillió márka volt. A légitámadás idején történt a betörés, amikor az őrök többet törődtek a tulajdon bőrük mentésével. mint a rájuk bízott objektum védelmével. — Értem. — mondta Bohlm. — Mindent értek, kivéve egyet: miféle fenevad juttatta- magának eszébe, hogy pont engem csörömpöljön fel éjszakának idején. Vagy az este óta kimúlt a világból a Kripo a sok nyomozójával és egyéb napiopóival egyetemben? Az ügyeletes megszeppent. — Itt van a bank igazgatója. Grubich pénzügyi tanácsos úr ... — Adja at a kagylót Grubich úrnak. — Jó estét, Standartenführer úr! Az Abwehr főnöke távolabb tartotta a fülétől a kagylót, mert olyan hangosan rikácsolt benne az izgatott, pénzügyi tanácsos hangja. — Kérem, beszéljen halkabban. — mondta Bohlm. — Az isten szerelmére, nem vagyok süket! Grubich — hadarva és idegeskedve — elmondta, hogyan történt a lopás. Súlyos következmények várnak a bankra, ha nem kerül elő a pénz. A dolog annyira komoly, hogy neki személyesen kellett Berlinbe telefonálnia Schacht birodalmi miniszterhez, akit szintén igen aggaszt az Ost- burgban uralkodó fejetlenség. A beszélgetés hirtelen megszakadt. Bohlm Standartenführer Berlin hívta. Utasítást adtak neki, hogy segítsen a Kriponak a bankrablási ügy nyomozásában. Bohlm a helyére tette a hallgatót, aztán az ügyeletest hívta és utasította: küldjön érte azonnal kocsit. — Értettem, — felelte az ügyeletes. — Szedje össze telefonon és küldje a bankba az operatív csoportot. — Már itt van a csoport és azonnal indul, Standartenführer úr. — Rendben van. Hol található jelenleg Adolf Torp Sturmführer? — Feltételezésem szerint odahaza. — Keltsék fel azonnal. S készítsék elő a kutyákat is. A vezetőkkel együtt. Gondoskodjon róla, hogy Cézár feltétlenül köztük legyen. — Értettem Standartenführer úr. — Az én kocsim? — Már elment. Amint befejezte a telefonbeszélgetést. Bohlm sietve öltözni kezdett. Hamarosan már az ablak előtt állt a Mercedes. Az a helyiség, amelyben a bank legfontosabb páncélszekrényeit őrizték, a föld alatt volt. A nagy betonpince, amelyet villanylámpák erős fénye világított be minden oldalról, most különös látványt nyújtott. A három páncélszekrény ajtaja tárva-nyitva, az egyik falon jókora frissen tört rés tátongott. A helyiségbe érve, Bohlm Standartenführer egyenesen a nyomozók felé tartott, akik az egyik páncélszekrény körül nézegettek valamit. Valósággal kivált közülük egy jószabású öltönyt viselő nyúlánk fiatalember: Adolf Torp Sturmführer. Torp félrevonta a főnököt a fal mellé, s a résre mutatott. (Folytatjuk) Dönt o társadalmi bíróság „Javasoljak elbocsátásál“ — Saramé Sándor gépkocsi- vezető álljon fel! A zsúfolt teremben felemelkedik egy termetes fiatalember. Kicsit izgatott, de igyekszik a nyugalom látszatát kelteni. A „közönség” ezúttal a Tolna megyei Autóközlekedési Vállalat gépkocsivezető- és szerelőgárdája. Ülésezik a társadalmi bíróság. Ez az első ilyen alkalom a társadalmi bíráskodásra vonatkozó új lendelet megjelenése óta. Az egész légkör más, mint ami a bírósági tárgyalótermekből ismeretes: ez voltaképpen nem más, mint munkástanácskozás. A dolgozók soraiból választott társadalmi bíróság a munkáskollek- tíva segítségével dönt egy lejtőre került dolgozó sorsáról. Az elnök ismerteti, hogy tulajdonképpen miért is hívták össze ezt a tanácskozást: — Saramé Sándor nem jelent meg a munkahelyén, mert anny ira berúgott, hogy nem tudta ellátni munkakörét. Erkölcstelen életmódja rossz hatással volt társaira. Elmond egy esetet, amit csupán azért nem írunk le, mert nem bírná el a nyomdafestéket. — Mit szól mindehhez Saramó Sándor? — kérdi az elnök. Saramó láthatóan legszívesebben azt mondaná, hogy senkinek semmi köze sincs az ő dolgaihoz, erkölcsi ügyeihez, dehát jelen vannak a munkatársak, akik meg- botránkoztak rajta, s ilyen tiltakozás semmi esetre sem vezetne eredményre. Ezért aztán más módszerhez folyamodik, más személyre igyekszik hárítani mindent. — Az igaz, hogy berúgtam, meg nem mentem dolgozni, de tulajdonképpen nem is én . .. Szóval olyan körülmények közé kerültem, hogy nem tudtam szabadulni. Leitattak. Én nem szoktam ezt csinálni, mindig jól dolgoztam. ezt megmondhatják a társaim, meg a főnökeim, dehát, most belevittek ebbe az ügybe. A társadalmi bíróság elnöke persze körültekintőbb annál, mint hogy elfogadná az ilyen mentegetőzést: — Mindenki saját maga züllik el. Hiába kerül valaki rossz környezetbe, ha nem akar inni, zülleni. erre nem kényszerítheti senki. Ez akaraterő kérdése. Ha maga felelősséget érez munkája és családja iránt, nem követi el. amit elkövetett. Még akkor sem. ha ..olyan körülmények közé került”. — De kérem, ez csak egy kis tévedés volt. Erre a terem egyik másik részében felmorajlanak a jelenlévők. Tévedés? Már kétszer elbocsátották a vállalattól, de mindkét alkalommal megbocsátottak neki. Jó munkaerő volt, s arra gondoltak, hogy belátja tévedéseit, jó útra tér. Ennek semmi jele. ismét olyan vétséget kiíve tett el, ami erősen sértette a vállalat munkafegyelmét, s a jóérzésű munkatársak önérzetét. Az egyes felszólalásokból kiderül, hogy Saramó Sándor valóban jól dolgozott — amikor dolgozott. Csakhogy a jó munka nem lehet mentség a végtelenségig. Az AKÖV-néi nagy fegyelemre, pontosságra van szükség, egy- egy mulasztás zavarokat okozhat a közlekedésben. Ez a legelső, amit ismertetnek az AKÖV-nél a felvételre jelentkező dolgozókkal, s a legalapvetőbb, amit meg is követelnek. A társadalmi bíróság tanácskozik, majd az elnök előterjeszti a javaslatot: — A társadalmi bíróság javasolja Saramó Sándor elbocsátását. Úgy véljük nem méltó arra, hogy ismét megbocsássunk neki, mert az eddigi megbocsátások és figyelmeztetések sem használtak. A javaslatban kifejezésre jutott a vállalat érdeke, s a d lgo- zók véleménye egyaránt. B. F.
